23 Jézus ekkor mintegy harmincesztendős volt, és úgy gondolták róla, hogy József fia, ez pedig Élié; 24 ez Mattáté, ez Lévié, ez Melkíé, ez Jannajé, ez Józsefé, 25 ez Mattitjáé, ez Ámószé, ez Náhumé, ez Heszlié, ez Naggajé, 26 ez Mahaté, ez Mattitjáé, ez Simíé, ez Jószeké, ez Jódáé; 27 ez Jóhánáné, ez Résáé, ez Zerubbábelé, ez Sealtíélé, ez Nérié, 28 ez Melkíé, ez Addíé, ez Kószámé, ez Elmadámé, ez Éré; 29 ez Jósuáé, ez Elíézeré, ez Jórímé, ez Mattáté, ez Lévié, 30 ez Simeoné, ez Júdáé, ez Józsefé, ez Jónámé, ez Eljákímé; 31 ez Meleáé, ez Mennáé, ez Mattattáé, ez Nátáné, ez Dávidé, 32 ez Isaié, ez Óbédé, ez Bóázé, ez Szalmóné, ez Nahsóné, 33 ez Ammínádábé, ez Adminé, ez Arnié, ez Hecróné, ez Pérecé, ez Júdáé; 34 ez Jákóbé, ez Izsáké, ez Ábrahámé, ez Táréé, ez Náhóré, 35 ez Szerúgé, ez Reúé, ez Pelegé, ez Héberé, ez Selahé, 36 ez Kénáné, ez Arpaksadé, ez Sémé, ez Nóéé, ez Lámeké; 37 ez Metúselahé, ez Énóké, ez Járédé, ez Mahalalélé, ez Kénáné, 38 ez Enósé, ez Sété, ez Ádámé; ez pedig az Istené (Lukács 3,23-38).
Jézus megkeresztelkedése alkalmából mennyei hang szólalt meg, a Teremtő, Mindenható Isten hangja, és Fiának nevezte Jézust. Csodálatos élmény lehetett. Csodálatos élmény mind a mai napig erről olvasni, hallani. Isten Fia ajándékozott meg minket szeretetével. Erről szól a mi vallásunk.
Még csodálatosabb, hogy amikor Ő itt járt, akkor azt az ígéretet adta nekünk, hogy időről időre megérik közöttünk egy-egy ember, akit ugyanez a Teremtő, Mindenható Isten fiává fogad, és hasonlóan dicsőséges megbízatást ad neki, mint elsőszülött Fiának. Lukács evangéliumában Jézus keresztsége az érett, felnőtt hívő gyülekezeti tagok bizonyságtétele helyén áll, amikor beiktatták őket nyilvánosan is arra a feladatra, amit a Szentlélek külön ajándéka nélkül nem is lehetne Krisztus egyházában végezni.
És ezért van nagy szükségünk ezen a ponton Jézus nemzetségtáblázatára. Mert az ilyen nagy dicsőségbe beiktatott ember hamar megfeledkezik, honnét jött. Figyelem az embereket, ahogy készülnek egy-egy hivatásra. Míg kezdők, addig kedvesek, közvetlenek, aranyosak, befogadók, adakozók. Az ember azt hinné, hogy valamiféle szentek közösségébe csöppent. Aztán elkezdenek pozíciókat kapni, és hirtelen változni kezdenek. Úgy érzik, ők már a társadalom magasabb szférájához tartoznak, és nem illendő az alacsonyabb kasztokkal érintkezniük. Talán még valami lekezelő köszönést odalöknek az alantasoknak, de az is lehet, hogy a magasan hordott orruk el is takarja őket. Újabb lépcsőfok, amikor pénzt bíznak rájuk, egyre több pénzt, és titkokat. Döntéseket, amik sokak életét fogják érinteni.
Ezek az emberek egyre jobban elmerülnek a maguk kiváltságaiban, egyre jobban csak abból táplálkoznak, hogy ők Isten kiválasztottai, és nincs is szükségük azokra többé, akik csak hátráltatják, lehúzzák őket. Mintha újjászülettek volna a mennyei szférában. Még meg is indokolják maguknak, hogy a megtérés, a kitartó hűséges munka, érdemeik elismerése teszi őket jogosulttá erre az elzárkózásra. Bezzeg, akik lent maradtak, azok maguknak köszönhetik.
Hihetetlen torzulásokat okoz az embernek, ha csak az emberi társadalomban ismerik el, és helyezik a többiek fölé. Hát még mekkora torzulások jelentkeznek, ha maga a Teremtő Isten emeli ki az embert, és küldi el valami csodálatos feladatra. Csodatévő erőket ad neki, az igehirdetés ajándékát, amire emberek törnek össze, és születnek újjá. Az élő Igét, magát Krisztust tarthatják a tenyerükben, és szórhatják szét, mint ünnepnapokon a királyok palotájuk erkélyéről az aranyat a szegény nép közé.
Megfeledkezne magáról az ember, ha nem rántaná le valami a földre. A megdicsőülés hegyéről a sötét völgybe: nem a magad dicsőségére kaptad ezt az ajándékot, hanem azokért, akik ősidők óta fel vannak írva a nemzetségtáblázatodba.
Jézusnak is volt ilyen családja, földi családja, és még Ő is! elsősorban közéjük ment vissza csodálatos megkeresztelkedése után. „Jézus Názáretben” – olvassuk pár sorral később. Mert ez a rendje a legszebb szolgálatoknak is: először a mi saját „Názáretünkbe” kell mennünk. Oda, ahonnan „köztudomás szerint” származunk. Az Újfordítású Bibliában még ez a kifejezés áll. És ez olyan jellemző jelenség, a „köztudomás”, hogy érdemes foglalkozni vele.
A napokban egy regényt olvastam, Max Frisch Stiller. Ha van olyan irodalmi mű, ami ezzel a „köztudomással” foglalkozik, akkor ez az. Amerikából érkezik meg Svájcba egy White nevű ember, és a határon feltartóztatják. Azt állítják róla, hogy ő egy Zürichi lakos, egy bizonyos Stiller. A vonaton „ismerte fel” őt egy férfi, aki a helyi újság fotóiról jól ismerte ezt a Stillert. Mivel pedig váltig meg van győződve róla a hatóság, hogy ez csakis a hat éve eltűnt Stiller lehet, a White névre szóló amerikai útlevelet hamisnak tartják. Védőügyvédet is rendelnek mellé. De ez a védőügyvéd a Stiller nevű vádlott érdekében lép fel, következetesen. Ügyében azt a megoldást erőlteti, hogy ismerje be, hogy hamis személyazonossággal próbálta átlépni a határt, és ő, mint védőügyvéd, majd ennek a Stillernek igyekszik minél alacsonyabb büntetési tételeket kieszközölni. Kegyetlenül végződnek a szembesítések is a régi ismerősökkel. Kiderül, hogy tulajdonképpen soha nem egymást ismerjük meg valójában, hanem csak azért van szükségünk emberi kapcsolatokra, hogy saját magunkat kivetíthessük a másikra. Így tulajdonképpen ahány szembesítés, annyiféle Stiller-képpel ismerkedik meg a főszereplőnk. Már azt sem tudja, kicsoda tulajdonképpen ez az ember, akivel összetévesztették.
Szegény főszereplő olyan állapotba jut, hogy imádkozni kényszerül. De imádságában nem azt kéri, hogy derüljön ki az igazság, hanem hogy legyen ereje, hite beilleszkedni ebbe a „köztudomásba”. Nem biblikus, nem igei a befejezés, nem reménykedik rendkívüli megoldásokban, semmi meglepetés nem történik, és éppen ez a fájdalmas benne. Megváltás nélkül ér véget a regény, bár van benne néhány kitörési kísérlet.
De nem ilyen megoldást ígér nekünk a Szentírás, a hitünk, Jézus Krisztus példája, az Ő követése! Mert Ő ad nekünk erőt, és Ő ad ennek a helyzetnek értelmet.
A „köztudomás” hatalmas ereje, kényszere alatt élünk, és legszívesebben kiszakadnánk belőle, fel a mennyei világba, és hirdetnénk, hogy mi Isten fogadott fiai vagyunk, az Ő erejével járjuk ezt a világot, és ne legyen többet közünk ahhoz a régihez, a földihez, ahhoz, ami súlyos sárból van gyúrva körülöttünk. Amit sokszor úgy dobáltak ránk… Máskor egyszerűen beleszülettünk.
De Urunk magunkra vette ezt a páncélt. Ő volt az a Dávid, aki Saul páncéljában vívta meg a világ nagy harcát. És nekünk is sokszor ez a feladatunk. Urunk beiktat minket új feladatunkba, és mi visszatérünk abba az életünkbe, amik „köztudomás” szerint vagyunk. Mint búzaszem a földbe. És bizony, sokszor el is korhadunk, mint az elvetett búzaszem, ami csírázni kezd.
Jézus nemzetségtáblázata hirdeti, hogy bármilyen szoros is a kapcsolatunk Urunkkal, bármennyire is érezzük az Ő Lelkének vezetését, az mindig a megszokott, hétköznapi világunkba szól. Oda kell életet vinnünk, ahová születtünk. Mert végső soron mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, mint Ádám. Nem kell más terepet keresnünk az életre, mert Isten ide, ebbe a világba teremtett bele minket, hogy ezt őrizzük, gondozzuk, uralkodjunk rajta – bölcsen, szeretettel, hogy élet teremjen körülöttünk.