1 A karmesternek: A „Liliomok” kezdetű ének dallamára. Kórah fiainak tanítókölteménye. A szeretet éneke. 2 Szívem zsong a szép szavaktól, művemet a királynak mondom el, nyelvem gyors, mint az írnok tolla. 3 Legszebb vagy az emberek közt, kedves szavak áradnak ajkadról, meg is áld Isten örökre! 4 Kösd derekadra kardodat, te hős, ölts pompás díszruhát! 5 E díszedben járj sikerrel az igaz ügyért, az igazság védelmében! Jobbod félelmetes dolgokra tanítson! 6 Nyilaid hegyesek, átjárják a király ellenségeinek szívét, népek kerülnek hatalmadba. 7 Trónod Istentől való, mindörökké megmarad, királyi pálcád igazság pálcája. 8 Szereted az igazságot, gyűlölöd a gonoszságot, ezért kent föl téged társaid közül Isten, a te Istened öröm olajával. 9 Mirha, aloé, kasszia illata árad minden öltözetedből, elefántcsont palotákból hárfák vidámítanak. 10 Királylányok viselik ékszereidet, jobbod felől a királyné áll ófíri arannyal ékesítve. 11 Halld csak, leány, nézz, és figyelj ide! Feledd el népedet és atyádnak házát! 12 Szépségedet a király kívánja, mert ő a te urad, borulj le előtte! 13 Tírusz leánya! A nép gazdagai ajándékkal hízelegnek neked. 14 Csupa dísz a királylány odabent, arannyal van átszőve ruhája. 15 Hímzett ruhákban vezetik a királyhoz, szüzek, barátnői követik, így vonulnak hozzád. 16 Ujjongó örömmel vezetik őket, úgy vonulnak be a királyi palotába. 17 Őseid helyébe fiaid lépnek, akiket fejedelmekké teszel az egész földön. 18 Hirdetem nevedet minden nemzedéknek. Ezért magasztalnak majd a népek örökkön-örökké. (Zsoltárok 45)
Ahhoz, hogy ezt a zsoltárt meg tudjam érteni, a Hókirálynő meséjére van szükségem. Egy réges régi éjszakán egy gonosz kobold egy görbe tükröt készített az embereknek. Aki ebbe belenézett, az a jó dolgokat eltorzítva, a rossz dolgokat pedig felnagyítva látta. Mikor az embereken már jól kipróbálták, a krampuszok megpróbálták felvinni a tükröt a mennybe is. Ahogy így küszködtek fölfelé, egyszer csak elejtették a tükröt, és az szilánkokra tört. A szilánkjai pedig belefúródtak az írásmagyarázók szemébe és szívébe, ezért azóta a 45. zsoltárt is eléggé furcsán magyarázzák.
Például megkeresik, hogy vajon mi volt a „Sitz im Leben”-je ennek a zsoltárnak. Pontosan milyen szituációban keletkezett, Izráel melyik politikai korszakában, és vajon melyik királyról szólhat? A koboldok tükörszilánkjával közel mennek a zsoltárhoz, és ebbe egy-egy szó fér csak bele. Például az, hogy „Tírusz”, és az, hogy „elefántcsont palota”. Megnézve a királyok adatbázisában, kiderül, hogy ez a két dolog egyedül az északi királyságban uralkodó Aháb királyra jellemző. Neki volt szidóni felesége, Jezábel, ő építtetett elefántcsont palotát (1Kir 22,39). És akkor leülnek szépen a filozófusok-teológusok vitatkozást játszani, hogy ki is lehetett az feltűnően lojális udvarnok, aki erről az istenverte gonosz királyról és minden aljasságra képes feleségéről ilyen dicsőítő éneket volt képes írni.
Ha a zsoltáríró tudná, hogy ki ez az ember, úgy beszélne, mint Illés, nem úgy, mint egy fizetett udvari próféta!
Az a problémánk ezzel a zsoltárral, hogy rossz tükröt használunk hozzá. Fordítva kellene néznünk, a szeretet, a szerelem szemével. „A szerelem éneke” – hirdeti magáról a zsoltár. Aki pedig szerelmes, annak mindenről a szerelme jut eszébe. Aki szerelmes, az csak jót tud mondani a szerelméről. A zsoltár szerzője pedig szerelmesen szereti Istent, a menny Királyát. Bármire néz, mindig Ő jut eszébe róla. Meghívják egy Aháb király lakodalmára Jezábellel, leül szépen valamelyik hosszú, gazdagon terített asztal végébe, nézi, ami történik körülötte, és Istenben gyönyörködik. Mintha egy másik univerzumban élne.
Mert valójában a király azért van egy ország élén, hogy Isten kegyelmét, jóságát, erejét, igazságszeretetét jelképezze. Akkor is Isten jelképe, ha az emberileg lehetséges keretek között jól uralkodik, és akkor is Isten jelképe, ha egész életében azt teszi, amit rossznak lát az Úr. Akkor éppen az ellenpéldájával jelkép. Akkor azt mutatja be, milyen az, ha Isten nincs jelen népe életében.
De most ünnep van, terített asztal, és kell valaki, egy próféta, aki Isten Lelkének ihletésével, szinte „nyelveken szólva” beszél a jóról. Igen, vannak próféták, mint Illés, akinek az ítélethirdetés a feladata. De ez is prófétai feladat, hogy a tisztát, a tökéletest, a jót megpróbálja megfogalmazni valaki. A mennyeit, a szeretetet, a tiszta szerelmet. Azt, ahogyan Isten gyönyörködik az Ő népében, amit azért választott ki magának, hogy megtisztítsa, megszentelje, hogy gyönyörűvé tegye és értékes ruhákba, értékes cselekedetekbe öltöztesse.
„Tanítóköltemény” – mondja magáról a zsoltár. Mert tanulni kell jót mondani. Kivenni a szemünkből, a szívünkből a görbe tükör szilánkjait, és Isten szemével látni a dolgokat, olyannak, amilyennek Isten látni szeretné a világot.
És akkor mindjárt nem Aháb lakodalmát látjuk, hanem Krisztus „lakodalmát”. „És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé. És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve” (Jel 21,1-2). „Mert Isten féltő szeretetével féltelek titeket: mivel eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy tiszta szűzként állítsalak benneteket Krisztus elé” – mondja Pál a korinthusi gyülekezetnek (2Kor 11,2).
Zavarba ejtő a zsoltárban a királyné, a „királylányok”, a leány, aki most érkezik, és az őt kísérő szüzek sokasága. Túl sok ez feleségből. De nem azért kaptuk a Szentírást, hogy a benne megörökített alakokat mind erkölcsi példaképnek tekintsük. Igen, Ahábnak sok felesége volt, és sok lakodalma lehetett. De nekünk nem erre kell most néznünk, hanem a töredékes, a bűnös földi dolgokban is a mennyeit, a tökéletest kell látnunk. Ez is egy görbe tükör, ha úgy tetszik, a Szentlélek görbe tükre. Jézus Krisztus a vőlegény, akihez érkeznek a népek. A népek, akiket a missziói parancsnak engedelmeskedve sikerült – az Ő akaratából – tanítvánokká tennünk. Érkeznek hozzá a népek, mint leányok a vőlegényhez az esküvőre. És jövünk Őhozzá mi is mind, egyenként. Felékesítve, tisztán, örömmel, reménységgel és bizalommal. Őszinte szeretettel és ragaszkodással. Az egy Jézus Krisztusnak, az egyetlen Megváltónak, a Királyok Királyának lehet több népe. Ezt szeretnénk, ezért imádkozunk mindennap.
És a zsoltáros ott áll, mint a „vőlegény barátja”. „Akié a menyasszony, az a vőlegény, a vőlegény barátja pedig, aki ott áll, és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának: ez az örömöm lett teljessé” (János 3,29).
Megtér egy nép, egy város, egy család, egy ember, és úgy döntenek, örökre összekötik életüket Jézus Krisztussal. A „leány” ezt a népet jelenti itt: „Halld csak, leány, nézz, és figyelj ide! Feledd el népedet és atyádnak házát! Szépségedet a király kívánja, mert ő a te urad, borulj le előtte!”
Igazán Jézus Krisztus előtt kell leborulnunk, Őérte van értelme elfelejteni a téves, a bűnös tradíciókat és a pogány családmodelleket. Őérte érdemes nemet mondani értelmetlen, hiábavaló követelésekre. Jezábel nem tette ezt meg. Nem borult le az egyetlen élő Isten előtt, nem felejtette el saját népét, apjának házát és hagyományait. Sőt, a királyt is rávette, hogy a bálványisteneknek oltárt építsen, és az istentelen módszereket használja, ha valamit el akart érni. Mert az igazság az, hogy az Észak-Izráeli királyság, és annak királyai sem tagadták meg vérengzős gyökereiket, és nem borultak le a Békesség Istene előtt. Erőszakkal kerültek hatalomra, és erőszakkal is érvényesítették akaratukat. Ezért ítéli el őket a Szentírás.
Hol marad egy házasságban az, hogy mindkét fél leborul Isten előtt, Krisztus előtt, és ezért aki nagyobb akar lenni közülük, az lesz a másik szolgája? Csak az van, hogy „ő a te urad, borulj le előtte” – hol az egyik követel magának ilyen jogokat, hol a másik. Pedig Úr csak egy van, a Mindenható Isten, és az Ő Szent Fia, a Jézus Krisztus. Mi pedig mind az Ő szolgái vagyunk. Ez a helyes családmodell, az Isten szerinti. Szépségünket az Úr kívánja, és ha az Úr kívánja a szépségünket, akkor olyanok leszünk, mint a virágok, akiket az Úr maga táplál, hogy legyen miben gyönyörködnie. Így akkor egymásban is gyönyörködhetünk. A jó illatot Ő maga adja, hogy olyanok legyünk egymás számára, és a kívülállók számára, ahogy Pál apostol mondja: „De hála legyen Istennek, aki Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket, és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt.” (2Kor 2,14)
Nem olyanok vagyunk, hogy minden gazembert felmagasztalunk, és dicshimnuszokat énekelünk róluk, hanem ahogy Pál apostol is folytatja, ez az „illat” valójában a Szentlélek ereje. A Szentlélek pedig egyszerre éltet és ítél. „Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére az üdvözülők és az elkárhozók között: ezeknek a halál illata halálra, azoknak az élet illata életre.” (2Kor 2,15)
Zsoltárunk az „öröm olajának” nevezi a Szentlelket. Ahol szépség van, ahol szeretet van, ahol bizalom van, igazság és örök hűség a Szentlélek által, ott jelenik meg az öröm.
„Szereted az igazságot, gyűlölöd a gonoszságot, ezért kent föl téged társaid közül Isten, a te Istened öröm olajával.” A királysághoz hozzátartozik a harc, a fegyverek, az igazságért való küzdelem. A szépség nem egyszerűen esztétikai szépséget jelent, hanem az igazságért való küzdelem szépségét. „E díszedben járj sikerrel az igaz ügyért, az igazság védelmében!”
Jézusról van szó itt is. De Ő nem kötött kardot. Az Ő fegyvere Isten Igéje. Erről beszél a Jelenések könyve is. „Jobb kezében hét csillagot tartott, szájából kétélű éles kard jött ki, és tekintete olyan volt, mint amikor a nap teljes erejével ragyog.” Jézus Krisztus népeket, gyülekezeteket tart kézben, és a fegyvere az Isten beszéde, ami olyan, mint a kétélű kard, ami minden gondolatot, minden szándékot megítél. Tekintete elől pedig semmit sem lehet elrejteni. Olyan, mint a napfény: nélkülözhetetlen az élethez, de ami égetni való, azt elpusztítja.
És bár ilyen hatalma van, mégis kedvesek a hozzánk szóló szavai. Halk, szelíd hang, ami megérint, életre kelt, megbocsát, megszabadít, és minket is gyengédségre késztet.
Mire tanít minket ez a zsoltár? Hogy bármi történik körülöttünk, a természeti jelenségek, a történelmi események, a lelkünk mindenféle indulatai, van a Szentléleknek olyan tükre, amiben ezeket megnézve, Istenről, Krisztusról tudunk meg valamit, Őhozzá kerülünk közelebb. És ezért mindenkor, minden okunk megvan arra, hogy örüljünk Őbenne, hogy dicsőítsük Őt, és boldogok legyünk, hogy örök szövetségben Őhozzá tartozunk.
Add, Urunk, nekünk a Te Lelkedet, hogy így tudjunk nézni a világra mindenkor, hogy Téged lássunk benne!