5 Azután előlépett a velem beszélő angyal, és ezt mondta: Tekints fel, és nézd, mi közeledik itt! 6 Én azt kérdeztem: Mi ez? Ő így felelt: Egy véka közeledik itt. És így folytatta: Ebben van az egész ország bűne. 7 Egyszer csak fölemelkedett az ólomfedő, és íme, egy asszony ült a vékában. 8 Az angyal ezt mondta: Ez a gonoszság! Majd visszalökte az asszonyt a vékába, az ólomfödelet pedig rácsapta a vékára. 9 Majd föltekintettem, és láttam, hogy két asszony közeledik, nagy szelet kavarva szárnyaikkal – olyan szárnyaik voltak, mint a gólyáknak –, és fölemelték a vékát az ég és a föld közé. 10 Ekkor megkérdeztem a velem beszélő angyaltól: Hova viszik ezek a vékát? 11 Ő így válaszolt: Sineár földjére, ott építenek házat neki, és ha elkészült, odateszik egy emelvényre (Zakariás 5,5-11).
Felépül a templom, ragyogni kezd Isten gyülekezetének a világossága. És ez a világosság nem csak táplál és életet ad, hanem meg is tisztít. Áldás és átok kéz a kézben jár.
Valahol láttam egy rövid videót, amelyikben arról volt szó, hogy az áldás mindenkinek jár, kivétel nélkül. Hogy senkit sem szabad kizárni az áldásból. Hogy az áldás az, ami közös, ami összeköt minden egyes embert ezen a világon. Ezért, hogy senkit meg ne sértsünk, hogy senkit ne „diszkrimináljunk”, áldásról beszélünk és áldást kívánunk.
És ez jól is van így. A mi Urunk is ezt hagyta ránk, hogy áldjunk mindenkit. Áldjuk azokat is, akik minket átkoznak. Hogy áldással gondoljunk szeretteinkre is, de ellenségeinkre is. Mert a mi mennyei Atyánk is esőt ad jóknak és gonoszoknak. Esőt... Csak az tudja, milyen fontos a megfelelő mennyiségű eső, az optimális időjárás, aki már ültetett valamit. Milyen törékeny a mi életünk: jön egy erősebb szél, egy hűvösebb idő, hosszabban tartó szárazság, és nincs mit ennünk. És a mi mennyei Atyánk gondoskodik. Olyan tökéletesen gondoskodik, hogy teremjen a föld. Jóknak és gonoszoknak. Mi is áldjuk hát embertársainkat kivétel nélkül.
De itt most nem rólunk van szó, hanem Isten jelenlétéről. El kellene végre felejtenünk azt a „tudományos” megközelítést, hogy amiről én beszélek, az feltétlenül az én saját akaratom, saját vágyam, vagy saját tudatalattim kivetülése. Van Istennek tőlünk teljesen független akarata, cselekvése, célja. És, ha figyelmesen olvassuk az Igét, akkor abból ezt megismerhetjük.
Isten átkáról volt szó az előző szakaszban: „Akkor ezt mondta nekem: Ez az az átok, amely mindenhová eljut az ország területén. Bizony, megbűnhődik minden tolvaj, ahogyan abban írva van, és megbűnhődik minden esküdöző, ahogyan abban írva van. Kibocsátottam az átkot – így szól a Seregek Ura –, és behatol az a tolvaj házába meg annak a házába, aki az én nevemre hamisan esküszik. Ott marad annak a házában, és elpusztítja azt gerendástul, kövestül” (3-4).
Mi áldunk, de az Úr jelenléte az Isten nevével visszaélő, az Istent meglopó emberek életében nem gyarapodást, gyógyulást, békességet fog hozni, hanem pusztulást. Ez is annak következménye, hogy Isten gyülekezete, Isten népe világosság a Szentlélek által. Mert Isten nem tűri meg a bűnt. Isten megtisztít.
És ez a megtisztulás nem olyan, ahogy azt mi elképzeljük. Mi úgy próbálunk megszabadulni a bűntől, hogy embereket közösítünk ki. Nemigen tehetünk mást a mi véges, földi, emberi erőnkből. Van valami „vihar”, és megtaláljuk a mindig aktuális Jónást, akit a tengerbe kell vetnünk, hogy szűnjön a vihar közöttünk. Jónás pedig a hajó egyik zugában mélyen aludt. Jézus is aludt a hajó egyik zugában a viharos tengeren. Tanítványai ugyanúgy ébresztették Őt, számon kérve, ahogy annak idején Jónást felébresztették a többiek: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” (Mk 4,38) Már-már Jézust kiáltják ki bűnbaknak, amiért nem imádkozik elég intenzíven a hajó megmeneküléséért.
Ilyen a mi megtisztulásunk. Abban a pillanatban, hogy meg akarjuk oldani a bajt, még mélyebbre süllyedünk a bűnben. Támad a Sátán, el akarja veszejteni kis közösségünk hajóját, és mi az Ige alapján(!), teljes természetességgel vádolni kezdjük a mi Megváltó Urunkat, a teljesen bűntelen Jézus Krisztust. És persze azokat, akiket valóban rajtakaptunk valami ártalmas dolgon. És azokat is, akik bennünket kaptak rajta. Mi egészen egyszerűen képtelenek vagyunk a megtisztulásra.
Ezért van szükségünk az Úr közbelépésére. Aki képes végrehajtani azt a műtétet, hogy kivágja belőlünk a bűnt, mi mégis életben maradunk. Teszi ezt egyéni szinten és közösségi szinten egyaránt. Erről szól ez az igeszakasz, a látomás a vékáról.
Igaz, legyünk őszinték magunkkal szemben, és valljuk be, hogy zavarba hoz bennünket, hogy egy asszony az, aki a bűnt jelképezi. Én magam hallottam olyan magyarázatot, vizsgáztam olyan magyarázatból, ahol azt mondták: nem véletlen, hogy nőről van itt szó, mert Éva esett bűnbe, és azóta is a nők miatt van minden baj. Mennyire rajtakap bennünket a mi Urunk, még itt, írásmagyarázat közben is. Pontosan ugyanazt tesszük: ártatlan embereket vádolunk meg, hogy azt a zűrzavart, ami erőt vett rajtunk, valahogy megoldjuk. Igazából nincs jelentősége annak, hogy milyen nemű ember ül a vékában. A fogalmak szoktak nyelvtanilag nőnemű formát ölteni, itt is a „gonoszság” nőnemű szó, ezért ábrázolódik ki nő alakjában. De ugyanúgy nőalakok emelik fel a vékát, benne az ország gonoszságával, és angyalszárnyakon viszik el a távolba, ahol már nem árthat. Isteníteni sem kell a nőket, és démonizálni sem kell őket. Ez az Ige még csak nem is gondol erre. Ezt a szálat a mi gonoszságunk fűzi hozzá alattomosan. Dobjuk bele ezt a gonoszságunkat is ebbe az üstbe, hadd vigyék tőlünk minél messzebbre angyalszárnyon Isten szolgái.
Felragyog Isten világossága a gyülekezetben, olvasni kezdjük naponta Isten Igéjét, magyarázni kezdjük – és az Ige megtisztít minket. Azt fogjuk észrevenni, hogy van egy nagy véka, egy kosár, egy üst. És amikor megyünk kifelé a templomból, nem csak a mi jóságunkból adhatunk egy darabkát az Úrnak, amikor perselybe dobunk valamicskét, hanem ott van valahol ez a láthatatlan véka, amibe a bűneinket dobjuk bele, mint egy nagy szemeteskukába. Azután jönnek az angyalok, és kiteszik a kukát az utcára, mert másnap jönnek a szemetesek.
De, milyen különös dolgot mond itt az Ige Zakariás könyvében! Ezt a vékát, az ország teljes gonoszságával, egy emelvényre, egy talapzatra teszik. Mint emlékmű áll ott „Sineár földjén”. Nem szent helyen, de mégiscsak központi helyen, egy jól látható, kiemelt helyre kerül ez a mindenféle gorombasággal, bűnnel, mocsokkal megtöltött edény.
Zakariás még nem tudta, hogy fog ez a látomás beteljesedni. Ő csak látta, csak beszélt az angyallal, és becsületesen, gondosan továbbadta, amit az Úr üzent neki: így lesz.
Mi már tudjuk. Ez a talapzat a Golgota hegyén állíttatott fel. Ott vannak a mi bűneink, Jeruzsálem falain kívül, kiállítva. Ezek a mi bűneink, amelyek véresre verték Isten Fiát, amelyek töviskoronát fontak a feje köré, amelyek átszegezték kezét-lábát, és lándzsát döftek oldalába. Ott vannak a mi bűneink örökre kiállítva. Emlékeztetőül.
Most már, ne vádoljuk tovább Őt, hogy alszik a hajó végében, és nem segít rajtunk. Ő megtette, amit értünk meg lehetett tenni. Ő mindent megtett a mi üdvösségünkért. Nézzünk fel rá, az Ő áldozatára, és béküljünk meg Istennel, béküljünk meg egymással.