9 Így szólt hozzám az Úr igéje: 10 Vedd át a fogságban maradtak adományát Heldajtól, Tóbijjától és Jedajától, akik Babilóniából jöttek. Menj el még ma Jósijjának, Cefanjá fiának a házához, 11 vedd át az ezüstöt és az aranyat, csináltass koronát, és tedd Jósua főpapnak, Jócádák fiának a fejére! 12 Ezt mondd neki: Így szól a Seregek Ura: Van egy férfi, akinek Sarjadék a neve. Minden sarjadásnak indul a kezei alatt, ő felépíti majd az Úr templomát. 13 Ő fogja felépíteni az Úr templomát, és nagy méltóságra emelkedik, trónra lép, és uralkodik. Egy pap is lesz mellette a trónon, és békés egyetértés lesz kettőjük között. 14 A korona pedig legyen ott az Úr templomában, hogy emlékeztessen Heldajra, Tóbijjára, Jedajára és Cefanjá fiának a jóságára. 15 Eljönnek azok is, akik távol laknak, és építik az Úr templomát. Akkor megtudjátok, hogy a Seregek Ura küldött engem hozzátok. Így lesz, ha engedelmesen hallgattok Isteneteknek, az Úrnak a szavára.
Amikor Jeruzsálemben Ezékiás volt a király, és Ézsaiás próféta imádkozott érte, Frígiában, a Kis-Ázsia majdnem egészére kiterjedő országban egy Midász nevű király uralkodott, Gordiusz fia. Az emberek szeretnek meséket mondani a királyokról, így róla is szép legendák maradtak fenn.
Midász király szerette a szépet. Hatalmas rózsaligete volt, hatvanszirmú vadrózsákkal, amiket Makedóniából hozatott magának. Parasztok hada gondozta, törődött vele, hogy dicső királyságához méltó pompával virágozzon. Hogy, hogy nem, ahogy ott forgolódnak-tüsténkednek a kertészek, egyszeriben egy vénséges vénemberre bukkannak a rózsák tövében. Csak úgy volt ottan eldőlve, láthatóan a némiképp túlzásba vitt borfogyasztás miatt. Odamennek hozzá, tudakolják, hogy miféle szerzet, hát az ember szépen, illedelmesen bemutatkozik, azt hiszem, egy rögtönzött ünnepélyes szónoklatot is tartott a bor és a bölcsesség összefüggéseiről. Hogyne tette volna, hiszen ő volt maga Szilénosz, Hermésznek, az ékesszólás istenének a fia, és a bor és a mámor fő-fő istenének, Dionüszosznak a nevelője. Láthatólag a tanítást nem csak szóban végezte, hanem becsületes példaadással is... Meg is kötözték iziben, de csak úgy módjával, virágok indáival, hogy az esztétika birodalmában nehogy valami illetlenség essék, és vitték egyenest királyuk, Midász színe elé. Midász pedig bölcs lévén tudta, hogy nem jó ujjat húzni az istenekkel, hát tíz nap mulatozás után maga kísérte vissza nevelőjét Dionüszoszhoz. Dionüszosz istent pedig jókedvében találta. Az annyira megörült megkerült nevelőjének, hogy megengedte, hogy a király kívánjon valamit tőle. Midásznak se kellett kétszer mondani, azonnal azt kérte, hogy bármi, amihez hozzáér, arannyá változzon... Innen már senki előtt nem titok, hogy milyen katasztrofális következményei lettek ennek a kívánságnak.
Miért is meséltem el ezt a régi mondát? Mert elmond valamit arról, hogy milyen erők rángatják az embert, amikor a mámor és a pénz köré szerveződő birodalmakban él. Éppen ez a legfájdalmasabb abban, amikor Isten népét fogságba hurcolják. Onnantól fogva, akárhogy is nevezzük azt az istent, amelyik az idegen birodalom élén áll, a mámor, a pénz és a rettegés eszközeivel szervezi ellentmondást nem tűrő struktúrába az országát. És a hívő ember sem tehet mást, ha nem akar meghalni, mint hogy igazodik valahogy ezekhez az erőkhöz. Igyekszik senkinek nem tenni rosszat, de maga a munka, amit végez, soha nem lehet hivatássá, hanem csak béres lesz valamiféle Dionüszosz vagy Zeusz uralma alatt. Az elvégzett munkát átadja az ember, idegenek használatára, és marad a puszta pénz. Az arany. Mint Midász királynak: bármi, amihez hozzáér, arannyá lesz. Bemegyek egy munkahelyre, és az egész napom „arannyá” lesz. 10-50-100 ezer Ft-tá. Nem Isten országát építem a munkámmal, jó eséllyel, hanem valami más hatalom szándékait segítem győzelemre. Adom az életemet, az ő országa él belőle, és „aranyat” kapok cserébe, valamennyit.
De mit tehet az igazán hívő ember ebben a szomorú rabszolgaságban? Sajátomból nem adhatok az Úrnak, mert egy ilyen országban szinte semmi sem a sajátom. De abból a pénzből, amit az idegenek kifizettek, abból adhatok! Ha minden arannyá is változik abban a közegben a kezeim alatt, mert nem tudok onnét kiszakadni és elmenekülni, abból az aranyból mégiscsak adhatok az Úr dicsőségére!
Így jönnek el az Ószövetség-beli „napkeleti bölcsek”, és elhozzák a maguk kincseit, leteszik Isten népének eljövendő Megváltója lába elé: készítsetek neki koronát! Két koronát készítenek: egyet Keresztelő Jánosnak, egyet Jézus Krisztusnak. Ezért vannak ők ketten, hogy beteljesedjen Zakariás próféciája is.
Jönnek, a „napkeleti bölcsek”, a „fejedelmek”, és elhozzák, amit hozhatnak: aranyat és ezüstöt, a fogságban maradtak adományát. Hálaáldozatként egyrészt. És könyörgésként másrészt! Hogy az Úr szabadítsa meg őket a Midász király sorsától. Mert abban a közegben előbb-utóbb a táplálék is arannyá változik, mert a termőföldet, a természetet is csak pénztermelő eszköznek tekintik. Az a kifinomult rendszer, ahogy Izráel népe hálát adott Urának az állatokért, amit megehettek, sehol sem volt az idegen vallásokban. És hol van ma..? Ahol pénzt fizetnek azért, hogy kivágják az emberek a szőlőt, hogy felszámolják az állattartó telepeiket, ott emberek fognak éhezni amiatt, hogy valahol valami arannyá változzon, ami addig élt. Az ilyen közegben a saját gyermekeinket „változtatjuk arannyá”, ahogy minden bálványimádás abban ismerszik meg, hogy gyermekáldozatokat mutatnak be, hogy emberáldozatokat követel. Egyedül a mi Urunk az, aki maga jött közénk, lett emberré, hogy Ő haljon meg a golgotai kereszten, és nekünk ne kelljen.
Könyörgés a fogságban maradtaknak ez az adománya: Urunk, fogadd el tőlünk a mi méltatlanságunk bizonyítékait, és légy a mi Királyunk!
És most elindulunk a templomba. Nagypéntek, Húsvét lesz. És elgondolkodhatunk azon, hogy mit tudunk adni a mi Urunknak. Mi az, amit az Ő áldásával, az Ő dicsőségére, az Ő nevében tettünk, aminek látható gyümölcsei vannak. És mi az, amit csak pénzért csináltunk, egy másik hatalomnak. Mert enni kell, mert élni kell. Adhatunk a pénzből, és kell is adnunk. Ma, amikor „egyház és állam szétválasztásáról” beszélünk, különös jelentősége van a perselynek, az egyházfenntartói járuléknak, mert szinte mind „fogságba vittek” vagyunk, akik csak a pénzünket tudjuk eljuttatni valahogy oda, ahová tartozunk, a „szülői házba”. Királlyá koronázzuk ilyenkor a mi Urunkat, mert ebből a pár fillérből gyűlik össze az az összeg, amivel Őt magasztalni lehet, amivel az Ő nevét méltó körülmények között lehet dicsérni.
Vannak „odakint” összegyűjtött kincseink, amiért az életünket adtuk el valahová, mint Máriának is volt, aki egy egész font valódi nárdusolajat öntött Jézus fejére. A tékozló fiú is meggazdagodhatott volna, távol az atyai háztól, és amikor megtér, egész vagyonnal jöhetett volna haza az atyai házba. Akkor is a hazatérés lett volna a döntő az életében. Eljön az idő, amikor szabadulnak a fogságba vittek is. Amikor már nem pénzünket, hanem önmagunkat adhatjuk oda a mi Urunknak.
Ezzel a mozdulattal, amikor koronát csináltat Zakariás az adományból, azonnal azt is hirdeti, hogy közeledik az Ő megváltásuk, amikor már nem hiábavalóságért kapjuk a pénzt, amikor helyreáll Isten Országának a rendje... Azzal a mozdulattal, amikor a Napkeleti bölcsekkel közösségben a mi Urunk Jézus Krisztus elé járulunk, és letesszük lábai elé a mi adományainkat, hirdetjük, hogy közeledik a mi megváltásunk.
Már itt van, és még várjuk annak a kiteljesedését, amikor a Megváltó keze alatt sarjadásnak indul minden. Amikor kirügyeznek a fák, és nem fagy el a virágja. Amikor lehet majd vállalkozást indítani, és nem dől be az első 6 hónapban, hanem olyan lesz, mint a mustármag, hogy a kicsiny kezdetből nagy, sokakat tápláló közösség lesz. Az igazi Megváltó az, akinek uralma alatt gyermekek születnek, egészségesek lesznek, és becsületes, rátermett, bölcs felnőttek lesznek belőlük. Ennek a Megváltónak teszik félre a koronát Zakariás idején, Őt várják, aki az élet forrása, ezért épül fel a templom, hogy el ne felejtsük: Királyunk van, aki jön, aki jönni fog, aki Jézus Krisztusban, Virágvasárnapon végérvényesen bevonult az emberiség életébe, és az Ő uralma alatt élet fakad még a halál árnyékának a völgyében is. Ő legyőzte a halált.
Törékeny az élet, különösen az épp csak kisarjadó, születendő élet. Mennyi küzdelem, mennyi odafigyelés, tapintat és gyengédség kell ahhoz, hogy valami erőre kapjon, gyökeret verjen, megmaradjon, évtizedekig, évszázadokig...
Őt várjuk ma is, Jézus Krisztust, aki ma is az egyetlen, aki Szent Lelke által közénk hozza az életet. Aki visszaváltoztatja mindazt élővé, amit mi meggondolatlanul arannyá változtattunk.
„Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!”
Jöjj, Urunk, Jézus! Szülj újjá minket, hogy áldássá, életté legyünk a Te országodban!