1 A karmesternek: Kórah fiainak tanítókölteménye.
2 Isten, saját fülünkkel hallottuk, elbeszélték nekünk apáink, mit vittél véghez napjaikban, a régi időkben.
3 Kezeddel népeket űztél el, őket pedig a helyükre plántáltad. Nemzeteket zúztál össze, őket pedig a helyükre küldted.
4 Mert nem a maguk fegyverével vették birtokba az országot, és nem a saját karjuk segítette meg őket, hanem a te jobbod és a te karod, a te orcád világossága, mert kedvelted őket.
5 Te vagy királyom, ó, Isten! Parancsodra megszabadul Jákób.
6 Általad verjük le ellenségeinket, neved segítségével tiporjuk el támadóinkat.
7 Mert én nem az íjamban bízom, nem a fegyverem segít meg engem.
8 Te segítesz meg ellenségeinkkel szemben, gyűlölőinket te szégyeníted meg.
9 Istent dicsérjük mindennap, neved magasztaljuk örökké. (Szela.)
10 Mégis elvetettél, megszégyenítettél minket, nem vonultál ki seregeinkkel.
11 Megfutamítottál az ellenség előtt, gyűlölőink kifosztottak bennünket.
12 Odadobtál minket, mint vágójuhokat, és szétszórtál a népek közé.
13 Potom áron adtad el népedet, nem szabtál magas vételárat érte.
14 Gyalázatossá tettél szomszédaink előtt, gúnyol és csúfol környezetünk.
15 Szóbeszéd tárgyává tettél a népek között, fejüket csóválják miattunk a nemzetek.
16 Mindennap szidalmaznak engem, szégyen borítja arcomat
17 a gyalázók és a káromlók szava miatt, az ellenség és a bosszúálló miatt.
18 Bár mindez ránk szakadt, nem feledtünk el téged, nem szegtük meg szövetségedet.
19 Szívünk nem szakadt el tőled, lépteink sem tértek le ösvényedről.
20 Pedig a sakálok tanyájára űztél minket, és a halál árnyékát borítottad ránk.
21 Ha elfeledtük volna Istenünk nevét, és idegen istenhez emeltük volna fel kezünket,
22 nem vette volna-e észre Isten? Hiszen ő ismeri a szívnek titkait.
23 Miattad gyilkolnak minket naponta, vágójuhoknak tekintenek.
24 Serkenj fel! Miért alszol, Uram? Ébredj föl, ne taszíts el végképp!
25 Miért rejted el orcádat, miért felejted el nyomorúságunkat és ínségünket?
26 Lelkünk a porba hanyatlott, testünk a földhöz tapadt.
27 Siess segítségünkre! Válts meg minket irgalmadból! (Zsoltárok 44)
„Kórah fiainak tanítókölteménye.” A liturgiában szolgálók tanítókölteménye.
Ez valami egészen furcsa dolog. A tanulás, tanítás mifelénk tudományos tevékenységet, ismereteket jelent. Csend, íróasztal, könyvek, tanár, jegyzetek, definíciók, képletek és logikusan egymásra épülő gondolatsorok, amit meg kell érteni, meg kell tanulni, sokszor kívülről. Majd feleltetnek, és értékelik a tudásunkat, vagy inkább a nemtudásunkat.
Tanítóköltemény? Egy verset lehet elemezni, az irodalomtudomány kritériumai szerint, lehet róla írni tanulmányt, publicisztikát. Meg lehet tanulni kívülről, és lehet mérni az előadásmód színvonalát. De egy vers, egy költemény a mi elképzelésünk szerint valami passzív dolog, amiben érzelmek fejeződnek ki. Talán a költő zaklatott lelkiállapota. Amit megintcsak lehet elemezni, a pszichológia szabályai szerint.
Mintha fordítva ülnénk a lovon… Mert a Szentírás azt mondja, hogy ez a vers, ez az ének tanít minket. Le is kellene szállnunk a magas lóról, és alávetni magunkat ennek a tanításnak, kitenni magunkat neki. Kiszállni abból a mókuskerékből, ahol van egy szellemi beléptetőrendszerünk, a logikus gondolkodás, ami minden egyes felénk érkező gondolatot megvizsgál, szemrevételez, és csak azokat engedi át, hogy beépüljenek az életünkbe, amik a már felépített belső ideológiánkhoz zökkenőmentesen illeszkednek.
Fogadjuk el, hogy most egy költemény, egy ének fog tanítani minket, a maga játékszabályai szerint. De nehéz ez! Talán ez a nehézség az oka, hogy olyan nehezen kezdünk el énekelni, különösen küzdelmes, háborús időkben. A mindennapos testnevelés bevezetése ezért ment olyan egyszerűen: jó katonák lesznek azokból, akik már 7 éves koruktól kezdve jól tűrik a kiképzést. De a mindennapos ének bevezetése már nem ment. Mert az énekben valami csoda van, valami, ami eltörli a háborút, ami Istenhez visz közelebb, ismeretlen lelki utakon. – Tanítóköltemény a 44. zsoltár. Kórah fiainak szájából, akiknek ez volt a mestersége, a hivatása, hogy ilyen próféták legyenek, akik esztétikába öltöztetik Isten népét, és úgy tartják Isten közelében.
„…saját fülünkkel hallottuk, elbeszélték nekünk apáink, mit vittél véghez napjaikban, a régi időkben…” Így kezdődik a tanítás. És nem így mégsem. Úgy kezdődik, hogy „Isten!” „Istenünk!”
Mindjárt ez az első tanítás nekünk, hogy akkor vagyunk jó tanítványok, ha Istennel beszéljük meg a gondjainkat. Nem akkor gazdagodunk a legtöbbet, ha egymással beszélünk. Ez is fontos, szükséges, különben darabjaira esne a világ, ha egymással nem beszélnénk, fontos a „közösség”, a „kapcsolatok”, és sok szociológiai fogalom. De mégiscsak úgy kezdődik minden tanulás, hogy „Istenem!” „Tegyetek tanítványokká minden népet…” – parancsolja Jézus. És mi elfelejtjük, hogy az Ő tanítványaivá kellene tennünk őket, nem a magunkévá. Olyan emberekké, akik beülnek az órára, és úgy kezdik, hogy „Istenem!” Itt vagyok, Uram! Jöttem, hogy tanuljak Tőled.
És miközben imádkozunk, beszélgetünk a mi Urunkkal, „apáink” elbeszélik nekünk, hogy Isten mit cselekedett régen. Például egy istentiszteleten felhangzik a „lekció” – ami szintén tanítást jelent, tanító igeszakaszt. Aminek a végén ott van, hogy „Tegye áldottá a mi Urunk az Ő Igéjének meghallgatását, szívünkbe fogadását és megtartását.” Ebben segít ez a minta-zsoltár, hogy tanuljuk áldottan hallgatni, szívünkbe fogadni és megtartani az Igét. Azt az igét, amikor apáink elbeszélik nekünk, hogy Isten mit cselekedett az ő idejükben.
Itt aztán következhetne az a történet is, amikor Jézus Krisztus, Isten Egyszülött Fia itt járt „atyáink” idején a földön, csodákat tett, bölcsességre tanította a körülötte állókat, ördögöket űzött ki, halottakat támasztott fel, majd megölték, meghalt és feltámadott. Istenünk, saját fülünkkel hallottuk, elbeszélték nekünk apáink, mit vittél véghez napjaikban, a régi időkben.
Most egy korábbi történetről van szó, ahol ugyanaz az egy Isten cselekedett: Izráel honfoglalásáról. Nagy szó, ha egy nép otthonra lel, minden hálaadást megér. Mi is ezért adunk hálát Jézus Krisztusnak, aki által otthonra leltünk Isten országában, aki most is csak azért nincs velünk látható módon, mert elment helyet készíteni nekünk.
Szól a régi történet. „Kezeddel népeket űztél el, őket pedig a helyükre plántáltad. Nemzeteket zúztál össze, őket pedig a helyükre küldted. Mert nem a maguk fegyverével vették birtokba az országot, és nem a saját karjuk segítette meg őket, hanem a te jobbod és a te karod, a te orcád világossága, mert kedvelted őket.” Így volt. Ebből származik az igazi békesség, ha nem a magunk fegyverével harcolunk, hanem az Úr űzi el az ellenséget, mi pedig csakis arra a helyre vonulunk be, amit Ő jelöl ki nekünk.
Prédikációt hallunk itt, én hiszem, hogy egy istentiszteleten, ahová összegyűlt a nép. A történet alkalmazása is mindjárt itt áll előttünk. Mit kér tőlünk az Ige? Hogy tegyünk vallást Isten mellett, hogy Ő a mi vezetőnk: „Te vagy királyom, ó, Isten!” És mit ígér nekünk az Ige? Hogy ha Istenben bízunk, Ő megszabadít: „Parancsodra megszabadul Jákób. Általad verjük le ellenségeinket, neved segítségével tiporjuk el támadóinkat. Mert én nem az íjamban bízom, nem a fegyverem segít meg engem. Te segítesz meg ellenségeinkkel szemben, gyűlölőinket te szégyeníted meg.”
Ámen – mondja az istentisztelet népe. És dicsőíteni kezdik közösen az Urat, aki ilyen mindenható Isten és ilyen jóságos Atya. „Istent dicsérjük mindennap, neved magasztaljuk örökké.”
Aztán itt ez a szócska, aminek azóta is kutatják az értelmét: „Szela”. Én most úgy értelmezem, hogy ez az a pillanat, amikor a lelkész lejön a szószékről, kimegy a kijárathoz, és szépen egyesével kézfogással elbúcsúzik a gyülekezettől.
Az emberek pedig mennek hazafelé.
A zsoltár történelmi helyzetében egy elpusztult országba. Az ellenség megtámadta őket, leverte őket. Megtámadta legszebb, legszentebb városaikat, hogy megalázza őket. Talán fogságban is vannak, és valamelyik fogolytáborban történt ez az istentisztelet, és valamiféle szedett-vetett sátrakba mennek „haza”. Az ellenség, a fogvatartóik pedig röhögnek rajtuk.
Mit csinálunk mi, amikor ekkora ellentmondás van a hirdetett Ige és a valóság között? … Hallgatunk, mert nem akarunk senkit megbántani? Az igehirdetés tabu, a lelkésznek fenntartott feladat. Mi beszéljünk az időjárásról és a receptekről. Vagy úgy érezzük, hogy nem szólt hozzánk az Ige? Vagy dühösen, felháborodva mondjuk egymásnak még az úton, hogy „már megint hülyeséget beszélt a pap!” Hát, hogy segítene meg az Isten? Nem látja, miben élünk? Persze, neki jól megy, … És itt felsorolnak pár dolgot, amit gyújtósként dobhatnak az irigységük tüzére, hogy szépen táplálják. Legalább ez fűtse őket ezekben a zord történelmi időkben.
Ezért van szükségünk erre a tanítókölteményre. Nem a papok, nem az írástudók, nem a törvénymagyarázók tanítókölteménye ez, hanem Kórah fiaié, akiknek az a hivatásuk, hogy jelen legyenek az istentiszteleten, és átéljék, ami ott történik. Tanítanak most minket: hogyan legyünk jelen, hogyan éljük ezt át? Hogyan beszélgessünk, amikor bandukolunk hazafelé egy istentisztelet után? Hogyan álljunk alá ez alá az áldás alá, mint ránk hulló harmat alá: „Tegye áldottá az Úr az Ő Igéjének meghallgatását, szívünkbe fogadását és megtartását.”
Úgy kezdődik minden, hogy „Istenünk!”
És itt megbeszéljük Istennel minden gondunkat, amit érzünk az igehirdetés kapcsán.
Istenünk! Te megígérted, hogy Te leszel a mi erőnk és támaszunk. Mégis elhagytál minket!
Szabad ezt? Szabad Istent így „számon kérni”? Nemhogy szabad, de ez a jó megoldás, és nem az, hogy egymás közt, Isten háta mögött, Isten figyelmen kívül hagyásával próbálunk valamit kiagyalni. Ha ekkora ellentmondás van az igehirdetés és a valóság közt, akkor ez csak azt jelenti, hogy az igehirdetés még nem ért véget, hanem a hazafelé vezető úton folytatódik. Imádságban és énekben. Panaszénekben, ha másképp nem. Istenünk! Ígérted, hogy ha Te vagy a mi királyunk, akkor megóvsz az ellenségtől, és ami most történik velünk, az gyalázatos!
Biztosan megszólal a lelkiismeretünk is ilyenkor. Vagy a közösségből valaki: Szerintem Isten azért engedett át minket az ellenségeinknek, mert hűtlenek voltunk Hozzá. Térjünk meg, és akkor majd szabadítást ad!
Fontos ez a gondolat. Mert elkezd dolgozni a ki nem mondott cél megvalósításán: ha Isten szabadítást ígért nekünk, akkor igazat mondott, akkor meg is fog szabadítani. De ha nekünk kell ehhez tennünk valamit, akkor keressük meg, hogy mi az: valljuk meg bűneinket, térjünk meg, fizessük vissza tartozásainkat, térítsünk meg minden kárt, amit okoztunk, és bocsássunk meg egymásnak. Állítsuk helyre magunk közt a békességet.
De a helyzet ebben az esetben az, hogy ezen a területen ebben a közösségben már nem tudnak többet javítani. Meg kell állapítaniuk, hogy „Nem voltunk hűtlenek!”
„Bár mindez ránk szakadt, nem feledtünk el téged, nem szegtük meg szövetségedet. Szívünk nem szakadt el tőled, lépteink sem tértek le ösvényedről.”
Az a tapasztalatom, hogy a bűnvallás, hűtlenségünk megvallása könnyebben megy nekünk. Talán mert azt többet gyakoroltuk közösségben. Hitünk, Istenhez való hűségünk megvallása sokkal kockázatosabb dolog. Próbálja csak meg valaki azt állítani magáról, hogy ő hívő ember, és megtartja Isten parancsolatait, mindjárt 10-felől fognak zúdulni rá a cáfolatok: én tudom, hogy te… ezt vagy azt csináltad, nem vagy hívő ember! Minél közelebb él hozzánk az illető, annál jobban tudjuk, hogy milyen messze áll a szentségtől.
De itt mégis arról van szó, hogy vannak emberek, akiknek az életében fehér alapon vannak a fekete foltok, és vannak, akiknek pedig fekete alapon vannak fehérek. És ez Isten szemében egyáltalán nem mindegy. Hogy Őbenne élünk-e, az Ő szövetségéhez ragaszkodunk-e, csak néha hibázunk, tévedünk, akaratunkon kívül ártunk valakinek, vagy fütyülünk Isten törvényeire és akaratára, csak néha-néha, amikor érdekünk úgy kívánja, felmutatunk valami jóságot, hogy pozitívabban ítéljenek meg az emberek.
Nem feledtünk el téged, nem szegtük meg szövetségedet. Szívünk nem szakadt el tőled, lépteink sem tértek le ösvényedről. A hívő ember hittel tudja ezt kimondani, még ha fel is tudja sorolni egyenként a vétkeit, és ezeket is meg tudja vallani Isten előtt.
De ha Istent nem hagytuk el, akkor mi történt?
„Miattad gyilkolnak minket naponta, vágójuhoknak tekintenek.”
Isten miatt szenvedünk. A mi mindenható Istenünk és kegyelmes Atyánk engedi, hogy szenvedjünk. Hogy meghaljanak közöttünk emberek. Kegyetlen kép: vágójuhoknak tekintenek. Olyan állatnak, amit nem bűn levágni, hanem ünnep. Olyan állatnak, amelyiket nem védi törvény, aminek a vérét nem kéri számon senki. „Miattad”.
Hogy engedheti ezt Isten? – tennénk fel ma a kérdést.
Miért engeded, Istenünk? – mondja az imádkozó ember. És ez sokkal jobb változat. Mert nem filozófiai választ keresünk a teodicea problémájára. Hanem odamegyünk őszintén és bizalommal, és Istennek magának tesszük fel a kérdést: „Miért rejted el orcádat, miért felejted el nyomorúságunkat és ínségünket?”
És én azt hiszem, ilyenkor istentiszteletről hazafele menet már keressük a kapukulcsot, és a végső lépést általában azért szalasztjuk el, mert arra gondolunk, hogy van-e elég cérnametélt otthon a húslevesbe.
Pedig a tanításnak itt jön a legfontosabb pillanata:
Hiszed-e, hogy Isten ebben a helyzetben is meghallgat téged, és kérheted Tőle a szabadítást?
Istenünk! A Szentírásban olvastuk, az istentiszteleten hallottuk, hogy Te megszabadítottad Szent Fiadat, akit miattad öltek meg, mint áldozati bárányt. Te megszabadítottad Őt azután is, amikor Ő már azt imádkozta, hogy „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Mi hisszük, hogy ha Te el is hagysz minket, akkor is megszabadítasz, mert ezt bizonyítottad Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.
Add nekünk, Urunk, az Ő hitét, az Ő Szent Lelkét, hogy legyen türelmünk, kitartásunk megvárni a Te szabadításodat. Add, hogy meg ne szegjük Új Szövetségedet, ami az Ő vére által van, hogy soha el ne felejtsük azt, amit Ő tett értünk. Hogy akárhányszor így imádkozunk, ahogy ebben a tanítókölteményben találjuk, mindig az Ő emlékezetére cselekedjük.
Ébressz fel, Urunk, ne hagyj örökre elaludni. Engedd, hogy lássuk orcádat színről színre, ajándékozz meg örömmel és mennyei javaiddal. Emelj fel a porból, ahol a kígyók csúsznak, hozz fel a föld alól is.
Siess segítségünkre, irgalmas Megváltónk!