21 Történt, hogy amikor az egész nép megkeresztelkedett, és Jézus is megkeresztelkedett és imádkozott, megnyílt az ég, 22 leszállt rá a Szentlélek galambhoz hasonló testi alakban, és hang hallatszott a mennyből: Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm (Lukács 3,21-22).
Egy prédikációt hallgattam nemrég. Egy szinte sablonos bevezetéssel kezdődött, volt, aki unalmasnak találta. Pedig volt benne valami csodálatos. Asztalt terített, és hellyel kínált az asztal körül. A szenvedő emberek közösségébe hívott meg. Hirtelen úgy éreztem, hogy összetartozunk, mert mindig szeret a barát, de testvérré a nyomorúságban válik (Példabeszédek 17,17). Minden igehirdetés, minden istenélmény kiindulópontja ez a testvéri érzés, kapcsolat. Nem véletlen a megszólítás: „Kedves Testvéreim!”
Az egész nép megkeresztelkedett. Mi is volt ez a keresztség? A megtérés keresztsége a bűnök bocsánatára. Első közelítésben annak a törvénynek a megtartása, amiről az egész nép tudta, hogy végső soron az Úr adta annak idején Mózesnek a Sínai hegyen. Engedelmesség az Úrtól kapott törvénynek, a lehetőségeink szerint.
De a víz, az többet is jelez! A korabeli világkép szerint, ha fölfelé indult el az ember, akkor a legvégső magasság a mennyek országa volt, Isten égi országa. Ahol a mennyei hatalmasságok, hatalmak döntenek a világ sorsáról, rendezik a nagy csatákat, szétosztják a népek közt a földet, és tanácsot adnak a királyoknak és a gyülekezetek vezetőinek küldötteiken, angyalaikon keresztül, vagy a Szentlélek által. „Legyen meg a Te akaratod – amint a mennyben, úgy a földön is”. A tanítványok később majd felmennek Jézussal erre a hegyre, és ott is megszólal a hang: „Ez az én Fiam, akit kiválasztottam, reá hallgassatok!” (Lukács 9,35).
Ha viszont lefelé indult az ember, akkor nem a föld mélyébe jutott, hanem a vizek mélyére, a tengerek, óceánok mélyére, ahol a nagy, ősi tengeri szörnyek laktak, a gonosz, sötét erők, amik folyton veszélyeztetik a világot. Ezért kellett, hogy Isten Lelke lebegjen a vizek fölött („a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött” 1Mózes 1,2), mint védelmező madár, kiterjesztette szárnyait, nehogy a sötét erők elszabaduljanak, és káoszt hozzanak az egyre tisztuló teremtett világra.
Ha természettudományos szempontból ez a világkép nem is állja meg a helyét, a láthatatlan világról, a lelkek világáról pontos képet ad nekünk. Vannak isteni erők, angyalok, akik Isten jó akaratát munkálják ezen a világon, és vannak sötét erők, amelyek büszkék arra, hogy, tudomásuk szerint, függetleníteni tudták magukat Istentől, és ha akarják, a gonoszat, a fájdalmasat jónak mondják, és maguk is elhitetik az emberekkel, hogy érdemes ilyen pusztító erőknek alávetniük magukat. Amikor imádkozik az ember, a hála, a magasztalás, a könyörgés érzését fölfelé irányítja, Isten országa felé, a félelem pedig, a kétségbeesés, úgy érezzük, valamiféle sötét mély örvénybe ránt alá.
Így áll a szemünk előtt a Jordán vize, amiben Keresztelő János megkereszteli az egész népet. És Jézust.
Talán könnyebb először Jézus keresztségét megérteni, Őtőle kiindulni. A keresztség, az alámerülés a vízbe, az örvények közé, ezt az indulatot jelképezi, amiről Pál apostol a Filippieknek ír: „Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt: aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,5-8).
Vállalni, hogy ki leszek téve a mélység kísértéseinek. Vállalni, hogy máris ki vagyok téve a mélység kísértéseinek, nyakig benne élek. Nem valamiféle tiszta, mennyei szférában élek, ahol már soha többé semmiféle baj nem érhet, hanem mintha ejtőernyővel ledobtak volna egy idegen városba, hogy mostantól fogva az új nevemmel, az új identitásommal ott kell boldogulnom. Nincs rádióösszeköttetés, nincs napi élelmiszeradag, nem térhetek vissza estéről estére beszámolni a napi gondjaimról, és nem dönthetek, hogy folytatom-e, vagy kiszállok. Átadtam magam az életnek, és halálomig nem menekülhetek belőle.
Nem „zsákmány” a jó származásom, a „gyerekszobám”, vagy a kegyes, szent életem, a napi imádságaim. Minden úgy ér utol, ahogy vagyok. És a halál elől sincs menekvés, bárhogy is próbálnék kitérni előle. Ezt jelenti Jézus Krisztus megkeresztelkedése. Szenvedésközösséget, azaz életközösséget vállalt velünk. Meghívott asztalához, és elvállalta, hogy testvéreinek fog szólítani.
Példát mutatott nekünk, hogy merjük egészen megtapintani helyzetünket, kilátásainkat. Merjen belesajdulni a szívünk, hogy a bűn miatt eleve halálra ítélt testben születünk meg. Merüljünk alá a víz alá, és érezzük, hogy mennyire körül vagyunk véve sebezhetőséggel. Testi és erkölcsi sebezhetőséggel. Betegséggel és bűnnel. Hiába küzdünk ellene, a víz alatt egyszerűen képtelenség levegőt venni!
Pedig mi legszívesebben ezerféleképp menekülnénk ez elől a tapasztalat elől. Egész életünket tagadásban éljük le. Halhatatlannak, isteneknek képzeljük magunkat, hogy el bírjuk hordozni a napi gondjainkat. Az egész kozmetikai ipar arra épül, hogy elhiteti az emberrel, hogy ha valamilyen szereket használunk, akkor nem fogunk megöregedni, akkor eltitkolhatjuk a mulandóságunk nyomait. Az egészséges táplálkozás, ami azt hirdeti, hogy a te bűnöd, ha olyasmit megeszel, ami megárt! Táplálkozz úgy, hogy soha semmiféle kárt ne okozz a szervezetednek, és akkor nem halsz meg soha! Vagy a sokféle boldogságkeresés! Minden kétségbeesés, minden fájdalom arra emlékeztet, hogy egyszer végleg elmerülünk a víz alá. Ezért behunyjuk a szemünket, és görcsösen nézünk kifelé a vonat ablakán, bámuljuk a békés tavaszi tájat, csak nehogy szóba kelljen elegyednünk útitársunkkal, aki maga a tükör.
A keresztség, amivel János Jézust megkeresztelte – és a Szentlélek keresztség, amiben életünk egy-egy pontján (akár egyetlen pillanat alatt, akár apránként, éveken keresztül tartó folyamatban) mi is megkeresztelkedünk, először ezt jelenti: leplezetlen szembenézést a kemény valósággal. A bátorságot, amikor rászánjuk magunkat, a Szentlélek erejével végre megtörténik velünk, hogy rászánjuk magunkat, hogy kinyissuk szemünket, és átérezzük valós helyzetünket.
„Itt vagyok” – ahogy Ábrahám mondta, amikor Izsákkal elindultak felfelé a hegyre. Itt vagyok, a hegy tövében, szeretett fiammal az oldalamon. Megszólítottál, Uram, nevemen szólítottál, és én itt vagyok, mostantól Te mondod meg, hová menjek. Nem én fogok a saját halálom elől menekülni, nem én fogom próbálni bebiztosítani az örök életemet, akár úgy, hogy a széltől is óvom a legkedvesebb egyetlen örökösömet, Izsákot. Itt vagyok, mostantól Tebenned van az én életem, Uram!
„Itt vagyok, Atyám” – mondhatta Jézus magában, amikor imádkozott. Mert fontos ez, hogy ő imádkozott, amikor János megkeresztelte őt. És abban a pillanatban megnyílt az ég.
Ha vállaljuk, hogy kinyitjuk a szemünket, és merjük észrevenni a körülöttünk örvénylő vizeket, a mélységet, akkor megnyílik az ég, és elindulhatunk a nyitott menny felé vezető úton, a Szentlélek vezetésével. Nem önmagunkért van utunk az üdvösség felé, mint a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak, akinek maga az Atya mondta, hogy „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm”. Hanem Őérte, akinek a nevére keresztelnek ma minket: az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevére. Azért, mert Ő a szenvedésben, az életben közösséget vállalt velünk, megkeresztelkedett, és ezért testvéreinek tart minket.
De ez nem azt jelenti, hogy keresnünk kellene a mélységeket! Aki mindenféle vezeklésbe, önsanyargatásba kezd, vagy aki végigjárja a legkeményebb zarándokutakat, vagy aki cégéres bűnök közt akarja önmagát megtalálni, az ismét csak önmaga elől menekül. Keres valami botrányos bűnt, ami neki nem is annyira fájdalmas, beleesik, majd kiküzdi magát belőle, elbukik, majd újra megtér. Büszke Isten mentő szeretetére, bizonyságokat tesz. De igazában el van tévedve, mert csak pótcselekvés még a zarándokútja és a bűnbeesése is. A saját élete elől menekül belőle, amit sehogyan sem akar észrevenni. Mert az igazán fájdalmas a saját, már körülöttünk lévő életünk. Ezt a legnehezebb észrevenni, hogy kik vagyunk valójában. Nem is látjuk önmagunkat, amikor megmerültünk a „Jordán vizében”. De az Úr lát minket, és ez elég!
Akkor imádkozunk jól, ha nem tudunk arról, hogy imádkozunk, mégis egész életünket-halálunkat Urunk kezébe tesszük le: Szólíts nevemen, Uram! Ahogyan Te akarsz engem ismerni, és én követlek, akárhová hívsz! Mondd meg Te, hogy ki vagyok, és ki leszek a Te kezedben, az örökkévalóságban!
És akkor megnyílik a menny, nekünk is. Talán csak egy kis résre. Talán csak annyira, hogy valamicskét meglátunk az Igéből, és azt a halvány derengést már tudjuk követni, mint éjszakai ködben az előttünk haladó kocsik piros lámpáját…
Az az indulat legyen bennünk, amely Krisztus Jézusban is megvolt, aki szembenézett földi életútjával, és tudatosan elvállalta az. „Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (Filippi 2,9-11).
Aki kapja a Szentlélek ajándékát, azt az Úr úgy fogja nevén szólítani, hogy igazából Jézus Krisztus nevét is neki ajándékozza, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon…
És Őbenne új életet kapunk. Őbenne van az az életünk, amit el kell vállalnunk. Őbenne ugyanott állunk, az örvénylő vizek mélyén, mégis egészen más emberként, más kilátásokkal, örök életre, mennyre nyíló kilátásokkal. Ez a nyilvános hitvallás azt jelzi, hogy elvállaltuk az Őbenne kapott új életünket. Hivatásunkat.
Jézus Krisztus megkeresztelkedése nem a keresztségünket jelképezi. Nyugodtan különválaszthatjuk fogalmilag is és időben is a keresztség emberileg lehetséges, reménységre szóló mozdulatát a Szentlélek finom, alig észrevehető munkájától, ami az Ő hatalmában van. Jézus Krisztus megkeresztelkedése annak a pillanatnak felel meg a mi életünkben, amikor az emberileg lehetséges tanítást már megkaptuk, amikor a lelkiismeretünk szerinti tiszta életre már megesküdtünk, és ezek után, felnőttként az Úrtól megkapjuk azt az egyedül ránk szabott feladatot, amit már nem „akárki”-ként, a közösség egy engedelmes, átlagos tagjaként, hanem csakis önmagunkként vihetünk véghez ezen a világon.
Ahogy Péter is megkapta a feladatát: legeltetnie kell Jézus Krisztus juhait, majd vértanúhalált kell halnia idős korában. És János is megkapta feladatát: hosszú ideig élhet gyülekezete körében, még ha üldöztetést is kell sokszor elszenvednie.
A legtöbb ember életében eljön az a pillanat, amikor feladatot, küldetést kap. És ez nem csak a „papi” hivatásra vonatkozik. Minden olyan „munka” hivatás, amiben a Szentlélek vezetését érezzük, ami Isten népét építi, Krisztus testét élteti, abba érezhetően beleilleszkedik. Ahány ember, annyiféle hivatás. Nem is lehet a hivatásokat „szabványosítani”. Aki valamiféle sublerrel méregeti az emberek alkalmasságát egy-egy dokumentumban előre rögzített hivatásra, máris visszaszorította emberi törvényeskedés keretei közé Isten terveit.
A hivatásbeli identitás a Szentlélek újjászülő munkájának eredménye. Gyönyörködnünk kellene a változatosságban, amit ilyenkor a Teremtő Lélek végez bennünk.
Pár évvel ezelőtt úgy döntöttünk, csinálunk a gyerekeknek egy akváriumot. Megvettük a legkisebb akváriumot, amit már annak lehet nevezni, egy 100 litereset. És, gondoltuk, telepítünk bele valamilyen halat. Legyen, mondjuk mexikói kardfarkú hal, az olyan szép piros. Vagy guppi.
Aztán kiderült, hogy a halaknak kell valamiféle aljzat, akkor jobban érzik magukat. És a vizet szűrni is kell, tehát szűrőt is venni kell. Persze, speciális tápot is kell adni nekik. És a vízinövények is jót tesznek a víz minőségének. Így jöttek hozzá az újabb és újabb szükséges elemek. A „takarítóhal” az aljzathoz, az algaevő, hogy az üveg be ne algásodjon, és a csigaevő, hogy a csigák tönkre ne tegyék az egészet. Az algaevők pedig szeretnek fát rágcsálni, akkor azt is teszünk bele…
Évekbe telt, míg valamiféle egyensúlyt sikerült kialakítani, hogy ki na pusztuljanak a halak, és ne szenvedés legyen életük minden pillanata.
Mi volna, ha most jönne egy bürokrata, és azt mondaná, hogy egy akváriumban csak egyféle hal tartását engedélyezi?
Milyen bölcsen teremtette meg az Úr a természetet, és a mi kis gyülekezeteinket is, hogy sokféle embert hívott el, sokféle ajándékkal. Bár mindnyájan szembe tudnánk nézni azzal az örvénnyel, amiben vergődünk, bár kiáltani tudnánk Atyánkhoz, menekülésért, és a Szentlélek ajándékáért, hogy végül újjászületett, megajándékozott emberként összekapaszkodva észrevehető legyen rajtunk Istenünk dicsősége.
Én hiszem, hogy sokáig nyitva volna a menny, és valahogy titkon, hosszú ideig hallhatnánk az Atya hangját, aki egyszülött Fiára, Jézus Krisztusra mutat, és azt mondja: Ez az én szeretett Fiam, benne gyönyörködöm, és azokban az ő testvéreiben, akik az Ő nevét a világ előtt egész életük bizonyságtételével hordozzák!