1 Ismét föltekintettem, és láttam, hogy négy harci kocsi jön ki két hegy közül. Ezek a hegyek érchegyek voltak. 2 Az első kocsiba vörös lovak voltak fogva, a második kocsiba fekete lovak, 3 a harmadik kocsiba fehér lovak, a negyedik kocsiba pedig erős, tarka lovak. 4 Megszólaltam, és ezt kérdeztem a velem beszélő angyaltól: Mik ezek, uram? 5 Az angyal így felelt nekem: Ezek a négy égtáj szelei, amelyek eddig az egész föld Ura előtt álltak, most pedig útjukra kelnek. 6 A fekete lovak észak földjére mennek, utánuk mennek a fehérek, a tarkák pedig dél földjére mennek. 7 Az erősek is előálltak, és indulni akartak, hogy bejárják a földet. Ezt mondta: Menjetek, járjátok be a földet! Be is járták a földet. 8 Majd odakiáltott hozzám, és így szólt: Lásd, amelyek észak földjére mentek, megnyugtatták lelkemet észak földjén (Zakariás 6,1-8).
Két hegy. „Érchegyek”. Szó szerint bronzhegyek. Itt megálltam, mert az „érchegy” szó eltakar valamit, ami ebben a látomásban Zakariás szemét szinte megvakította, olyan fényességgel ragyogott fel neki. Nem érc, amit a hegyekből bányásznak, hanem színtiszta csillogó fém, bronz!
Mikor gondolatban, Isten tervében és parancsában készülni kezd a fogság utáni Templom, a Szentek Szentjéből indulnak ki a képek. Jósua főpap ott áll az engesztelés helyén! Ott öltözteti az Úr tiszta ruhába. Az a dolgok liturgikus rendje, hogy először a főpap tisztul meg, azután az egész nép. Azután látjuk a szentélyben a gyertyatartót. Az Isten jelenlétének mindent világossá tevő fényét. Amit a „két olajfa”, Isten választott főpapja és királya táplál Isten Szent Lelkének olajával. Jövünk kifelé, és az udvaron felolvassák a népnek a repülő irattekercsekről a törvényt. Ráborul a népre, és megtisztítja azt, áldásával-átkával. És a liturgiához az is hozzátartozik, hogy kiviszik a bűnt a templomon, a városon kívülre.
És akkor itt a két bronzhegy! A két oszlop, ami a Templom csarnokának bejáratát jelezte. Két hatalmas, 10 méter magas tömör bronz oszlop. „Jákín” és „Bóáz”. „Elkészítette/Megerősítette” „Hatalmával”. Mikor a pap jött kifelé a szentélyből, megállt a két hatalmas „bronzhegy” között, a felkelő Nap ragyogott a szemébe kelet felől. Az udvaron pedig ott sorakoztak a „mosdóállványok”, amik úgy voltak kialakítva, mintha a Seregek Urának indulásra kész harci kocsijai volnának. Indulásra készen, hogy szerte vigyék a világba a víz tisztító erejét, Isten Lelkének mindent megtisztító hatalmát.
Zerubbábelhez így szól az Úr Igéje: „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel! – mondja a Seregek Ura” (Zak 4,6). A két oszlop dicsőségesen mutat az ég felé: „Megerősítette hatalmával az Úr.” És akkor az évezredes kövek állóképe megelevenedik. A bronz kocsik elé mennyei lovakat fognak: az Úr Lelkét – „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel!” Az Úr Lelke pedig gyönyörű. Az Úristen különös jókedvében volt, amikor a lovaknak színeket, formát teremtett. A lovak gyönyörűek, minden részükben. Az egész felvonulás egy díszmenet, gondosan válogatva, hogy egy-egy kocsi elé az összeillő színű, temperamentumú, mozgású lovak kerüljenek. Szinte érezni lehet a száguldani vágyó lovak örömét, türelmetlenségét. Erre a pillanatra vártak évezredek óta! És most, mindjárt..! Mikor már..? De csak a Mindenható Ítélő Isten parancsszavára indulhatnak el.
És akkor elkövetkezik Úr ítélete az egész világra, a Szentélyből indulva, a két bronzhegy közül. A mennyei Szentélyből, az Úr szent színe elől, a két hatalmas mennyei bronzhegy közül, az égből. Istennek két hatalmas angyalától körülvéve, akik közvetlenül a Királyok Királyának, Jézus Krisztusnak a szolgálatára állnak.
De az Úr ítélete nem olyan „apokalipszis”, amilyen poklot mi képzelünk el. Az Úr ítélete díszmenet, lenyűgöző látvány, csupa élet és szín. A szürke, szénné feketedett világba érkezik, amit a bűnnel terhelt ember és a Sátán hagyna maga után, és beragyogja a világot az Úr színvilága: lángoló vörös, ragyogó fekete, vakító fehér és játékos tarka lovak változatossága.
Észak felé két menet is indul. „A fekete lovak észak földjére mennek, utánuk mennek a fehérek.” Mert északon van Babilon, „Sineár földje”, ahová az imént az egész ország bűnét kivitték, és ahol azt egy talapzatra állították. Négy égtájról van szó, de az élet olyan, hogy általában nem szimmetrikusan kell harcolni, egyformán, uniformizáltan minden égtáj felé. Vannak irányok, ellenségek, ahová kiemelt figyelmet kell fordítani, ahol aktív harcaink vannak, és vannak irányok, amik adott pillanatban nem olyan fontosak. Észak földje, Babilon olyan Isten választott népe számára, mint a törött fog, hogy folyton odatéved az ember nyelve. „Észak földje” az a hely, szimbolikusan, ahol a bűn az úr, ahol a bűnnek emelnek emlékművet, és ahol az igaz embert ítélik el.
Nem teljes a békesség a földön, ha marad még olyan hely ezen a világon, ahol a bűn az úr. Isten ítélete az Ő saját népén kezdődik (1Pt 4,17), de nem ér véget a templom falainál, nem ér véget a hívő ember otthonaiban. Isten Lelke elindul, erővel és hatalommal pontosan arra a helyre, ahol a bűnt dicsőítik, ahol újra meg újra megfeszítik a mi Urunkat, Jézus Krisztust, ahol a kegyelem bűn, ahol a békesség elítélendő, ahol nem segít semmiféle rábeszélés, mert az erőszak és a hódítás, rablás istene tartja hatalmában az országot.
Először a feketék. A szenvedés, a büntetés. Mert meg kell állítani a pusztítást. És olyankor bizony az ott élő hívő emberek is szenvednek. Ahogy Sodomában is szenvedett Lót. Ahogy Egyiptomban szenvedett Isten népe. Ahogy Jeremiás végigszenvedte Jeruzsálem ostromát a nép istentelensége miatt. Most laknak Babilonban még olyanok, akik nem tértek vissza a fogságból. Mert nem egyszerű visszatérni a fogságból! Isten Lelkének ítélete néha fekete lovak alakjában érkezik. Ilyenkor imádkozunk úgy, hogy őrizz meg, Urunk, minket, akik Tebenned bízunk, a viharban is, olyankor is, amikor ítéletet hozol arra a vidékre, ami az otthonunkat jelentette. Emelj ki bennünket a viharból! Végy a tenyeredbe! Rejts el minket, légy a mi kősziklánk, menedékünk! Takarj be minket szárnyaddal, ha ítélned kell! Ajándékozz meg minket bűnbocsánatoddal, kegyelmeddel. Tisztíts meg minket, akik annyi bogáncsot magunkra szedtünk az istentelen vidékeken! Tégy méltóvá, hogy a Te szolgálatodba álljunk!
Azután a fehérek. Az erős hatalom, a bölcsesség. Istennek hatalmas ereje, aminek senki és semmi nem mer ellentmondani, de aki soha nem él vissza hatalmával, hanem lecsendesíti az indulatokat, visszaparancsolja a pusztító erőket az alvilágba, és csöndes, fák gyökerét tápláló folyóvá szelídíti az árvizeket.
Majd odakiáltott hozzám, és így szólt: Lásd, amelyek észak földjére mentek, megnyugtatták lelkemet észak földjén.
A fehér ló, amiről a Jelenések könyvében is szó van. Nem az a fehér ló, amelyik csak hatalmával kérkedik, és folyton győzni akar, hanem a másik: „És láttam a megnyílt eget: íme, egy fehér ló, és aki rajta ül, annak neve Hű és Igaz, mert igazságosan ítél és harcol, szeme tűz lángja, és fején sok korona, és ráírva egy név, amelyet senki sem ismer rajta kívül; és véráztatta ruhába volt öltözve. Ez a név adatott neki: az Isten Igéje. A mennyei seregek követték őt fehér lovakon, tiszta fehér gyolcsba öltözve. Szájából éles kard jött ki, hogy megverje vele a népeket: mert ő vasvesszővel fogja pásztorolni őket, és ő tapossa majd a mindenható Isten búsult haragjának borsajtóját. Ruhájára és derekára ez a név van írva: királyoknak Királya és uraknak Ura” (Jelenések 19,11-16).
Így teljes a látomásoknak az a sora, ami a mennyei Templomból tudósít. Így lesz. Amikor földi kis botorkáló lépéseinket tervezgetjük, ehhez a nagy isteni tervhez igazodjunk. Hogy el ne botoljunk valahol útközben...