1 Dávid zsoltára. Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. 2 Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. 3 Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. 4 Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy. A te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem. 5 Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam. 6 Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem mindennapján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig. (Zsoltárok 23)
„Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem”… Vagy így is lehet fordítani: „Csak jóságod és szabadításod üldöz engem”. Az Úr jót ad, és addig-addig követ, kutat, üldöz, míg meg nem ajándékoz szabadításával, megváltásával. Bizony, így van ez. Életem minden napján. Azokon a napokon is, amikor „a halál árnyékának völgyében” járok.
Mintha ugyanazt mondaná ez a zsoltár is, mint az előző, a 22. Ahogy telik-múlik az életünk, van egy pillanat, amikor körbenézünk, és olyan sötétségben találjuk magunkat, hogy kardot is lehetne rá akasztani, ahogy a mesében mondják. Nem véletlen ez, hogy a meséket emlegetem. Mert a mesékben a főhősnek van egy küldetése. A mese olyan természetű műfaj, hogy ez a küldetés vezeti a hőst, előre meg van írva, minek kell történnie az életében. Misztikus erő hordozza benne a szereplőt, és az ember, miközben hallgatja a mesét, maga is részesedik a történet misztikus erejéből.
Ezért van minden jó mesében valahol „halál árnyékának völgye”. Ahol győzni kell. De a mese attól mese, mert ezekben a helyzetekben nem lehet győzni. A farkas megeszi az embert. A sárkány földbe döngöli a királyfit, le is fejezi. A boszorkány tehetetlen állattá varázsolja a harcost. És vége. Emberi erővel nem lehet győzni. Szükség van a mennyei erőkre, amik kiemelik az ember lelkét-életét a halálból. A mesében ez olyan könnyen lehetséges.
De a való életben?
Dávid király épp arról tesz bizonyságot ebben a zsoltárban, hogy a való életben is működnek a mennyei erők. A mesékben sokkal-sokkal több a valóságtartalom, mint azt elsőre gondolnánk. Nem egyszerűen a szabadulás, feltámadás vágya jelenik meg a mesékben, hanem Isten üzenete van ilyen irodalmi formába csomagolva: „Bizony, jóságod és szabadításod utánam jön, akármerre is járok!” A 22. zsoltár arról számol be, ahogy átélte Dávid, hogy van visszaút a halálból is. És most a nagy gyülekezet előtt énekel róla. Már nem szenvedve, küzdve, lemondva, és ismét reménységet nyerve, mint amikor épp történnek velünk az elviselhetetlen dolgok, hanem visszatekintve a lezárult eseményekre, a győzelemre. „A te vessződ és botod, azok állítják helyre biztonságomat.”
Bizony, az Úr nem enged eltévedni, vakvágányokra terelődni, ahol éhen-szomjan halna az ember, ahol elfogy az élet nyomtalanul. És ha véletlenül mégis arra vezetne az igazság útja, akkor onnan is megszabadít.
Az Úr az én pásztorom, és Ő véghezviszi azt, hogy nyugodtan, békésen elnyújtózhassak egy nekem rendelt, kényelmes helyen. Táplálékot, vizet ad, mint oázisban. És nem csak életben tart, hanem az életnek olyan bőségét ajándékozza, ami maga a mennyország. Az Úr Jézus Krisztus az én pásztorom, aki meghív asztalához. Az Úr Asztalához. „Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam.” Az Úréi vagyunk, az Ő asztalánál otthon vagyunk. Több ez, mint élet. Ráadásul, mint hegyen épült város, nem rejthető el a mi üdvösségünk, közösségünk az Úrral. „Ellenségeink szeme láttára” ajándékoz meg az Úr az Ő közösségével. Irigység ide, vagy oda. Az Úr nincs tekintettel a gonoszok irigységére, amikor megajándékozza Övéit örök élettel és boldogsággal.
Kihívás ez. De az Úr a mi pásztorunk, és hatalmával védelmezi az Övéit. Ezért nyíltan járhatunk az Ő nevével. Lakhatunk az Ő házában, tartozhatunk az Ő családjához. „Hosszú ideig”. Örökké. „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róm 8,38-39).