1 Fenyegető jövendölés. Az Úr igéje szól Hadrák földje ellen, és Damaszkuszra nehezedik. Mert az Úr szemmel tartja az embereket, Izráel minden törzsét, 2 a szomszédos Hamátot is meg Tíruszt és Szidónt, bármilyen bölcsek is. 3 Várat épített magának Tírusz, és annyi ezüstöt halmozott fel, mint a por, annyi színaranyat, mint az utcán a sár. 4 De most az Úr szegénnyé teszi, tengerbe dönti várfalát, a várost pedig tűz pusztítja el. 5 Ha meglátja ezt Askelón, megijed, Gáza is reszketni fog nagyon, Ekrón reménysége hamisnak bizonyul. Nem lesz király Gázában, Askelón lakatlan marad. 6 Asdódban keverék népség lakik majd, a filiszteusok gőgjét pedig megtöröm. 7 Kiveszem szájukból a húst, amelyet vérrel együtt esznek, és fogaik közül a förtelmes eledelt. De Istenünké lesz a maradékuk: olyanok lesznek majd, mint Júda egyik törzse, az ekróniak pedig olyanok, mint a jebúsziak. 8 Házam mellett táborozok, hogy megvédjem azoktól, akik arra járnak. Nem támadhat rájuk többé fosztogató, mert ezentúl figyelek majd rájuk.
„Házam mellett táborozok, hogy megvédjem azoktól, akik arra járnak.”
Milyen nagy szükségünk van erre a házra, erre a védelemre. Ahol nyugodtan, békében megpihenhetünk, ahol Isten jelenlétében feltöltődhetünk élettel. Ahol ez az élet túlcsordul rajtunk, és gazdagsággá válik a körülöttünk élők számára. Az Úr őrt áll az Ő szent helye körül, megszenteli a mi imádságainkat, erőfeszítéseinket, hogy helyet és időt szenteljünk Neki, hogy önmagunkat Neki szenteljük. „Házam mellett táborozok” – mondja – „hogy megvédjem azoktól, akik arra járnak”.
Isten háza, Isten népe erre lett kiválasztva, hogy áldás áradjon szét belőle. Ahogy Jézus Krisztus mondja magáról: Én vagyok a szőlőtő. Mi pedig a szőlővesszők vagyunk, akik Őbelőle táplálkoznak, akik Őbelőle fakadnak, akik egyek Ővele. A szőlő pedig olyan növény, amely mélyre ereszti a gyökereit, amely egészen szélsőséges időjárást is elvisel, és mégis gyümölcsöt terem.
A 80. zsoltárban találjuk a gyönyörű képet:
Egy szőlőtőt hoztál el Egyiptomból.
Népeket űztél el, ezt meg elültetted.
Helyét elegyengetted,
gyökeret vert, és ellepte a földet.
Árnyéka hegyeket borított be,
vesszői vetekednek a hatalmas cédrusokkal.
Indáit a tengerig növesztette,
hajtásait a Folyamig
(Zsoltárok 80,9-12).
Mi nem Egyiptomból jöttünk. De mi is „a szolgaság házából” jöttünk ki. Mi, Istennek mai népe, úgy emlékezünk vissza saját istentapasztalatunkra, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus, „a szőlőtő”, a halál fogságából szabadult ki. Legyőzte a halált, és Őbenne az örök élet világossága beragyogta a földet. Kitéphetetlenül mélyre eresztette a gyökereit a sziklába ez a Szőlőtő, és mi rajta keresztül kapjuk az életet. Isten háza a szabadulás háza. Isten háza a halál legyőzésének háza.
Isten népe – „általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” – a mennyei erők kapuja, az élet forrása. Erre lett kiválasztva. Isten Lelkének hordozója, a Lélek gyümölcse pedig szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Isten „háza” az Ő szeretetének az erőtere, ami a hívő ember, a hívő nép által táplálja az egész világot. „Krisztus Jézusban.”
Hacsak nem tettük az Ő házát rablók és fosztogatók barlangjává ahelyett, hogy imádság házaként őriznénk szentségét! – De ez ennek a történetnek egy másik oldala, egy másik idő… A mostani Ige Zakariás könyvében egy olyan pillanatban szól, amikor Isten népe, „népének maradéka” megtért, amikor újra szentnek tekinti, aminek szentnek kell lennie. „Ezentúl” – mondja az Ige. „Ezentúl figyelek majd rájuk”. Ezentúl, mert Isten Lelke megtisztította, megrostálta népét, mint a búzát – miközben Ura könyörgött érte, hogy el ne fogyatkozzék a hite a próbák között. És most a sokat látott nép imádságával szenteli meg Isten házát. Ilyenek vagyunk? Hiszem, hogy igen… Ma az Ige tükrébe nézünk, és látjuk, ahogy imádkozunk belső szobánkban, házicsoportjainkban, gyülekezetünkben, országos istentiszteleteken és gyakran egészen nyilvánosan „pogányokkal” együtt is. Mert eljött a böjt ideje, a bűnbánat ideje, eljött az idő, amikor mindenki, hívő és hitetlen könyörög a háború végéért, a békéért, a nyugalomért, a helyreállításért. Isten sebeket gyógyító jelenlétéért.
A Lélek gyümölcse pedig a szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség… Ránézünk az Igére, és városneveket látunk: Damaszkusz, Hamát, Tírusz, Szidón, Askelón, Gáza, Ekrón. Valami döbbenetes ellentét ez. Nemrégiben elkezdtem olvasni Josephus Flavius A zsidó háború c. könyvét. Olyan sok szenvedés, fájdalom volt benne, hogy félre kellett tennem. Túl aktuális. Az Ószövetség is folytonos küzdelem, Isten választott népének szünet nélküli küzdelme a puszta létéért, de a valóság messze véresebb, borzalmasabb volt annál, amit a Szentírás istentiszteleti használatra megőrzött. Ma is tele van a világ rettenettel. Az ember vágyna a békességre, a jóságra, a szelídségre, de olyan sokszor gyűlölet, szomorúság, háború, szívtelenség, gonoszság, hűtlenség és mértéktelenség vesz körül. Igaza van az Igének: a hívő ember békességét fosztogatók tépázzák.
Miért romboltad le kerítéseit,
hogy szedhessen róla, aki csak arra jár?!
Lerágja az erdei vadkan,
és abból legel a mezei vad.
Seregek Istene, fordulj hozzánk!
Tekints le az égből,
lásd meg és gondozd ezt a szőlőt!
Oltalmazd, amit jobboddal ültettél,
és a fiút, akit magadnak neveltél!
…
Uram, Seregek Istene, újíts meg bennünket!
Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk!
(Zsoltárok 80,13-16.20)
Fosztogatók tépázzák ezt a szent szőlőt, mégpedig minden oldalról! Az ország minden határán árgus szemekkel figyel a gyülevész népség, mit rabolhatna el, hogyan döngölhetné földbe Isten nevét és a Szentlélek épp csak kisarjadni készülő hajtását. És úgy tűnik, az ellenség minden szempontból fölényben van.
Bölcsek! Tírusz és Szidón, a két kereskedőváros sok tudományt, bölcsességet halmozott fel. Mi is látjuk, hogy néha milyen kezdetleges eszközökkel dolgozik az egyház. A körülöttünk lévő világ pedig olyan tudományokkal foglalkozik, amiről a templomokban álmodni sem szoktunk. Van esélyünk velük szemben?
„Várat épített magának Tírusz…” Ellenfeleink olyan biztonsági rendszerekkel rendelkeznek, amit mi megközelíteni sem tudunk, nemhogy átvenni fölöttük az irányítást. Hol vannak már a középkori várak, a megmászhatatlan sziklafalakkal! 10 000 műhold kering a Föld körül, minden lépésünket figyelik. Ha pedig nem tetszik nekünk valami, legfeljebb – ahogy régebben mondták – az „albán légvédelem” áll rendelkezésünkre: az ég felé tartott öklünk. Vagy üres tenyerünk…
A világ pénzét már nem is ezüstben és aranyban mérik. Mintha „lejtene a pálya”, vannak a világnak sarkai, ahol csak gyűlik a pénz, másutt pedig mindig csak az adósság nő. Úgy érezzük, elkerülhetetlen, hogy hiába minden tiltakozásunk, előbb-utóbb kilóra megvesznek minket, és mi a kenyerünket sem tudjuk kifizetni nekik.
Ilyen körülmények között hogy tudnánk a sziklába gyökeret ereszteni, hogy tudnánk gyümölcsöt teremni? Hogy lehetnénk békességszerzők, ha labdába se rúgunk a nagy játékosok között? Félelmetes. „Boldogok, a békességszerzők” – de hol van a mi boldogságunk, ha nem tudunk úrrá lenni a békétlenségen és a minket érő támadásokon?
Jogos a kiáltásunk: „Uram, Seregek Istene, újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk!”
Mi kiáltunk. Az Úr pedig válaszol. És milyen csodálatos ez a válasz: „Házam mellett táborozok, hogy megvédjem azoktól, akik arra járnak. Nem támadhat rájuk többé fosztogató, mert ezentúl figyelek majd rájuk.”
Micsoda megmagyarázhatatlan, csodás védelem! Népem! – mondja az Úr. – Teremhetsz gyümölcsöt. Lehetsz szelíd. Szabad örülnöd. Áradhat belőled a jóság. Felszabadulhatsz a küzdelem alól. Mert én vagyok a pajzsod és védelmed. Ezt kell meghallanunk. Ennek az üzenetnek kell átjárnia minket. Isten megvéd! Nem támadhat ránk többé fosztogató! És ez néha így, szó szerint értendő. Máskor jön ez a gondolat, hogy „de ha nem tenné is”…
Itt kell Isten hozzánk szóló szaváról szólni, ami élő, mindig aktuális, helyzetről helyzetre más. Hol szó szerint hangzik az ígéret: „nem támadhat rád többé fosztogató”, máskor hosszú távra, az örökkévalóságba emel bele a mi Urunk, és ott vigasztal meg: „veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20), „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban” (Rm 8,38-39). Akárhogy, de mindig konkrétan. Mert az Ő ígéretei biztosak. Hogy mégse kelljen hozzátennünk, hogy „ha nem tenné is”. Tenni fogja, ígérete szerint. Csak győzzük meghallani az Ő szavát! Éljünk azzal a mennyei alkalommal, amiben Ő megszólal, az Ő szent házában.
… Így értette ezt Jézus Krisztus. Neki pajzsa és védelme volt a mennyei Atyja szeretete, aki gyönyörködött Fia hűségében. Pajzsa és védelme volt Jézusnak, Isten Egyszülött Fiának ez a csodálatos, egyszeri, megismételhetetlen kapcsolata Atyjával. Jézus tudta, hogy szabad Jeruzsálembe mennie, szabad feltámasztania Lázárt, a négy napja halott barátját. „Nem tizenkét órája van a nappalnak? Ha valaki nappal jár, nem botlik meg, mert látja e világ világosságát” (Jn 11,9). Akkor is, ha a farizeusok és a nagytanács már elhatározta, hogy elfogják és megölik Őt. Mert tökéletesen érezte, hallotta az Ige vezetését. „Világosságban járt”. Jézus Krisztus tudta, hogy szabad Virágvasárnapon ünnepeltetnie magát, ahogy Messiásként bevonul az évezredek óta Neki készített városba és Templomba. Mert elkészíttetett ez a nap a világ kezdete óta. Ő tudta, hogy a halál nem legyőzhetetlen ellenség a számára. Tudta, ha Igaz Emberként hűséggel a Neki kijelölt úton jár, akkor megdicsőíti Őt az Ő mennyei Atyja. Ezt bűntelenként, egyetlen bűntelenként ezen a világon, Ő meg tudta cselekedni értünk. Áldjuk Őt ezért. Ezért nem kérte az angyalseregek ezreit, hogy pusztítsák el az elfogására érkezőket. Ezért nem sújtotta agyon a villám a római katonákat, akik keresztre szögezték Őt. Ezért nem pusztult el az egész világ a három órán át tartó sötétségben. Ezért imádkozott úgy értünk, bűnös emberiségért, hogy „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják mit cselekesznek.” Mert pajzsa, védelme az az Ige volt, aminek be kellett teljesednie azon a Nagyhéten és Húsvéton.
Ő, a mi Urunk ment elől. Mi nem tudjuk ezt utánacsinálni. Mi nem vagyunk bűntelenek, mi a magunk erejéből nem tudunk igaz emberek lenni, akiket cselekedeteinkért megdicsőít az Isten. Jézus nélkül bőven volna félnivalónk. De Jézus értünk végigjárta az Ige minden embernek kijelölt útját. Betöltötte a „Törvényt”, hogy nekünk már elő legyen rajzolva a mi utunk, ahol az Ő nyomában járnunk kell. Adatik nekünk bűnbocsánat minden tévedésünkért. És Őérte nekünk is adatik Isten Igéjében vezetés, lépésről lépésre. Nekünk is pajzsunk és védelmünk Isten Igéjének oltalma. Minden reggel felöltözünk Urunk vezetésébe, és minden este az Ő kezébe tesszük le életünket. Mert Ő a házunk mellett táborozik, éjjel-nappal. Ezért, Őbenne, Jézus Krisztussal szent közösségben, Vele „vándorolva” már nekünk sem legyőzhetetlen ellenségünk a halál.
Ezért szabadok vagyunk a szeretetre. Imádkozhatunk ellenségeinkért. Várhatunk csendben az Úr szabadítására. Mert a mi Urunk az Ő „háza”, egyháza mellett táborozik, hogy megvédje azoktól, akik arra járnak. Hogy akik gyümölcsöt szakítanak tőlünk, azok olyanná váljanak, „mint Júda egyik törzse, … olyanok, mint a jebúsziak.” Ha megkóstolják a valódi, imádságból termett gyümölcsöket, ők is megszelídülnek.
Túl szép volna, hogy igaz legyen, ha itt lenne vége. Kimaradt egy szakasz az Igéből. A legnehezebb szakasz. Ezért hagytam a végére. Amit Pál apostol így mond: „De hála legyen Istennek, aki Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket, és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt. Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére az üdvözülők és az elkárhozók között: ezeknek a halál illata halálra, azoknak az élet illata életre” (2Kor 2,14-16).
Az Élet Urába kapaszkodunk. Ezért aki gonosz szándékkal jön, fosztogatni, tépni, szaggatni Jézus Krisztus testét, az ítélet alá kerül. Halálosan veszélyes szántszándékkal Isten ellen támadni. „De most az Úr szegénnyé teszi, tengerbe dönti várfalát, a várost pedig tűz pusztítja el.” … „Kiveszem szájukból a húst, amelyet vérrel együtt esznek, és fogaik közül a förtelmes eledelt.” Így szól erről Zakariás próféciája.
Van az a fajta ember, aki csak azért, hogy a hívő embernek fájdalmat okozzon, mindenféle mocskos dolgot művel. Nem akarom részletezni. Elég baj, hogy már mind találkoztunk ilyesmivel. A képünkbe nevet az ilyen, hogy „Na, hol van a te Istened, aki ezt megtiltja nekem?”, „Azt csinálok, amit akarok, és senki sem akadályozhat meg benne!” Legyen ennek a jelképe a döglött állat húsa, amibe belealvadt annak vére. Minden mocsoknak a szimbóluma, amit a „szabadság” nevében az emberek elkövetnek.
Igénk éppen ezekben az éles helyzetekben mondja nekünk: Tarts ki, hívő, Jézus Krisztushoz és Istenhez hűséges ember! Istened nem hagy elveszni! Imádságod helye mellett táborozik az Úr, felfoghatatlanul nagy mennyei seregével. Nem véletlen, hogy „Seregek Ura” volt Isten neve, amikor háborúk közt kiáltott hozzá az ember. Bízzuk Őrá ezt a küzdelmet. Ő cselekszik értünk. Imádságunk háza mellett táborozik, hogy megvédjen a testi-lelki fosztogatóktól.
De ne sajnáld az ellenséget. Mondhatnám, ne gyűlöld az ellenséget. De aki imádkozik, az inkább szánja őket, az megnyitná nekik az ajtót idő előtt. Ezért mondom: ne sajnáld őket, akik az Úr kezébe estek. Nekik is szól az evangélium, a jó hír. Isten Országa számukra is lehet menedék! Volt egy nép Kánaán földjén, amelyik nem tekintett ellenségesen Isten jelenlétére, a jebúsziak, Jeruzsálem őslakossága. Örök példa ők arra, hogy nem kell minden pogány népnek elvesznie. Van Isten árnyéka alatt oltalom mindenkinek, aki Őbenne bízik. Nem csak úgy lehet megmaradni, ahogy Ruth tett bizonyságot hűségéről, hogy magányos idegenként betagozódott Izráel egyik családjába. Egész népek is kereshetnek menedéket Isten oltalmában anélkül, hogy önmagukat fel kellene adniuk. „De Istenünké lesz a maradékuk…” „A mi Istenünké és az ő Istenüké…” Nem istenkáromlás ezért azt mondani: a magyarok Istene. A mi Istenünk. Nem idegen isteneket imádunk, hanem az Egyetlent, Ő a mi Istenünk, és mi az Ő népe vagyunk. Jól van ez így. Legyen így.
Ne sajnáljuk az ellenséget. Isten ereje és hatalma az, ami békességet és szélcsendet teremt közöttünk. De ehhez komolyan kell vennünk, hogy az Ő ereje ránehezedik a gőgös, aljas, minden pusztításra kész ellenségre. Ne féljünk ettől. „Fenyegető jövendölés.” Ezt a címet viseli Zakariás könyvében ez a szakasz. A szó azt is jelenti, hogy „teher”, „rakomány”. Isten akarata teherként ránehezedik a gőgös népekre. Hogy helyreálljon a mérleg. Isten eltiport, kisemmizett népe ismét kijut a fénybe. Levétetik Isten népéről a teher. Ellenségei pedig alászállnak a mélységbe. Isten Lelke lebeg a mélység fölött (1Móz 1), hogy a gonoszság ismét el ne szabaduljon.
Eközben nem felejtjük: „Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben…” Így kezdődött minden: „Meg van írva: »Az én házamat imádság házának nevezik«, ti pedig rablók barlangjává teszitek.” Legyen, maradjon az Úr háza imádság háza, és akkor Ő táborozik mellettünk örökké, hogy ne támadhasson ránk többet fosztogató, hogy a legnagyobb fosztogató, a halál se vehessen diadalt rajtunk. Hogy miénk legyen az örök élet, amiről a nevünket kaptuk: „idvház”, „üdvösség háza” Jézus Krisztusban.