1 Az éneklőmesternek a mahalathra, Dávid tanítása.
2 Ezt mondta a balgatag az ő szívében: – Nincs Isten.
Megromlottak, és utálatos hamisságot cselekedtek, – nincs, aki jót cselekedjék.
3 Isten letekint a mennyből – az emberek fiaira,
hogy meglássa, ha van-é értelmes, – Istent kereső?
4 Mindnyájan elhajlottak, – és valamennyien megromlottak,
nincsen, aki jót cselekedjék, – nincsen csak egy is.
5 Avagy nincs értelem a hamisságnak cselekvőiben, – akik az én népemet megeszik, mintha kenyeret ennének, – akik az Istent segítségül nem hívják?
6 Ott félnek nagy félelemmel, – ahol nincsen félelem.
Mert az Isten elszéleszti – azoknak tetemeit, akik tábort járnak ellened,
megszégyeníted azokat, – mert az Isten megveti őket.
7 Oh, vajha eljönne Sionból Izráelnek a szabadítás!
Mikor az Úr visszahozza az ő népének foglyait, – örül majd Jákób, és vigad Izráel.
(Zsoltárok 53, Károli)
„Mahalathra”, az új fordításunk azt mondja, ez a szó betegséget jelent. Egy dallam, amire korábban mást énekeltek, amit mindenki ismert. Szerintem ez fontos megjegyzés itt. Mert ha egy közösség tudja, hogy milyen dallamra kell énekelni egy imádságot, akkor tudnak igazán együtt, egyszerre kiáltani az Úrhoz. Kell az előzetes megegyezés, hogy egyszerre csináljunk valamit.
Ez az értelme az előre megírt imádságoknak is. Bármilyen szép is, amikor valakit betölt a Szentlélek, amikor valaki teljesen átérzi a pillanatot, és szívből, őszintén imádkozik saját szavaival egy istentiszteleten, mégiscsak akkor van esélyünk igazán együtt mondani az imádságot, ha abban jó előre megegyeztünk, ha mindenki fejből, „by heart” – szívből tudja a szöveget, a ritmust és a dallamot.
Egy korábbi dallamra énekelnek együtt egy korábbi szöveget. Mert az sem titok, hogy az 53. zsoltár majdnem teljes egészében megegyezik a 14. zsoltárral, Dávid ősi imádságával.
A zsoltár nem jelöli meg azt a helyzetet, amiben Dávid imádkozott. De van egy szó, a „balgatag”, vagy az új fordítás szerint „bolond”, ami héberül „nábál”. És akkor mindjárt eszünkbe jut 1Sámuel 25!
„Élt egy ember Máónban, akinek a gazdasága Karmelban volt. Igen jómódú volt; háromezer juhot és ezer kecskét tartott. Éppen a juhokat nyírta Karmelban. A férfit Nábálnak, a feleségét Abígajilnak hívták. Az asszony okos és szép, a férfi azonban durva és rossz természetű volt, Káléb nemzetségéből való” (1Sám 25,2-3).
Mikor Dávid egy ideje fegyveres csapatával őrködött Nábál juhai és pásztorai mellett, jelentkezett, hogy szeretne érte valami jutalmat. De Nábál elég különösen válaszol: „Ki az a Dávid, ki az az Isai fia? Olyan sok szolga van manapság, aki elszökött urától. Talán fogjam a kenyeremet, vizemet, levágott marháimat, amelyeket a nyíróknak vágtam le, és adjam olyan embereknek, akikről azt sem tudom, hová valók?” (10-11)
A fordulatos történet tovább folytatódik, de a zsoltár magyarázatához elég lesz most ennyit felidézni. „Azt gondolja Nábál, hogy nincs Isten”. Nincs Istennek választottja, Dávid „senkiházi”, nem Isten királyságra felkent embere. Nábálnak nem az a fő baja, hogy ateista volna. Valószínűleg ő is hisz valamiféle elméleti Istenben, aki ott fenn az égben van. Nábál bűne az, hogy Isten Szentlelkének a földi munkáját nem veszi észre, sőt, durván és rosszindulatúan elutasítja. Mindezt azért, hogy saját vagyonából ne kelljen Isten embereinek adnia. Nábál úgy balgatag, hogy abba a kézbe mar bele, ami táplálja. Dávidot Isten rendelte Nábál pásztorai mellé, hogy szolgáljon azzal, amihez képessége és tehetsége van, fegyveres védelemmel. Nábál Dávid segítségével őrizhette meg vagyonát. És mégis hálátlan. Úgy tesz, mintha mindezt nem Istentől kapta volna. Azt gondolja, hogy nincs Isten – és a száműzött, Saul elől bujkáló Dáviddal azt tehet, amit akar.
És hogyan reagál erre Dávid? Látjuk itt az imádságában. Ha az eredeti, 14. zsoltárt nézzük, így imádkozik Dávid: „Nem tudja a sok gonosztevő, akik úgy eszik népemet, ahogy a kenyeret eszik – de az Úrhoz nem kiáltanak –, hogy majd egyszer nagyon megrettennek, mert Isten az igaz nemzedékkel van! A nincstelen tervét csúffá tennétek, de az Úr az ő oltalma!” (14,4-6)
Persze, a fordulatos történetből tudjuk, hogy Dávid nem Jézus Krisztus volt, aki egyből tudta volna a kísértésre a jó választ. Először begurul, úgy igazából. Mert Nábál mégiscsak vérig sértette őt, szökött rabszolgának csúfolja. Cserébe a hosszú időn át tanúsított jóindulatáért. Abigajilnak kell alázattal elébe futnia, hogy megállítsa a vérontást. Mert nem mi, emberek vagyunk hivatottak arra, hogy megbosszuljuk az ellenünk elkövetett sérelmeket. De végül Nábál másnapra hirtelen meghal, a leírás alapján úgy tűnik, stroke-ot kap.
Valóban úgy van, ahogy Dávid énekel, hogy az istentelenek „csúffá tennék” a nincstelen terveit, de Isten az ő oltalma. Csakhogy nem elég megmenekülni a támadástól, Dávid tovább könyörög, a teljes szabadításért, hogy ne kelljen tovább bujkálnia, hanem népe élére állhasson, és végre elkezdje azt a szolgálatot, amit az Úr királyként rábízott.
És most, az 53. zsoltárban erre az imádságra visszaemlékeznek istentiszteleti keretek között. Ha megnézzük, a zsoltároknak ez a sorozata mind valamiképpen a jeruzsálemi templomhoz és istentisztelethez kötődik. Dávid magányos imádsága a nép imádságává lesz. És emiatt változik meg néhány helyen.
Helyes eljárás ez, hogy ha átveszünk egy régi imádságot saját használatra, akkor „elsajátítjuk”, szinte táplálkozunk belőle, és átalakítjuk, sorról sorra. Ami illik a mi helyzetünkhöz, az marad változatlan, de már sajátunknak tekintjük a szavakat. Szavakat kapunk a régi imádságból a gondolataink elmondásához. De ami változik a mi helyzetünkben, azt másképp mondjuk.
Az egyik ilyen változás, hogy a 14. zsoltár háromszor is kimondja Isten szent nevét, amit az Írás JHVH-val jelöl. „Az ÚR letekint a mennyből”, „az ÚR az ő oltalma”, az ÚR visszahozza népének foglyait”. A kiélezett helyzetben helye van Isten neve kimondásának! Mert semmi más nem segít, csak ha Isten szétszakítja az eget, és leszáll, hogy meginogjanak előtte a hegyek! (Ézs 63,19)
Az 53. zsoltár nem ilyen hirtelen indulatból születik, hanem készülve egy nagy istentiszteletre. Tanításként. Isten nevét itt óvatosabban mondják ki. A szent Nevet nem akarják illetéktelenek szájába adni. Ki tudja, ki áll ott a nép között, amikor majd együtt éneklik. (Az eredeti héberben az utolsó sorban is „Elóhím” van.)
A másik nagy különbség, hogy Dávid száműzöttként menedékért könyörög. Itt táborokról van szó. Isten népének tábora áll a templomban, és idegen, istentelen népek tábora veszi körül. „Tábort járnak ellene.” Ez a hívő nép mindenkori helyzete. A világban „Mindnyájan elhajlottak, és valamennyien megromlottak, nincsen, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is.” A világban az istentelenség lelke köré szövetkeztek, „valamennyien”, azaz együtt. A világ rablók barlangja. Mi pedig ott állunk, és küzdünk, harcolunk a Lélek által, hogy imádság háza maradjunk egy ilyen világban. A folyamatos támadást nem tudjuk nem érezni. Ez a támadás, ami néha csak olykor-olykor, kiszámíthatatlanul érkezik, néha pedig összehangoltan és intenzíven, kifárasztja a hívő embert. Érezzük, hogy nem bírjuk akármeddig. Hogy nem kis feladat megállni ebben a támadásban.
Mert sokféleképp eleshetünk. Akár úgy, hogy egyszerűen legyőznek minket és elpusztulunk. Vagy úgy, hogy nem bírjuk tovább a feszültséget, és átállunk az ellenséghez. Vagy úgy, hogy „felvesszük a kesztyűt”, és lealacsonyodunk az ő szintjükre. Az ő módszereikkel, az ő durvaságukkal kezdünk harcolni ellenük, és akkor Isten előtt bukunk el. Minden szentségünk elvész akkor, és rosszabb lesz az eredmény, mintha egyszerűen felülkerekedtek volna rajtunk.
Csak Isten segíthet. De most már nem egyszerűen úgy, mint Dávid kis csapata esetében, hogy menedéket ad. Itt már ki kell lépnie, szét kell szórnia az ellenség „csontjait” (ÚF). Itt már nem csak megtartatásért, hanem győzelemért, megoldásért könyörög Isten népe: Isten megadja, hogy népe megszégyenítse ellenségeit, mert Isten megveti őket. Mint a belégzés-kilégzés harmóniája. Van a 14. zsoltár helyzete, amikor a belső szobánkban oltalomért könyörgünk, és van az 53. zsoltár helyzete, amikor ki kell lépnünk önmagunkból, és Isten szent fegyvereivel (Ef 6,10-20) Isten teljes fegyverzetében, szembe kell nézni az ellenséggel, erő az erő ellen, Isten ereje a Gonosz erejével szemben.
Lám, Nábálnál működött! Nem kellett fegyverrel bosszút állni.
Jézus Krisztus bátran állt bele ebbe a „hagyományba”. Hitte és hirdette, hogy az Írások Róla tesznek bizonyságot. Nem esett kísértésbe, nem állt bosszút, várta mennyei Atyja szabadítását, és meghallgattatott. Feltámadásával elindította ezt az erőt, a mennyei erőt, ami Szentlelke által betölti az egész világot. Szétszórja azok csontjait, akik „tábort járnak” Isten népe, Jézus Krisztus tanítványai ellen, és egyúttal össze is gyűjti azok csontjait, akik olykor-olykor, vagy nem is olyan ritkán elesnek ebben a harcban. Ahogy Ezékiel próféta könyvében olvassuk, a csontok völgyében:
„Az Úr megragadott engem; elvitt engem az Úr lélek által, és letett egy völgyben. Tele volt az csontokkal. Végigvezetett köztük körös-körül, és láttam, hogy nagyon sok csont volt a völgyben, és már nagyon szárazak voltak. Megkérdezte tőlem: Emberfia! Életre kelnek-e még ezek a csontok? Én így feleltem: Ó, Uram, Uram, te tudod! Akkor ezt mondta nekem: Prófétálj e csontokról! Mondd nekik: Ti, száraz csontok, halljátok az Úr igéjét! Így szól az én Uram, az Úr ezekhez a csontokhoz: Én lelket adok belétek, és életre keltek. Inakat adok rátok, húst rakok rátok, és beborítlak benneteket bőrrel, azután lelket adok belétek, hogy életre keljetek. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr! Én tehát prófétáltam, ahogyan megparancsolta nekem. Amint prófétálni kezdtem, hirtelen nagy zörgés támadt, a csontok pedig remegni kezdtek, és egymáshoz illeszkedtek. Láttam, hogy inak kerültek rájuk, majd hús növekedett, és végül bőr borította be őket, de lélek még nem volt bennük. Akkor ezt mondta nekem: Prófétálj a léleknek, prófétálj, emberfia, és mondd a léleknek: Így szól az én Uram, az Úr: A négy égtáj felől jöjj elő, lélek, és lehelj ezekbe a megöltekbe, hogy életre keljenek! Én tehát prófétáltam, ahogyan megparancsolta nekem. Akkor lélek szállt beléjük, életre keltek, és talpra álltak: igen-igen nagy sereg volt” (Ezékiel 37,1-10).