Mi Atyánk – 8.
„… és bocsásd meg vétkeinket...” (Mt 6,12)
Először az a jelenet jutott eszembe, amikor Urunk Jézus Krisztus, azon az éjszakán amelyen elárultatott, fogta a kendőt, körülkötötte magát vele, és elkezdte mosni a tanítványok lábát. Péter tiltakozására pedig ezt mondta: „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám” (Jn 13,8). Nem mondok újat, amikor azt mondom, a lábmosás a bűnbocsánat jelképe. Ha Jézus Krisztus nem tisztít meg a mi bűneinktől, akkor semmi közünk sincs Őhozzá! Éppen ezért nekünk is fel kellene kiáltanunk Péterrel együtt: „Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is!” Igaz, Urunk higgadtságra inti őt: „Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta.” A lelkesedés, az őszinte hit és a ragaszkodás viszont nekünk is kötelező. Ilyen hűségesen, ilyen odaadással kell nekünk is kérnünk Urunktól: „bocsásd meg vétkeinket”.
Igen, találó János evangéliumának ez a jelenete. „Jézus tudva, hogy az Atya mindent a kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy, felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt kötött magára, azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni és törölni a magára kötött kendővel.” Jézus magára veszi mindazt a szennyet, amit mi utunk során a lábunkra szedtünk. Márpedig akkoriban még poros, sáros utak voltak, és az állatok is ugyanazokon az utakon közlekedtek... Ilyen a mi életünk is. És Urunk parancsba adja nekünk, hogy könyörögjünk bűneink bocsánatáért. Van számunkra bűnbocsánat, mert Ő magára vette a mi bűneinket. Ha nem veszi le rólunk bűneink szennyét, akkor nincs is közünk őhozzá!
Ez volt az első gondolatom, de azután újra megnéztem a görög szöveget. És azt találtam, hogy itt nem is annyira a tisztátalanság képével fejezi ki az Ige a bűnt, hanem itt a bűn tartozás, amivel tartozik a vétkes ember, amit követelni lehet, amit be lehet hajtani, vagy amit el is lehet engedni. „... és engedd el nekünk a mi tartozásainkat.”
Igaz is, sáfárok vagyunk az Úristen Édenkertjében. Nem a magunk világa fölött őrködünk. Mink van, amit nem az Úrtól kaptunk – megőrzésre, gondoskodásra? Még mi magunk is az Úréi vagyunk. Valljuk a Heidelbergi Káté összefoglaló első kérdés-felelete alapján:
1. Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?
Az, hogy testestől-lelkestől – akár élek, akár halok – nem az önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.
Ő drága vérével minden bűnömért maradéktalanul megfizetett, és az ördög hatalmából megszabadított.
Úgy megőriz,6 hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál se hullhat le fejemről,
sőt mindennek üdvösségemre kell szolgálnia.
Ezért Szentlelkével bizonyosságot ad örök életemről,
és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy szüntelenül neki éljek.
De hol vagyunk mi attól, hogy „szüntelenül neki éljek”?
Itt érvényes az a formula, amit római katolikus testvéreink szoktak mondani mise elején, mielőtt az Úr színe előtt igazán megállnak: „Gyónom a mindenható Istennek és nektek, testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.” A cselekedeteink még úgy-ahogy vállalhatóak. A szavainkban már több a kifogásolni való. Azért már egészen gyakran hálásak vagyunk, hogy a gondolataink nem látszanak mindig. De a mulasztásaink azok, amik igazán súlyosak. Minden egyes elszalasztott óra, amikor tehettem volna valamit Isten országáért! Ezt már semmivel sem lehet visszahozni.
Mekkora tartozást halmoztam fel az én Urammal, Istenemmel szemben!
Engedd el nekünk, mennyei Atyánk, a mi tartozásainkat!
És ezt kérhetjük, mert Jézus Krisztus drága vérével minden bűnömért maradéktalanul megfizetett... Ő a mi Megváltónk, aki kivált minket az örökkévaló adósrabszolgaságból, megszabadít az ördög hatalmából.
Milyen drága az Ő kegyelme! Ő életét adta azért, hogy mi kimondhassuk ezt a nehéz kérést: Mennyei Atyánk, „bocsásd meg vétkeinket!”
És ha mi, tékozló fiak, így elindulunk haza, mennyei Atyánk háza felé, Ő örömmel fog üdvözölni minket. Merjem mondani, nem szentségtörés ilyet mondani, hogy elénk fut örömében? De hát Urunk pontosan ilyennek jelentette ki nekünk az Atya Istent a tékozló fiú történetében: „Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott” (Lk 15,20-24).
Mennyei Atyánk! Bocsásd meg vétkeinket – és add, hogy így megújulva, ismét szívből tudjunk Neked élni életünk minden pillanatában!
