1 Így szólt az Úr igéje Zakariáshoz Dárius király uralkodásának negyedik évében, a kilencedik, azaz kiszlév hónap negyedik napján, 2 amikor a bételiek elküldték Szárecert, Regem-Meleket és embereiket, hogy esedezzenek az Úrhoz, 3 és kérdezzék meg a Seregek Urának házában levő papoktól és prófétáktól: Tartsunk-e siratást az ötödik hónapban, megtartóztatva magunkat, ahogyan évek óta tesszük? (Zakariás 7,1-3)
Tartsunk-e siratást?
Elveszett. Az ember, a nép élete romokban. Jöttek, földig romboltak mindent, és vittek magukkal mindent és mindenkit. És akkor mindenki sírt. Az ötödik hónapban kezdődött. Aztán két hónap reménykedés, erőn felüli küzdelem, és a hetedik hónapban bekövetkezett, amitől mindenki rettegett. Aznap senki nem tudott nem böjtölni. Aznap egy szívvel, egy lélekkel kiáltott mindenki az Úrhoz szabadításért. De az Úr hallgatott.
És hallgatott az Úr az elkövetkező 70 évben. Egy generáció ment el, sírva és böjtölve. Minden este azzal feküdtek le, hogy gondolatban körbejárták a Szent Város falait, megszámolták tornyait. Beléptek emlékeik kapuin, leborultak szívükben Isten színe előtt a Szent Templomban. Emlékezni! Megőrizni, emlékezetükben minden egyes faragott kövét! Írásban is összegyűjtöttek minden emléket. Csak nehogy elvesszen valahogy… Hogy ha az Úr ismét jelt ad, ha megfújja a kürtöt, akkor örömmel, lelkesen azonnal mindenki be tudjon állni a helyére, hogy újjáépítsék azt, aminek a létezése most annyi, hogy mindennél élénkebben sajog az emléke.
És sírni. Őszinte, becsületes imádságként. Mert fontos az Úr háza. Mert az Úr háza nélkül nincs élet. Csak gyász van és vergődés, nyomor, pusztulás, halál, kárhozat…
Így teltek az évek, Jeruzsálem lerombolása után a babiloni fogságban, 70 éven át. Áldott, aki így tud sírni az Úrért. Egy nemzedék öregedett meg sírva és gyászolva. És a következő nemzedék már ebbe született bele. Már csak elbeszélések alapján képzelték maguk elé a Szent Várost. Már nem szívükből fakadt a keserves sírás, már nem emlékeik sajogtak, hanem tradícióként őrizték a siratás szokását.
Ezek a „bételiek” is. Akik lehet, hogy Babilonba hurcolt bételi családok voltak. De még valószínűbb, hogy Babilonból már hazatért bételiek, akik régi városukba költöztek haza. Hazajöttek, és mikor meglátták őseik városát, semmi szeretnivalót nem fedeztek fel benne. Semmi nem kötötte őket ide. Ahol ők születtek, Babilonban, ott jobb volt. Többet kerestek, jobban megbecsülték őket… Egészen magasra juthattak a ranglétrán: „Szárecer” valamiféle vagyon, kincstár parancsnokát jelenti, a „Regem-Melek” pedig feltehetően babiloni szakrális vezetőre utal. Felvitte Isten ezeknek a foglyoknak a dolgát. De azért, a szüleik, nagyszüleik iránti tiszteletből még tartották a böjtöt. Még elődeik iránti tiszteletből próbálnak hazatérni az elpusztult városukba. De valahogy semmi nem stimmel. Nem érzik, hogy a helyükön volnának, sem az életükben, sem ezzel a böjttel és siratással.
Tartsunk-e siratást? Van ennek értelme? Nem lenne jobb megbékélni? Elengedni? Hiszen békesség van mindenütt az egész földön, ahogy az isteni hírnökök is mondják: „Megszólították az Úr angyalát, aki a mirtuszfák között állt, és ezt mondták: Bejártuk a földet, és az egész föld nyugodt és békés.” A mi szívünk is elfelejtette, a világ is megbékélt, miért tépjünk fel régi sebeket? Hagyjuk ezt a siratást, és vezessünk be új nemzeti ünnepeket!
Ha a pszichológiát kérdezem, bizony azt fogja válaszolni, hogy nincs jobb dolog a megnyugvásnál. Mint vízbe dobott kő után, a hullámok még fodrozódnak egy ideig, azután kisimul a víztükör, és békességet nyer az emberi lélek. A gyászt fel kell dolgozni, ami elveszett, azt a soha vissza nem térő emlékeink közé kell sorolni. Egyetlen siratás sem tarthat az idők végezetéig.
Jogos a kérdés: Tartsunk-e siratást?
A válasz pedig egy teljes igehirdetés! Milyen jó, hogy nem maguk döntik el ezt a kérdést. Hanem még megvan bennük az, hogy az Úr házába kell menni, az Úr szolgáit kell megkérdezni, hogy mi az Úr akarata ebben a kérdésben. „Mi úgy érezzük, semmi értelme ennek a siratásnak, tovább lehetne lépni. Mi úgy érezzük, okafogyottá vált a böjt. De, Urunk, Te mondd meg, hogy csináljuk-e még!” A Szentlélek kegyelme ez, hogy így indulnak el. És az ősöktől átvett „értelmetlen” hagyomány táplálja ezt bennük.
Ez a hűség menti meg őket, mert aki az Úrtól kér választ, az Tőle fogja azt megkapni. És ez a válasz olyan lesz, ahogy Ézsaiásnál olvassuk: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak utaim a ti utaitoknál, és gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Ézs 55,8-9).
„Így szólt hozzám a Seregek Urának igéje:” – mondja Zakariás. Most már nem magukban őrlődnek. Nem is egymás közt tanakodnak, hanem az Úr felel. Zakariáson, a prófétán keresztül. Mert az Úr minden időben kiválaszt prófétákat, akik megkérdezik Őt, hogy Isten népének konkrét válaszokat, üzeneteket tudjanak mondani. Tartsunk-e böjtöt? – Igen, vagy nem? Mert a rendelkezésre álló elvek szerint emberi ésszel nem tudjuk eldönteni. Vannak ilyen imakérdéseink ma is. Tartsak-e még böjtöt? Annyira távol kerültem az eredetileg megpillantott céltól… Érdemes még küzdeni?
És, ha az Úrnak valóban terve van velünk, akkor Ő szólni fog. Nem enged letérni arról az útról, amire Ő hívott el. És válaszol. Talán nem nekünk, személyesen, a belső szobánkban, hanem hozzánk is küld egy prófétát, akin keresztül az Úr szava megszólal. Akinek ez a hivatása. Vagy akit csak erre az egy alkalomra rendelt oda.
„Mondd ezt az ország egész népének és a papoknak:” – mert hiába van „egyetemes papság”, mégiscsak szükség van prófétai igehirdetőkre, akik kiállnak, egy ilyen régimódi, „autokratikus” helyre, mint a szószék, és elmondják „az ország egész népének”, hogy mit üzen az Úr. És a papok is csak emberek, akik azért vannak odarendelve, hogy a nép gondját-baját magukra vegyék, és szívükben-lelkükben az Úr elé vigyék hálaadásaikat, könyörgéseiket, áldozataikat. Hogy hirdessék Isten mindig és mindenkor érvényes parancsolatát: „Szeresd Istenedet teljes szívedből, és szeresd felebarátodat, mint magadat!” Vannak a papok, de ha az Úr szól, az mindig csoda, ez sokszor még a papoknak sem adatik.
Így szól az Úr először, ezzel kezdi a válaszát: „Amikor böjtöltetek és gyászoltatok az elmúlt hetven év alatt, az ötödik és a hetedik hónapban, talán az én kedvemért tartottatok böjtöt? Amikor meg ettetek és ittatok, akkor nem a magatok kedvéért ettetek és ittatok?” (Zakariás 7,5-6)
Valóban! Miért is sírunk, miért is böjtölünk, könyörgünk, és mikor döntünk úgy, hogy eljött az ünneplés, a lakoma ideje? Elveszítünk valamit, romokban az életünk – és akkor sírni kezdünk, böjtölni, könyörögni az Úrhoz. Ha pedig az Úr megkönyörül, visszaadja életünket, akkor örülünk. De nem látunk tovább a saját fájdalmunknál és örömünknél. „Az én boldogságom” az én hitem! „Hogyan szabadulhatnék meg a bánattól, a depressziótól”, „hogyan használhatnám a hitemet arra, hogy mielőbb visszatérjek a régi kerékvágásba, és munkaképes legyek”. „Hogyan tudom olyan örömmel dicsőíteni Istent vasárnap, hogy egész hétre feltöltsön boldogsághormonokkal?”
Önző a böjtünk! Ez az Úr első szava.
Mert az Úr büntetését a bőrünkön érezzük, de amikor szólt hozzánk, nem hallottuk meg. Az Úrnak nem csak átka, büntetése, csapása, ostora van, hanem szelíd szava is szól hozzánk, amire figyelni kellene! Nézzünk vissza a múltba, hogyan kezdődött ez az egész, amit most egyetlen mozdulattal le akarunk rázni magunkról:
„Hiszen az volt az Úr igéje, amelyet a régebbi próféták által hirdetett, amikor Jeruzsálem és a körülötte levő városok még lakottak és sértetlenek voltak, és amikor még a Délvidék és a Sefélá-alföld is lakott volt, amit Zakariásnak is mond az Úr igéje. Ezt mondja a Seregek Ura: Igazságos ítéletet hozzatok, szeretettel és irgalmasan bánjatok egymással! Az özvegyet és az árvát, a jövevényt és a nincstelent ne sanyargassátok, és ne tervezzetek egymás ellen magatokban semmi rosszat!” (7-10)
Nem minden figyelmeztetés nélkül jött a baj! Ott álltak a papok, minden sátoros ünnepen hirdették Isten akaratát, minden vasárnap hangzott a szószékről: „Igazságos ítéletet hozzatok, szeretettel és irgalmasan bánjatok egymással! A kiszolgáltatott embert ne raboljátok meg! Ne a más kárán akarjatok meggazdagodni!” De az emberek, Isten saját népe, amit magának választott ki, mint darab márványt, amiből csodálatos szobrot akar faragni, semmibe vette az Úr egyszerű, „szokásos” szavait. „Miről prédikált a pap? – A bűnről. – Már megint?”
Ugyanaz volt az Úr Igéje az ország pusztulása előtt is, ami most, ebben a pillanatban megszólal Zakariás felé: „Miért térdelsz itt előttem ilyen nyomorult pózban? Miért nem eszel péntekenként húst, csak csirkét? Miért nem voltál fodrásznál már 3 hónapja? Miért tartod ezt valamiféle kedves áldozatnak? Menj, és szeresd feleségedet, férjedet, anyósodat, apósodat, tanítványaidat, tanáraidat, azt a kibírhatatlan beosztottadat. Állataidat, növényeidet… Légy hűséges sáfára mindannak, amit rád bíztam!”
Bár mindenféle áldozatok égtek a Templom oltárán, bár mindenféle böjtöket tartottak az emberek, de igazából senki sem hitte, hogy az Úrnak van lehetősége beavatkozni ebbe a világba. „Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen. / Év-milliókig eljár tengelyén, / Míg egy kerékfogát ujítni kell” – mondja Madách Imre. „Abban az időben ritkaság volt az Úr igéje, nem volt gyakran látomás” – olvassuk az ifjú Sámuel elhívásának történetében. Igaz, hogy Sámuel könyvének előző fejezetében pont arról van szó, hogy egy próféta látogatja meg az öreg Élit, és figyelmezteti őt fiai bűne miatt. Mert ez, hogy „ritkaság az Úr igéje” talán csak annyit jelent, hogy az Úr szól, de az emberek csak nagyon ritkán hallják meg, egyszerűen nem vesznem róla tudomást…
Az Úrnak tehát ez az első szava: emlékezz vissza a régi próféták Igéire! Vannak örök érvényű üzenetek, amiket nem kell újból és újból leimádkozni az égből. A szeretet Nagy Parancsolata ilyen állandó, örök érvényű parancsolata az Úrnak. Miért böjtöljünk? – Azért, hogy egyre jobban tudjunk szeretni. Hogy átérezzük az éhező ember nyomorúságát. Hogy közösséget vállaljunk azokkal, akiknek segíteni tudnánk. Hogy átérezzük saját kiszolgáltatottságunkat, hogy mennyire rászorulunk az Úr gondviselésére, és ezért hálából mi is gondoskodjunk mindazokról, akiknek az élete ránk bízatott. Azért böjtöljünk, hogy így ébresszük a lelkiismeretünket, hogy megtérjünk, hogy jóvá tegyük, amit jóvá lehet tenni a sok bűnből, amit elkövettünk. Hogy minden pillanatban ki tudjuk mondani, hogy „Ne nekünk, Uram, ne nekünk, hanem a te nevednek szerezz dicsőséget szeretetedért és hűségedért!” (Zsoltárok 115,1)
De az Úr itt nem áll meg. Minden ok nélkül, a nép tudatlansága, figyelmetlensége, hűtlensége ellenére újat mond: „A Seregek Urának szava szól. Ezt mondja a Seregek Ura: Szánalomra indultam Sion iránt, nagy-nagy szánalomra. Nagy haragra indultam, annyira féltem őt!” (8,1-2)
Ezt mondja az Úr: figyelj oda, hogy mi volt az Ő szava régen, hogyan teljesedett be, amit mondott, és figyelj oda, hogy ma is van egy üzenete. Kegyelmet hirdet ma az Úr. „Kegyelem néktek és békesség Istentől, ami Atyánktól, és az Ő egyszülött Fiától, az Úr Jézus Krisztustól!”
Az írásmagyarázók itt zavarba is jönnek, mert „törés tapasztalható ebben a bibliai szakaszban”. Így fogalmazzák ezt meg. És magyarázatként azt fűzik hozzá, hogy valószínűleg a bibliai könyv tartalma különböző korokban született, más-más történelmi szituációban, és adott esetben nem is Zakariás a szerzője, hanem itt van egy jelöletlen szakaszhatár.
Én viszont úgy látom, hogy itt még mindig Zakariás próféta válaszát olvassuk, amit a bételieknek mondott a böjt kapcsán. Eddig az Úr elismételte a múltbéli üzenetét, hogy az a régi Ige nem vesztette érvényét, de most megváltozik az Úr szándéka. „Visszatérek a Sionra” – mondja az Úr. Mert az Úr el tudja hagyni népét: hadd lássam, mire mentek magatok! De vissza is tud térni kegyelmesen. Ennek is köze van a böjthöz:
„János tanítványai és a farizeusok tartották a böjtöt. Odamentek Jézushoz, és megkérdezték tőle: Miért böjtölnek János tanítványai és a farizeusok tanítványai, a te tanítványaid pedig miért nem böjtölnek? Jézus ezt mondta nekik: Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Addig, amíg velük van a vőlegény, nem böjtölhetnek. De jönnek majd napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor azon a napon böjtölni fognak” (Mk 2,18-20).
Böjtölünk, mert az Úr elhagyott minket, és örvendezünk, amikor az Úr visszatér. De az Úr jön, és az „evangélium” az, amikor jön a hírnök, és az Úr érkezésének ezt az örömhírét elmondja nekünk. „Mily szépek a hegyeken az örömmondónak lábai, aki békességet hirdet, jót mond, szabadulást hirdet, aki ezt mondja Sionnak: Uralkodik a te Istened!” (Ézs 52,7, Károli) „Álljatok hát elő … felsaruzván lábaitokat a békesség evangéliumának készségével!” (Ef 6,15) – mondja Pál apostol már nekünk, Jézus Krisztus tanítványainak, akiknek ez a feladatunk, hogy mint derült égből villámcsapás, hirdessük, hogy az Úr szabadítást, kegyelmet, békességet ígér nekünk. Nem „szövegkritikai egyenetlenség”, amit itt látunk, hanem a mi Urunk, Istenünk jóakarata irántunk, hogy mégis, a mi hűtlenségünk, engedetlenségünk, értetlenségünk ellenére is jót készít nekünk.
Mi már tudjuk, hogy nem ingyen, hanem a mi tökéletes Közbenjárónk, Jézus Krisztus könyörgéséért, böjtjéért és áldozatáért kapjuk ezt a tökéletes jót.
„Ezt mondja a Seregek Ura: Fognak még öregemberek és öregasszonyok üldögélni Jeruzsálem terein, és mindegyiknek bot lesz a kezében, mert magas kort érnek meg. A város terei megtelnek fiúkkal és leányokkal, akik vígan játszadoznak a tereken. Ezt mondja a Seregek Ura: Bár lehetetlennek tartja a megmaradt nép, hogy ez így legyen abban az időben, az én számomra ez mégsem lehetetlen – így szól a Seregek Ura. Ezt mondja a Seregek Ura: Íme, én kiszabadítom népemet napkelet földjéről és napnyugat földjéről. Hazahozom őket, és Jeruzsálemben laknak; az én népem lesznek, én pedig Istenük leszek, valósággal és igazán” (Zakariás 8,4-8).
De az ember bizony gyarló. Erre is csak legyint: Hallottuk már ezt. Zakariás korában is legyintettek: 15 évvel ezelőtt tettük le az újjáépülő templom alapkövét, és azóta szinte alig haladt valamit a munka. Nem lesz ebből már semmi. Milyen jó hír? Üres szólamokat pufogtatsz!
Hát nem így reagálunk? Először azt mondjuk, hogy „Nincs az Úrnak ereje, hogy megbüntesse a hűtleneket!” Majd azt, hogy „Nincs az Úrnak ereje, hogy kimentse az igazakat!” Ugyanaz a nóta… Csak mert nem történik azonnal: akció-reakció. És akkor már nem is tudjuk összekötni, hogy ennek az eseménynek bizony köze van az Úr szavához…
Ezért beszél tovább Zakariás, mert az Úr szól rajta keresztül:
„Ezt mondja a Seregek Ura: Legyetek erősek, ti, akik hallottátok ezeket az igéket a próféták szájából akkor, amikor lerakták a Seregek Ura házának az alapját, hogy felépítsék a templomot. Mert azelőtt nem ért semmit, amit az ember keresett, sem az, amit az állatával keresett. Nem volt biztonságban az ellenség miatt sem a városból kimenő, sem a hazatérő, mert az embereket egymás ellen fordítottam. De most már nem leszek olyan a megmaradt néphez, amilyen azelőtt voltam – így szól a Seregek Ura. Mert békességben vetnek, a szőlő megadja gyümölcsét, a föld megadja termését, az ég megadja harmatát, és mindezeket a megmaradt nép tulajdonába adom. És bár szitokszóként emlegettek titeket a népek, Júda háza és Izráel háza, én megsegítelek benneteket, úgyhogy áldássá lesztek. Ne féljetek, legyetek erősek! Mert ezt mondja a Seregek Ura: Bár úgy határoztam, hogy veszedelmet hozok rátok, mert elődeitek haragra ingereltek engem – így szól a Seregek Ura –, és azt nem is vontam vissza, most viszont úgy határoztam, hogy jót teszek Jeruzsálemmel és Júda házával. Ne féljetek! Ezeket tegyétek: Mondjatok igazat egymásnak! Hozzatok igaz és békét szerző ítéletet kapuitokban! Ne tervezzetek magatokban egymás ellen semmi rosszat, és ne szeressétek a hamis esküt! Mindezt gyűlölöm én – így szól az Úr” (Zakariás 8,9-17).
Még Zakariás első fejezetében, a látomások között olvassuk: „Az Úr jóságos szavakkal, vigasztaló szavakkal válaszolt a velem beszélő angyalnak. A velem beszélő angyal pedig ezt mondta nekem: Hirdesd, hogy így szól a Seregek Ura: Szánalomra indultam Jeruzsálem iránt és a Sion iránt, nagy-nagy szánalomra!” (Zakariás 1,13-14) Most pedig Zakariás beszél jóságos szavakkal, vigasztaló szavakkal azokhoz, akik hozzá érkeznek tanácsot kérni. És teljesíti az Úr parancsát, becsülettel hirdeti, hogy megváltozott az Úr indulata, szánalomra indult Jeruzsálem iránt.
Hallgassunk most oda, a „hatodik érzékünkkel”, a hitünkkel. Isten Igéje szólt hozzám, és hiszem, hogy Lelke által Hozzátok is szólni kíván, akik ezt most olvassátok.
Annak van itt az ideje, hogy a böjt örvendezéssé változzon. Nem egyszerűen elfelejtjük, abbahagyjuk a böjtöt, belefáradunk a böjtbe, vagy „okafogyottá válik”, „elengedjük”, hanem az Úr cselekszik, és azt, ami Neki fontos, beteljesíti. Ami addig szomorúsággal töltött el minket az Úr szemével nézve, az Ő szívével átérezve, az megoldódik. Valódi szabadítást élhetünk át, nem csak valami sztoikus filozófiai fából-vaskarikát, hogy „bármi történik körülötted, tanulj meg körülményektől függetlenül örülni”. („Keep smiling”.) Itt az Úr nyúl bele a világba, ahogy annak idején is belenyúlt, amikor a büntetést küldte népére.
„Így szólt hozzám a Seregek Urának igéje: Ezt mondja a Seregek Ura: A negyedik, az ötödik, a hetedik és a tizedik hónapban tartott böjt vidám örvendezéssé és boldog ünneppé változik majd Júda házában. Csak szeressétek az igazságot és a békességet!
Ezt mondja a Seregek Ura: Eljönnek még a népek és a többi város lakói, és az egyik város lakói elmennek a másikba, és ezt mondják: Gyertek, menjünk el, könyörögjünk az Úrhoz, folyamodjunk a Seregek Urához! Én is megyek! Nagy népek és erős nemzetek jönnek Jeruzsálembe, hogy a Seregek Urához folyamodjanak, és az Úrhoz könyörögjenek.
Ezt mondja a Seregek Ura: Azokban a napokban tízen is megragadnak a mindenféle nyelvű népek közül egy júdait ruhája szegélyénél fogva, és ezt mondják: Hadd tartsunk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!” (8,18-23)
Veletek van az Isten. Velünk az Isten. „Immánuél”. Isten visszatért… Nem a mi érdemeinkért, nem a mi böjtünk miatt, hanem mert Ő megkönyörült rajtunk, mert úgy szerette ezt a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
… Zakariás nem fogja rövidre prédikációját. Szól még az ellenséges népek megrendszabályozásáról is. Mert nem lehet addig igazán nyugton az ember, míg ellenségek szegezik fegyvereiket az oldalának, míg életveszélyes fenyegetettségben kell élnie. Aztán egy olyan Ige szólal meg egy énekben, amit azóta nagyon sokszor idézünk: „Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán” (Zakariás 9,9).
Áldunk, Urunk, Jézus Krisztus, hogy Te megérkeztél, bevonultál Jeruzsálembe, szamárcsikó hátán, szelíden, alázatosan és örökre diadalmasan! És áldunk, hogy Te jössz ma is, Szentlelked által, szelíden és kegyelmesen. És áldunk, hogy Te jönni fogsz, azon az utolsó napon, hogy beteljesítsd, amit egykor elkezdtél!