1 Az éneklőmesternek az ajjelethassakhar szerint, Dávid zsoltára. 2 Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Távol van megtartásomtól jajgatásomnak szava. 3 Én Istenem, kiáltok nappal, de nem hallgatsz meg, éjjel is, és nincs nyugodalmam. 4 Pedig te szent vagy, aki Izráel dicséretei között lakozol. 5 Benned bíztak atyáink, bíztak, és te megszabadítottad őket. 6 Hozzád kiáltottak, és megmenekültek, benned bíztak, és nem szégyenültek meg. 7 De én féreg vagyok, s nem férfiú, embereknek csúfja és a nép utálata. 8 Akik engem látnak, mind csúfolkodnak rajtam, félrehúzzák ajkaikat, és hajtogatják fejüket: 9 Az Úrra bízta magát, mentse meg őt, szabadítsa meg őt, hiszen gyönyörködött benne! 10 Mert te hoztál ki engem az anyám méhéből, és biztattál engem anyámnak emlőin. 11 Születésem óta a te gondod voltam, anyám méhétől fogva te voltál Istenem. 12 Ne légy messze tőlem, mert közel a nyomorúság, és nincs, aki segítsen. 13 Tulkok sokasága kerített be engem, körülfogtak engem Básán bikái. 14 Feltátották rám szájukat, mint a ragadozó és ordító oroszlán. 15 Mint a víz, úgy kiöntettem; csontjaim mind széthullottak; szívem olyan lett, mint a viasz, megolvadt belső részeim között. 16 Erőm kiszáradt, mint cserép, nyelvem ínyemhez tapadt; és a halál porába fektetsz engemet. 17 Mert ebek vettek körül engem, a gonoszok serege körülfogott; átlyukasztották kezeimet és lábaimat. 18 Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek s bámulnak rám. 19 Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek. 20 De te, Uram, ne légy messze tőlem! Én erősségem, siess segítségemre! 21 Szabadítsd meg lelkemet a kardtól, s az én egyetlenemet a kutyák körmeiből! 22 Ments meg engem az oroszlán torkából, és a bivalyok szarvai közül hallgass meg engem! 23 Hadd hirdessem nevedet atyámfiainak, és dicsérjelek téged a gyülekezetben! 24 Ti, akik félitek az Urat, dicsérjétek őt! Jákób minden ivadékai, dicsőítsétek őt, és féljétek őt, Izráel minden magzata! 25 Mert nem veti meg és nem utálja meg a szegény nyomorúságát, és nem rejti el az ő orcáját előle, és mikor kiált hozzá, meghallgatja. 26 Felőled lesz dicséretem a nagy gyülekezetben. Az én fogadásaimat megadom azok előtt, akik félik őt. 27 Esznek a nyomorultak és megelégesznek, dicsérik az Urat, akik őt keresik. Éljen szívetek örökké! 28 Megemlékeznek és megtérnek az Úrhoz a föld minden határai, és leborul előtted a pogányok minden nemzetsége. 29 Mert az Úré a királyi hatalom, uralkodik a pogányokon is. 30 Esznek és leborulnak a föld gazdagai mind, őelőtte hajtanak térdet, akik a porba hullanak, és aki életben nem tarthatja lelkét. 31 Őt szolgálják a fiak, az Úrról beszélnek az utódoknak. 32 Eljőnek, s hirdetik az ő igazságát az ő utánuk való népnek, hogy ezt cselekedte. (Zsoltárok 22)
Miről szól ez a zsoltár? Első ránézésre elég ijesztő: „Istenem! Istenem! Miért hagytál el engem? Ordítok kínomban, és nincs menekülés. Jajgatok, és Te nem válaszolsz! Ha válaszolnál, csak egy szót is, ha csak egy jelet adnál, akkor békességem lehetne. De így nincs nyugalmam egyetlen pillanatra sem!”
Mit tegyünk, ha Isten valóban elhagy?
Ne mondjuk, hogy Ő soha nem tenne ilyet. Saját magát csapja be, aki azt gondolja, hogy Isten csak úgy mindig kéznél van neki, elég csak imában megszólítani. Ne tévesszük össze a magunk kiáltását az Úr válaszával.
Ha pedig az Úr elhagy, akkor megszűnik a védelem, amit máskülönben szárnya árnyékában élvezünk. Akkor ellepnek minket az ellenségek. A problémák, az ellenséges támadások, a szerencsétlenség, a betegség, mindenféle nyomás nehezedik ránk. Mert nincs jelen az Úr Szent Lelke, aki ezeket a sötét erőket mind fogva tartaná. Akkor nincs menekülés.
Az optimista ember mindig próbál megoldást találni, meglátni a jót a legsötétebb pillanatban is. De itt az történik, hogy valóban nincs semmi jó. Körbekerítették az embert a sötét erők. Hiába jönne oda valaki, és biztatná az embert, hogy fedezd fel a rejtett erőtartalékaidat, ezeket mozgósítsd. Nincsenek rejtett erőtartalékok. Vége, nincs tovább.
Pedig ismerem azokat a zsoltárokat, amiket énekelni szoktunk, amikor vigaszt keresünk. De most hiába énekelem őket az Úrnak, semmi nem változik. Pedig ott az írott Ige, az ősatyák történetei, hitünk példaképei, akiket az Úr megszabadított. De ez a tudás sem ér semmit. Ők nem szégyenültek meg, de én féreg vagyok, nem ember. Az emberek csúfolnak, gúnyolódnak rajtam.
És hiába bíztam az Úrra magam, éppen ezzel gúnyolódnak: így néz ki egy hívő ember? Na ne röhögtess!
„Az Úrra bízta magát, mentse meg őt, szabadítsa meg őt, hiszen gyönyörködött benne!” – És ezek a népek tudják, hogy így kezdődött minden. Az Úrra bízta magát ez az ember, és most épp az Úr hagyta így magára. Gyönyörködött benne, és most csúffá teszi. Hát nem nevetséges hívőnek mondani?
És megtörténik ez minden hívő emberrel valamikor élete során. Az Úrra bízta magát, és mégis elhagyja az Úr. És még a hívő gyülekezet is körülállja, és nekiszegezi az elvárást: „Térj meg, akkor visszanyered békességedet!” De itt nincs újabb megtérés. Ez az ember már rég az Úrra bízta magát, ennél jobban nem tudna megtérni. Sőt, talán jobban meg van térve, mint azok, akik körülállják. Mert aki téríti őt, még azt hiszi, hogy saját akaratával tud olyan döntést hozni, amiért Isten ezután örökké rendelkezésére áll. De az embernek nincs ilyen lehetősége. Az igazán hívő ember kész arra, hogy megtapasztalja Isten távollétét.
„Mert te hoztál ki engem az anyám méhéből, és biztattál engem anyámnak emlőin. Születésem óta a te gondod voltam, anyám méhétől fogva te voltál Istenem.” – Újabb kapaszkodót keres az imádkozó, Isten után reménytelenül kiáltó ember. A saját hittapasztalataink is kisegíthetnek olyan sokszor. Te voltál Istenem ezidáig. Olyan sokszor kimentettél, megsegítettél. Jöjj, segíts rajtam most is!
De az Úrnak hatalmában áll másképp tenni, mint ahogy mindig szokott. Erre az érvre sem válaszol. Az Úr ellen semmit nem érnek az emberi érvek. Ő akkor válaszol, és úgy, ahogy Neki tetszik.
„Ne légy messze tőlem, mert közel a nyomorúság, és nincs, aki segítsen.” – Talán az hatással lesz az Úrra, ha elmondom, milyen nagy nyomorúságban vagyok! Te lehajolsz az elesett, nyomorult emberhez, Uram! Legyen érv az én nyomorúságom, aminek nem tudsz ellenállni! – De az Úr nem kényszeríthető koldulással sem, a legprofibb koldulás sem tudja sarokba szorítani az Istent.
Csak az Úr magasztalása vezet ki ebből a helyzetből.
„és a halál porába fektetsz engemet” – különös, de ebben a pillanatban talál rá a zsoltáros Isten segítségére. A „fektetsz” olyan szó eredetileg, amit akkor használtak, amikor a fazekat helyezték a tűzre. Az igazságot, az élő Isten jelenlétét kezdjük sejteni, amikor a nyomorúságos állapotot úgy értékeljük, hogy az Úr az áldozati oltár hamujára helyezett bennünket, égőáldozatul. „átlyukasztották kezeimet és lábaimat” – igen, ehhez az oltárhoz szögeztek, és nincs módunk megszabadulni onnét. „Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek” – mert az áldozatnak többé nincs rájuk szüksége. „a gonoszok serege körülfogott” – a gonoszok gyülekezete áldozatot mutat be. Átok alá helyezik a „bűnbakot”, és rituálisan elégetik az oltáron.
Időről időre megtörténik ez közöttünk, a világban. Kicsiben. És nagyban is. És akkor mi, akik az Úrra bíztuk magunkat, úgy fekszünk ott, mint Izsák a Mórijjá hegyén, és talán épp annak a kezében van ott a kés, akiben a legjobban bíztunk. És akár ezt a zsoltárt is énekelhetjük közben, ez sem segít.
Nem segít semmi, és nincs megoldás, de az Úr mégiscsak megsegít, és elküldi Szent Lelkét nekünk. Hogy bár elfogyott az erőnk, és már hitünk sincs többet segítségért kiáltani, mégis kimondjuk: „De te, Uram, ne légy messze tőlem! Én erősségem, siess segítségemre! Szabadítsd meg lelkemet a kardtól, s az én egyetlenemet a kutyák körmeiből! Ments meg engem az oroszlán torkából, és a bivalyok szarvai közül hallgass meg engem! Hadd hirdessem nevedet atyámfiainak, és dicsérjelek téged a gyülekezetben!”
És ha nekünk nincs is erőnk kimondani, a mi Urunk, Jézus Krisztus kimondta ezt miattunk, helyettünk és érettünk, amikor a kereszten függött. És mondja ezt azóta is minden egyes alkalommal, amikor az Övéi ilyen átok alá kerülnek. Átok alá mások helyett, azok helyett, akiknek Urunk szabadítást készített.
Így történik az meg, hogy bár elhagyott a mi Urunk, bár úgy érezzük, jogosan, hogy a pokol mélyére kerültünk, mégis miénk a szabadítás. Ezt hirdeti Jézus Krisztus szava: „Elvégeztetett!” Elvégeztetett, hogy ahányszor ott vagyunk egy oltáron, a halál porában, kezünk-lábunk átszögezve, Jézus Krisztus a helyünkre áll. Olyankor mégiscsak feltekint az, aki erre a liturgikus cselekményre vállalkozott, és megpillantja a helyettes áldozatot. Mi pedig szabadulunk.
És miután kissé magunkhoz tértünk első rémületünkből, hirdetjük a nagy gyülekezetben a bűnök bocsánatát és az örök életet, amit megád a mi Urunk Istenünk ingyen kegyelemből az Ő szent Fiának, a Jézus Krisztusnak áldozatáért. Éljen szívetek örökké!
Ti, akik félitek az Urat, dicsérjétek őt!
Jákób minden ivadékai, dicsőítsétek őt,
és féljétek őt, Izráel minden magzata!
Mert nem veti meg és nem utálja meg a szegény nyomorúságát,
és nem rejti el az ő orcáját előle,
és mikor kiált hozzá, meghallgatja.
Felőled lesz dicséretem a nagy gyülekezetben.
Az én fogadásaimat megadom azok előtt, akik félik őt.
Esznek a nyomorultak és megelégesznek,
dicsérik az Urat, akik őt keresik.
Éljen szívetek örökké!
Megemlékeznek és megtérnek az Úrhoz a föld minden határai,
és leborul előtted a pogányok minden nemzetsége.
Mert az Úré a királyi hatalom,
uralkodik a pogányokon is.
Esznek és leborulnak a föld gazdagai mind,
őelőtte hajtanak térdet, akik a porba hullanak,
és aki életben nem tarthatja lelkét.
Őt szolgálják a fiak,
az Úrról beszélnek az utódoknak.
Eljőnek, s hirdetik az ő igazságát az ő utánuk való népnek, hogy ezt cselekedte.