1 Az éneklőmesternek, Dávid tanítása,
2 mikor az idumeus Dóeg eljött, és hírt vitt Saulnak, és ezt mondá néki: Dávid az Akhimélek házába ment be.
3 Mit dicsekedel gonoszságban, oh, te, magabíró?
Az Istennek kegyelme szüntelen való!
4 Nyelved ártalmakon elmélkedik,
s olyan, mint az éles olló,
te álnokságnak mestere!
5 Szereted a gonoszt inkább, hogy nem a jót,
és a hazugságot inkább, mint igazságot szólni. Szela.
6 Szeretsz minden ártalmas beszédet
és az álnok nyelvet.
7 Meg is ront az Isten téged, teljesen
eltakarít, kigyomlál téged a te hajlékodból,
és kiszaggat téged az élők földjéről. Szela.
8 És látják ezt az igazak, és félnek,
és nevetnek rajta:
9 Ímé, az a férfiú, aki nem fogadta (*)
Istent erősségévé,
hanem az ő gazdagságának sokaságában bízott,
és ereje az ő gonoszságában volt.
10 Én pedig mint zöldellő olajfa
Isten házában,
bízom Isten kegyelmében
mind örökkön örökké.
11 Áldlak téged
örökké, hogy így cselekedtél.
Nevedben remélek, mert jóságos vagy
a te híveid előtt
(Zsoltárok 52, Károli).
(*) „aki nem Istent fogadta erősségévé”, a héber szöveg szerinti tördelés kedvéért a Károlihoz képest két szót megcseréltem.
Ez a zsoltár akkor érthető, ha elolvassuk hozzá a történetet Sámuel 1. könyvéből.
Dávid az üldözési mániás, halálosan veszélyes Saul elől menekül...
1 Dávid ezután útnak indult, Jónátán pedig visszament a városba. 2 Dávid Ahímelek paphoz ment Nóbba. Ahímelek remegve ment Dávid elé, és ezt kérdezte tőle: Miért vagy egyedül, és miért nincs veled senki? 3 Dávid ezt felelte Ahímelek papnak: A király megbízásában járok, de azt mondta, hogy senki se tudjon meg semmit arról, amiért elküldött, és amivel megbízott. A legényeket is ezért rendeltem máshová. 4 Most azért mi van kéznél? Adj nekem öt kenyeret, vagy ami éppen akad! 5 A pap ezt felelte Dávidnak: Közönséges kenyér nincs nálam, van azonban szent kenyér, de csak akkor, ha a legények megtartóztatták magukat az asszonytól. 6 Dávid pedig ezt válaszolta a papnak: Valóban el volt tiltva tőlünk az asszony egy ideje. Amikor elindultam, szent volt a legények teste. Ez az út közönséges ugyan, de a testük meg van szentelve. 7 Ekkor odaadta neki a pap a szent kenyereket, mert nem volt ott más, csak áldozati kenyér, amit el szoktak venni az Úr színe elől, és frissen sült kenyeret tesznek oda, ha amazt elvették.
8 Saul egyik udvari embere, név szerint az edómi Dóég azon a napon éppen ott volt, mert el volt különítve az Úr színe előtt. Ő volt Saul pásztorainak a felügyelője.
9 Dávid azután megkérdezte Ahímelektől: Nincs itt kéznél lándzsa vagy kard? Mert nem hoztam magammal sem a kardomat, sem a fegyvereimet, olyan sürgős volt a király megbízatása. 10 A pap így felelt: A filiszteus Góliát kardja, akit te vágtál le az Élá-völgyben, köpenybe csavarva itt van az éfód mögött. Ha el akarod vinni, vidd el, de ezen kívül nincs itt egyéb. Dávid ezt mondta: Nincs annál megfelelőbb. Add ide! 11 Dávid még aznap elindult, és Saul elől Ákíshoz, Gát királyához menekült. (1Sám 21,1-11)
[…]
1 Elment azért onnan Dávid, és az Adullám-barlangba menekült.
[…]
5 Gád próféta azonban ezt mondta Dávidnak: Ne maradj a sziklavárban, hanem eredj, menj el Júda földjére! Dávid el is ment, és megérkezett a hereti erdőbe. 6 Saul pedig tudomást szerzett erről, mert felismerték Dávidot és az embereit. Saul ekkor Gibeában volt a magaslaton, a tamariszkuszfa alatt. Lándzsája a kezében volt, és udvari emberei mind mellette álltak. 7 Akkor ezt mondta Saul a mellette álló udvari embereknek: Idehallgassatok, Benjámin fiai! Hát Isai fia adott itt mindenkinek mezőt és szőlőt, és ő tett talán benneteket ezredesekké és századosokká? 8 Hiszen ti mind összeesküdtetek ellenem, mert senki sem leplezte le előttem, hogy a tulajdon fiam kötött szövetséget Isai fiával. Senki sem szánt meg engem, és nem mondta meg nekem, hogy a tulajdon fiam lázította ellenem a szolgámat, hogy leselkedjék rám. Bizony, így van ez!
9 Megszólalt erre az edómi Dóég, aki ott állt Saul udvari emberei mellett, és azt mondta: Én láttam, amikor Isai fia Nóbba érkezett Ahímelekhez, Ahítúb fiához. 10 Ő megkérdezte érdekében az Urat, ellátta útravalóval, sőt a filiszteus Góliát kardját is odaadta neki.
11 Ekkor hívatta a király Ahímelek papot, Ahítúb fiát és egész rokonságát, a nóbi papokat. Azok el is jöttek mindnyájan a királyhoz. 12 És ezt mondta Saul: Hallgass ide, Ahítúb fia! Ő pedig így felelt: Itt vagyok, uram. 13 Saul megkérdezte tőle: Miért esküdtetek össze ellenem Isai fiával, amikor kenyeret és kardot adtál neki, sőt az ő érdekében Istent is megkérdezted?! Azért, hogy fellázadjon ellenem, és leselkedjék rám? Bizony, így van ez! 14 Erre így felelt Ahímelek a királynak: Van-e olyan megbízható ember összes szolgád között, mint Dávid, a király veje, testőrséged parancsnoka, akit nagyra becsülnek udvarodban? 15 Vajon most kérdeztem meg először az Istent vele kapcsolatban? Egyáltalán nem! Ne vádold mással sem szolgádat, sem egész rokonságomat, királyom, mert szolgád mindezekről a dolgokról semmit sem tudott. 16 A király azonban így szólt: Halállal kell lakolnod, Ahímelek, neked és egész rokonságodnak!
17 A mellette álló fegyvereseknek pedig ezt mondta a király: Fogjátok körül és öljétek le az Úr papjait, mert ők is Dávidot segítették. Hiszen tudták, hogy szökésben van, mégsem jelentették nekem! A király szolgái azonban nem akartak kezet emelni és rátámadni az Úr papjaira. 18 Ekkor Dóégnak parancsolta a király: Gyere ide, és támadj rá te a papokra! Az edómi Dóég oda is ment, rátámadt a papokra, és megölt azon a napon nyolcvanöt embert, akik gyolcs éfódot viseltek. 19 Fegyverrel tört Nóbra, a papok városára is: kardélre hányt férfit és nőt, gyermeket és csecsemőt, ökröt, szamarat és bárányt.
20 Ahítúb fiának, Ahímeleknek egyik fia azonban, akit Ebjátárnak hívtak, elmenekült, és Dávidhoz szökött. 21 Ebjátár hírül vitte Dávidnak, hogy Saul megölette az Úr papjait. 22 Dávid ezt mondta Ebjátárnak: Tudtam én már aznap, amikor ott volt az edómi Dóég, hogy el fog ez árulni Saulnak. Én okoztam apád egész háza népének a vesztét. 23 Maradj nálam, ne félj, mert aki az én életemre tör, az tör a te életedre is. Ezért biztonságban leszel nálam (1Sám 22).
Megrendítő. És még továbbmegyek. Egy másik árulóhoz, Júdáshoz. „Amikor Júdás jelentette a hatalom birtokosainak, a főpapoknak, hogy Jézus az Olajfák hegyén imádkozik.”
Júdás erős ember volt. Rátermett ember volt. Nem véletlen, hogy nála volt az erszény, ő volt Jézus tanítványi közösségének a gazdasági vezetője. Júdás Jézussal együtt mártotta a falatot a tálba: mert úgy érezte, hogy ő valaki, neki joga van először nyújtani a kezét az asztalra. A tanítványok körében is tekintélyt szerzett. János keserűen jegyzi meg róla egyszer, „De nem azért mondta ezt, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem azért, mert tolvaj volt, és a nála levő erszényből elszedegette, amit beletettek” (Jn 6,6). Erre mondják, hogy kilátszik a gyíkbőr!
Ha elfogadóak akarunk lenni, és „nem akarunk ítélkezni”, akkor azt fogjuk mondani, hogy hát nem volt olyan rossz ember ez a Júdás tulajdonképpen. Hát ő igazából csak jó, kötelességtudó állampolgár akart lenni. A főpapok hoztak egy ítéletet, az állampolgár pedig bízik a bíróság, az igazságszolgáltatás hitelességében. Mi is volna, ha nem bíznánk bennük? Akkor azonnal fel kellene lázadni, és akkor jönne a polgárháború! És ha a Nagytanács azt mondta, hogy Jézusnak meg kell halni, hát akkor segítőkésznek kell lenni ebben, és még tán jutalmat is kap érte. Állampolgári kötelesség jelenteni a körözött bűnözők tartózkodási helyét. Dóég is pontosan ezt tette. Dóég rendes, vallásos ember volt, lám, akkor is éppen a szentélyben volt. Még becsületesnek is lehetne őt mondani.
Júdás ment, „tette a kötelességét”, mert a kis tanítványi közösségből még feljebb akart jutni a ranglétrán, be az állami vezetésbe, ahol már nem csak a kis erszényt őrizheti, hanem ahol már a nagy állami erszényhez is hozzáfér.
Aztán Júdás – mondom, hogy „jó ember” volt –, amikor rádöbbent, hogy igaz embert árult el, bűnbánattal rohant az Úr színe elé: a Templomba, a főpapokhoz, a politikai vezetőkhöz. És ez volt az ő tragédiája, mert azoktól, akik erővel és hatalommal építenek országot, nem kaphatott kegyelmet. Náluk a kegyelem bűn.
3 Amikor pedig Júdás, aki elárulta őt, látta, hogy elítélték, megbánta tettét, visszavitte a harminc ezüstöt a főpapoknak és a véneknek, 4 és ezt mondta: Vétkeztem, mert ártatlan vért árultam el. De azok ezt mondták: Mi közünk hozzá? A te dolgod. 5 Ekkor ő behajította az ezüstöket a templomba, és eltávozott, majd elment, és felakasztotta magát (Mt 27,3-5).
Erre a rövid, kegyetlen elutasító szóra figyeljünk: „Mi közünk hozzá? A te dolgod.” Ebből tudjuk meg, ki az áruló, aki olyan, mint Dóég vagy Júdás. „A kárhozat fia” (Jn 17,22). Szükségünk van erre a vizsgálódásra, nehogy árulóvá váljunk. Szükségünk van erre a józan ítélőképességre!
És én hiszem, hogy Urunk ebben a helyzetben imádkozott az 52. zsoltárral. Mert Őneki az volt a küldetése, hogy betöltse a „törvényt”, hogy Őbenne beteljesedjen minden Ige. És, mivel Ő ember is volt, aki megkísérthető, aki körül van véve gyengeséggel, ezért szüksége is volt a zsoltár erőt adó szavaira.
Merd elítélni az árulót! – köti a lelkünkre először is ez a zsoltár. Sőt, nem csak bátorít rá, hanem egyenesen szavakat ad hozzá, végigvezet a határozott és bátor ítélethozatal útján. Hagyjuk már abba a bűnösök mentegetését és az áldozathibáztatást! Dehogy volt Júdás jó ember! Olyan lélek volt benne, ami nem jelzett semmit, amikor kegyetlen, haszonleső, Isten ügyét gyilkos indulattal kezelő emberekhez csatlakozott szolgálatra. Ahogy Dóég lelkében sem jelzett semmi, szeme se rebbent, amikor a megszállott, gyilkos indulattól hajtott Saul kiadta a parancsot, hogy Isten szentjeit, és azok egész családját irtsa ki. Megszokta. „Legeltesd csak a levágni való juhokat!” (Zak 11,4) Pásztorok felügyelője volt Dóég, olyan pásztoroké, akik levágni való juhokat legeltettek. „Akik megveszik, levágják majd őket, és nem tartják azt bűnnek, akik meg eladják, ezt fogják mondani: »Áldott az Úr, mert meggazdagodtam!« Pásztoraik se szánják hát őket!” (Zak 11,5)
Szinte fülünkbe kiáltja a zsoltár, azután megfogja a kezünket, a szívünket, és gondosan végigvezet azon az úton, hogy kedvességünk, szelídségünk ellenére, békülésre hajlamos lelkünk ellenére is képesek legyünk határozottan nemet mondani erre a gyilkos, pénzért-hatalomért embereket beáldozó lelkületre.
De gondoljunk bele! Ha Dóég akkor ott nemet mond, ha hallgat Saul előtt. Akkor bizony ugyanabba a közösségbe kerül, akik Saul célkeresztjében vannak. Akkor ő is a nóbi papokkal van egy csoportban. Ha Júdás hallgat… akkor akad másik áruló, akárhonnan is. És akkor Júdás is az üldözöttek, a szertefutó tanítványok sorsára jut. Félelmetes döntés ez, hogy felismerem, mi volna az árulás útja, és mégsem azt választom.
És akkor kell az erő. Akkor az emberi erő, a vagyon, az ügyesség, a rátermettség már nem segít. Akkor egészen az élő, de láthatatlan Istennek vagyok kiszolgáltatva. Az Ő oltalmába vagyunk rejtve.
És ebben is segítségünkre siet a zsoltár, a „tanítóköltemény”.
8 És látják ezt az igazak, és félnek,
és nevetnek rajta:
9 Ímé, az a férfiú, aki nem fogadta
Istent erősségévé,
hanem az ő gazdagságának sokaságában bízott,
és ereje az ő gonoszságában volt.
10 Én pedig mint zöldellő olajfa
Isten házában,
bízom Isten kegyelmében
mind örökkön örökké.
11 Áldlak téged
örökké, hogy így cselekedtél.
Nevedben remélek, mert jóságos vagy
a te híveid előtt
Megkönnyebbült nevetés, amikor elmúlik a fenyegetettség, a félelem, a rémuralom, és végre kikacaghatjuk magunkat, mert jelentéktelen játékszerré vált az a rémség, ami eddig élet-halál kérdés volt számunkra. Amikor már nem emberi támadásoktól félünk, hanem csakis az Urat féljük. És ez örömmel, boldogsággal tölt el.
Mint zöldellő olajfa, ami évezredekig is elél, ami az örök élet jelképe. Isten házában. Bizony, ne aggódjunk, ha valaki jelenti rólunk, hogy Isten házában vagyunk imádkozni, az Úr akaratát kérdezni. Jó helyen vagyunk. Isten soha nem fog nekünk úgy válaszolni, hogy „Mi közünk hozzá? A te dolgod.” Ő Egyszülött Fiát küldte el értünk, hogy köze legyen a mi szabadításunkhoz, hogy egészen együttérezzen velünk, és Ő legyen mindenben az első, akivel ezek történnek.
Ő nem „levágni való juhokat legeltet”, hanem az örök életre legeltet minket, az Ő nyáját. Erősít, táplál, élő vízzel itat.
Ezért minden alapunk megvan arra, hogy az Ő „nevében reméljünk”. Furcsa szó ez. De így a legpontosabb. Mondhatnám, hogy az Ő nevében bízzunk. De a bizalomban van egy kis vakság. Ő tudja, én bízom benne, de nem igazán látom. Van olyan szavunk is, hogy „reménykedjünk”, de az egy kissé magunkba zár, mintha volna benne egy leheletnyi reménytelenség is, magunkra hagyottság. Remélünk… Megállunk életünk lehetetlen helyzeteiben, szakadékoknál, zsákutcákban, és hűségesen felnézünk Urunkra, Istenünkre. És várjuk Őt. Tudjuk, hogy Ő jön, jönni fog, mert megígérte, hogy nem hagy cserben. Várunk az Úr biztosan eljövő szabadítására. Miközben nagyon is éles helyzetben vagyunk, nagyon is rá vagyunk szorulva az Ő szabadítására. Szeretettel várjuk, és hisszük, tudjuk, hogy nem hiába várjuk Őt. És így olyan lesz életünk, mint az örökké zöld olajfa az élet folyója partján.