1 Azután megmutatta nekem Jósua főpapot, aki az Úr angyala előtt állt, meg a Sátánt, aki jobb keze felől állt, és vádolta őt. 2 Az Úr angyala pedig ezt mondta a Sátánnak: Dorgáljon meg téged az Úr, Sátán! Dorgáljon meg téged az Úr, aki Jeruzsálemet kiválasztotta! Hát nem tűzből kiragadott üszkös fadarab ez? 3 Jósua ugyanis piszkos ruhába öltözve állt az angyal előtt. 4 Azután ezt mondta az angyal az előtte állóknak: Vegyétek le róla a piszkos ruhát! Neki pedig ezt mondta: Nézd! Elvettem a bűnödet, és díszes ruhába öltöztetlek téged. 5 Majd így szólt: Tegyetek a fejére tiszta süveget! Akkor tiszta süveget tettek a fejére, és tiszta ruhába öltöztették, miközben az Úr angyala ott állt. 6 És így figyelmeztette az Úr angyala Jósuát: 7 Ezt mondja a Seregek Ura: Ha az én utamon jársz, és teljesíted, amit elrendeltem, akkor ítélkezhetsz házamban, és felügyelhetsz udvaraimra, sőt megengedem neked, hogy az itt állók között járj-kelj. 8 Hallgass ide, Jósua főpap, társaiddal együtt, akik előtted ülnek!
Azt a csodát jelzik ezek a férfiak, hogy én elhozom szolgámat, a Sarjadékot! 9 Mert itt van egy kő, amelyet Jósua elé tettem: hét szem van egyetlen kövön, én magam véstem bele a mintákat – így szól a Seregek Ura. Egyetlen nap alatt fogom eltörölni ennek az országnak a bűneit is! 10 Azon a napon – így szól a Seregek Ura – meghívja majd egyik ember a másikat a szőlőjébe és a fügefája alá (Zakariás 3).
„Hát nem tűzből kiragadott üszkös fadarab ez?”
Jósua főpap nagy reményekkel és lelkesedéssel érkezik Babilonból Jeruzsálembe. A romos szent városba. Fontos ez, hogy az ember szívében lakik egy város. Amit óhatatlanul is felépít maga körül az ember. Leteszik az embert valahová, és ott alkotni kezd, szentélyt épít. Oltárt épít, ahogy Ábrahám is vándorlásai során minduntalan oltárt épített az Úrnak. Így teremti meg az ember otthona oltárát, és köré a helyet, ahol lakni fog.
Jósua, Zerubbábel és családjaik hazajöttek, hogy kiábrázolják azt az országot amit gondolatban megörököltek őseiktől, amit évtizedeken át hordoztak szívükben. A Templomot és a Várost, ami az ő lelkük kivetülése.
Zerubbábelről majd egy későbbi igeszakasz mond többet. Jósua itt a főszereplő. A főpap. A főpap egy ilyen különös pozíció. Egy ember, aki szívében hordozza egész népét. Valaki, aki születése pillanatától arra van kiválasztva, hogy az Úr Isten szentséges jelenlétébe lépjen egész népe nevében. Ő egymaga hordozza ilyenkor népe minden cselekedetét, érdemeit és bűneit, és ő egymaga részesül az Úrtól áldásban és átokban. Ő kapja Istentől a kijelentést. És ezeket mind tovább kell adnia a népnek: útmutatást, áldást és átkot. A pap hivatása az evangéliumhirdetés: egy kijelölt, szent helyen, templomban formálisan is, liturgia keretében kihirdetni a népnek, hogy Isten megbocsátotta bűneiket. Hogy megszűnt az átok, és mostantól áldás várható. Valami titkos, szent, misztikus dolog történt, amiért a nép fellélegezhet: ez az evangéliumhirdetés. Papi szolgálat.
És mivel a főpap személyében érintett népe minden egyes tagjának minden egyes bűnéért, ezeket magára veszi, és mint saját bűneit viszi az Úr elé, ezért okkal érez felelősséget Isten törvényének betartatásáért. Talán innen is eredeztethető az az ítélkező magatartás, ami annyira jellemző a papi küldetésüket komolyan vevő emberekre. Valami töredék ez, ami a teljes papi hivatásból megmaradt, hogy aki pap, az megmondhatja a másiknak, hogy mit szabad és mit tilos csinálnia. Egy ilyen elcsökevényesedett moralizáló, törvényeskedő kellemetlen szerep maradt abból a csodálatos küldetésből, amit eredetileg a papi szolgálat jelentett: Isten színe előtt hordozni a nép életét, hogy kiáradjon rájuk Isten éltető áldása.
Jósua főpap tehát hazajött Babilonból, szívében hordozta szegény, összetört népét, és naponta járult az Úr elé vétkeikkel. A lerombolt templom helyén is bemutattak valamiféle áldozatot, hogy meg ne szakadjon az élő kapcsolat az Úrral. És építették, építették a templomot. Küzdöttek érte, hogy ami a szívük legfőbb vágya, az minél előbb megvalósulhasson.
De nem volt ilyen egyszerű a történet. Bevádolták az építőket az új perzsa uralkodónál, aki már nem ismerte Círus rendeletét. Dárius uralkodása kezdetén lázadások törtek ki birodalomszerte, és minden nemzeti építkezés gyanús volt. Ki tudja, Zerubbábel és Jósua is miféle politikai ügyekbe keveredett. Mindenesetre egy évtizeddel hazatérésük után már úgy tűnt, végleg eltűnnek a süllyesztőben.
Látomást lát Zakariás próféta, ami Jósua főpap valós helyzetét mutatja be. A jelenet a mennyei térben játszódik. Mert minden földi vádaskodás, minden rágalmazás, minden lejárató hadjárat mögött mennyei vádak állnak. Ott áll a Sátán, és az Úr színe előtt vádolja Jósuát. Ki tudja, mi mindent mondhatott rá. És én azt hiszem, jogos vádakat.
Onnan gondolom én ezt, mert abból, amilyen szívbéli reményekkel érkezett Jósua elvégezni a templomépítés szolgálatát, és abból, amilyen súlyos kudarcba fulladt ez a feladata, sejteni lehet, mennyire csalódott, kiábrándult, elkeseredett. Ha figyelmesen elolvasom a „burn out”-ról, kiégésről szóló szakirodalmat, akár azt is hihetem, hogy a tünetegyüttesre a kifejezést éppen innen, Zakariás könyvének 3. fejezetéből vették: üszkös fadarabbá válik az az ember, aki ilyen élethelyzetbe kerül. Mindent elveszített, ami fontos volt neki, ami az életét jelentette! Mi marad akkor az emberből?
Először volt a kezdeti lelkesedés, rajongás fázisa. Amikor az ember teljes szívével, eszével, lelkével és erejével szereti Istenét, és minden erőbedobásával a feladatra koncentrál. Aztán eredmények híján, érzelmi, anyagi támogatás híján kezd belefáradni. Elégtelen fizetés, nem megfelelő adminisztratív támogatás, megerősítés hiánya, gyakori krízishelyzet, korlátozott előrelépési lehetőség, extra igénybevétel mellett nagy felelősség. Jósua nem panaszkodhatott, hogy ne lett volna meg a kiégést előidéző tényezők mindegyike. Miközben a szakirodalom azt tanácsolja az ilyen vezetőknek, hogy tartsanak egészséges távolságot a feladat és a személyük között, önmaguk és a munkatársaik között, törekedjenek harmonikus munka-magánélet egyensúlyra. De ha egy főpap munkája az, hogy a magánéletével járjon-keljen népe között, és az, hogy teljes szívével-lelkével-elméjével és erejével szeresse az Urat, élete minden pillanatában, és hogy szívében hordozza mások életét, annak minden nehézségével és bűneivel úgy, mintha sajátja volna, hogy igazán szívből tudjon könyörögni értük? Hogyan tudna távolságot tartani attól, amivel éppen hogy egészen eggyé kell válnia, hogy igazán teljesíteni tudja a hivatását?
Üszkös fadarabként állt ott Jósua főpap. Ki tudja, a kiégés melyik fázisában. Talán csak a frusztráció fázisában, amikor már nem várt el magától semmit, amikor már csak rutinból végezte a mindennapi áldozatokat, és mintha rajta kívül történtek volna az események. Már csak teológiai szakszavakat használt, amikor kiosztotta a kötelező áldást a népnek. Vagy már az apátia fázisában volt, és kezdett mindenkivel szemben gyanakvó lenni, ellenséges? Ott is támadást sejtett, ahol jó szándékkal közeledtek felé? Már nem ért oda idejében a reggeli és esti áldozat bemutatására, sokat hibázott, és ez is egyre inkább nyomta a lelkiismeretét. Vagy már teljes depresszióba zuhant, és rémálmai voltak, már nem remélt semmit, fel sem kelt reggelente, és a többiek próbáltak valahogy helytállni helyette? Egy kiégett ember áll az Úr előtt, és a Sátán vádolja – joggal. Mert a kiégett ember sok bűnt követ el összetört állapotában. Sok a mulasztása a munkaképtelen embernek.
Belegondoltunk-e valaha, hogy amikor olyan nagy erővel küzdünk a szabadságunkért, hogy szabad legyen mindnyájunknak papnak lenni, hogy érvényes legyen az egyetemes papság elve közöttünk, akkor ezt a keresztet kívánjuk magunknak: szívvel-lélekkel hordozni mások bűneit Isten színe előtt, és cserébe csak a vádakat, az elítélő pillantásokat kapni, ingyen, mindenféle látható siker nélkül. Amikor felruháztatunk a papság hivatásával, akkor máris megtesszük az első lépést a kiégés felé vezető keskeny ösvényen. És emberileg szólva ebből nincs is kiút.
Mert emberileg csak olyan megoldások adódnak, hogy szépen, módszeresen tegyük le azokat a kereszteket, amiket szolgálatként vettünk magunkra.
Isteni megoldást kell keresnünk, ha a hit útján akarunk továbblépni! És mindaddig, míg nem hisszük, hogy ez a szabadulás valódi útja, ne ragaszkodjunk olyan nagyon a mi egyetemes papságunk méltóságához.
Figyeljünk Jósua főpap istenélményére. Ott áll, mint üszkös fadarab. Mondhatjuk, hogy ott áll a tűzben. Mert ha oltárt építünk, akkor valahogy, valamilyen szinten fel is kell lépnünk erre az oltárra. Nem véletlenül áldoztak annak idején annyi bárányt: ezeknek a bárányoknak a képében léptek fel azok, akik előtte a bárány fejére tették a kezüket. Mintha én állnék ott, úgy áll ott a bárány helyettem. Mintha én állnék ott, úgy áll ott helyettem a pap, testvérem, aki az egyetemes papság elve szerint magára vette az én bűnömet. És a főpap, aki szíve vágya szerint ezt a hivatást választotta, mert az Úr erre választotta ki őt, hogy mindnyájunk helyett álljon ott a mi bűneinkkel, vádoltatva a Sátántól.
És akkor megjelenik Valaki, aki ott jár mellette a tűzben, és nem perzselődik meg a ruhája. Mint Dániel könyvében, a három ifjú mellett a tüzes kemencében, Valaki, fehér ruhában. Jézus Krisztus. Az igazi Főpap. Minden papok és főpapok Főpapja. Ez az egyetlen kiút, hogy Ő ott van a tűzben értünk. Hogy Ő magára veszi a mi bűneinket. És ezért megszólalhat az angyal: „Dorgáljon meg téged az Úr, Sátán! Dorgáljon meg téged az Úr, aki Jeruzsálemet kiválasztotta! Hát nem tűzből kiragadott üszkös fadarab ez?” Mert akkor már tűzből kiragadott fadarabok vagyunk. Kiragad bennünket az Úr, mert nem nekünk kell elpusztulnunk Isten félelmetes ítélete alatt.
Ez az első lépés kifelé a kiégésből. Hogy az Úr, a mi Megváltó Istenünk Jézus Krisztus helyettünk bemutatott áldozatáért kiragad minket a tűzből.
Azután átöltöztet: „Vegyétek le róla a piszkos ruhát! Neki pedig ezt mondta: Nézd! Elvettem a bűnödet, és díszes ruhába öltöztetlek téged.” Magunknak nem tudunk megbocsátani: nem érvényes az ilyen bocsánat, ha az Úr mondta ki az ítéletet. Önmagunkat nem tudjuk felépíteni, mert életünket egészen odaszenteltük az Úr szolgálatára. Éppen ezért Ő épít minket fel újra. Nem egy tréner, egy coach tűzi ki nekünk a teljesítendő távokat, feladatokat, hogy saját erőből legyünk sikeresek. Aki a papság szolgálatára szánta magát, annál ez nem fog működni. Az Úr öltöztet fel újra, ha előző szolgálati ruhánk elkopott volna a terhek alatt.
Mert mi nem vagyunk olyan állhatatosak, hűségesek, erősek, mint a mi Urunk Jézus Krisztus, hogy erős kísértések idején el ne buknánk. Az ilyen tüzeket csak Ő tudta kiállni. De nekünk adatik a bűnbocsánat, az újrakezdés, a tisztaság Jézus Krisztusért: önmagunk és mások bűneivel állunk Isten ítélő színe elé, és Jézus Krisztus igazságával és szentségével jövünk el onnan. Ez is a papi szolgálat csodája.
„Majd így szólt: Tegyetek a fejére tiszta süveget! Akkor tiszta süveget tettek a fejére, és tiszta ruhába öltöztették, miközben az Úr angyala ott állt.” A süvegre pedig ez volt írva, hagyományosan: „Az Úr szent tulajdona!” Mert a Sátán már-már kezdte kikövetelni magának Jósua főpapot. De az Úr megújította szövetségét, és Jósua ismét elkötelezhette magát, az Úr szent tulajdonává válhatott ismét.
Mi is megvalljuk a Heidelbergi Káté első kérdés-feleletében: „Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod? – Az, hogy testestől-lelkestől – akár élek, akár halok – nem az önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.” A mi fejünkön is ott a homlokdísz, rá van írva, hogy „Az Úr szent tulajdona!” A mi Urunk drága vérével fizetett azért, hogy a Sátán elhallgasson, és ne legyen joga tovább vádolni. Ezért öltözhetünk mi is tiszta ruhába. Ez a második lépés kifelé a kiégésből, hogy megszabadulva a perzselő tűzből megtisztulhatunk a vádaktól.
A harmadik lépés pedig a megszentelődés lesz. Nem adjuk fel a mi lelkesedésünket Istenünk iránt! Nem adjuk fel a Nagy Parancsolatot, hogy szeretjük Istenünket teljes szívünkből és szeretjük embertársainkat mint magunkat. Ezt mondja az angyal Jósuának: „Ha az én utamon jársz, és teljesíted, amit elrendeltem, akkor ítélkezhetsz házamban, és felügyelhetsz udvaraimra, sőt megengedem neked, hogy az itt állók között járj-kelj.” Hatalmas ígéret, hogy Isten mennyei udvartartása közt járhatunk-kelhetünk! Bejárásunk van Isten színe elé! Leborulhatunk Urunk előtt, imádságban, és Ő meghallgat minket, beszélget velünk. Minden gondolatunkat, minden tervünket megbeszélhetjük Vele. És Ő válaszolni fog Igéje és Szent Lelke által.
Valljuk ezt a Heidelbergi Kátéban is: „Ezért Szentlelkével bizonyosságot ad örök életemről,
és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy szüntelenül neki éljek.” Szív szerint hajlandónak és késznek lenni arra, hogy szüntelenül Urunknak éljünk. Ez a csoda történik meg a Szentlélek által. És ez éppen az ellenkezője annak, amit a menedzsereknek javasolnak kiégés ellen, hogy felejtsék el azt a szót, hogy „szív szerint”, és azt, hogy „szüntelenül”... Aki Isten színe előtt jár, annak kitágulnak a lehetőségei, és képes lesz arra a lehetetlen szolgálatra, amit papi hivatásnak neveznek. Jézus Krisztus közbenjárása segítségével és a Szentlélek erejével. Csakis így. Mert emberileg ez lehetetlen.
Itt van a kő, amit Zakariás látott látomásában: a kő, amit Isten elhelyezett a szent városban alapkőnek, Jézus Krisztus maga, akinek mindenre van szeme, aki mindig rajtunk tartja a szemét, hogy el ne essünk, és ha elesnénk, felemeljen. Hogy ne csak egyetlenegyszer történjen meg ez, hogy egy pap tiszta ruhát kap, hogy eltöröltetnek bűnei, hogy megszabadul a kiégés állapotából, hanem Isten népének, a „királyi papságnak” minden egyes tagja átélhesse ezt a csodát, hogy be tudja tölteni szolgálatát ezen a világon.
Eltöröltetik a nép bűne. És akkor meghívhatjuk egymást a diófánk alá szép nyári estéken... Beszélgetni, Bibliát olvasni, imádkozni, és szent városokat tervezni, szívből és lelkesen...