14 Jézus a Lélek erejével visszatért Galileába, és elterjedt a híre az egész környéken. 15 Tanított a zsinagógáikban, és dicsőítette mindenki. 16 Amikor Názáretbe ment, ahol felnevelkedett, szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és felállt, hogy felolvasson. 17 Odanyújtották neki Ézsaiás próféta könyvét, ő pedig kinyitotta a könyvtekercset, és megkereste azt a helyet, ahol ez van megírva: 18 „Az Úrnak Lelke van énrajtam, mert felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, 19 és hirdessem az Úr kedves esztendejét.”
20 Ekkor összegöngyölítve a könyvtekercset, átadta a szolgának, és leült. A zsinagógában mindenkinek a tekintete rajta függött; 21 ő pedig így kezdett beszélni hozzájuk: Ma teljesedett be ez az írás a fületek hallatára.
22 Mindnyájan egyetértettek vele, majd elcsodálkoztak azon, hogy a kegyelem igéit hirdeti, és azt kérdezgették: Nem József fia ez?
23 Ő pedig így szólt hozzájuk: Biztosan azt a közmondást mondjátok rám: Orvos, gyógyítsd meg magadat! Amiről hallottuk, hogy megtörtént Kapernaumban, tedd meg itt is, a saját hazádban! 24 Majd így folytatta: Bizony mondom nektek, hogy egyetlen próféta sem kedves a maga hazájában. 25 Igazán mondom nektek, hogy sok özvegyasszony élt Izráelben Illés napjaiban, amikor bezárult az ég három esztendőre és hat hónapra, úgyhogy nagy éhínség lett azon az egész vidéken, 26 de egyikükhöz sem küldetett Illés, csak a Szidónhoz tartozó Sareptába egy özvegyasszonyhoz. 27 És sok leprás volt Izráelben Elizeus próféta idejében, de egyikük sem tisztult meg, csak a szír Naamán. 28 Amikor ezt hallották, a zsinagógában mindenki megtelt haraggal, 29 felkeltek, kiűzték őt a városból, és elvitték annak a hegynek a szakadékáig, amelyen városuk épült, hogy letaszítsák; 30 ő azonban átment közöttük, és eltávozott (Lukács 4,14-30).
Mire jó a prédikáció?
Egy hosszú, unalmas beszéd, amit minden vasárnap ki kell bírni, mert ez a szokás. Az állam egy hatalmi ága. Azért építették a sok barokk, aranyozott templomot, hogy az embert lenyűgözze, hogy hatással legyen az emberre, és amikor belép, félelmet, tiszteletet érezzen. Mert itt figyelmeztetik az embert, hogy ne bűnözzön, és legyen engedelmes állampolgár.
Minden embernek van egy természetes Isten iránti vágya. Jó arra gondolni, hogy van valaki, aki tudja, mi folyik ezen a világon. Az ateizmus ilyen értelemben félelmetes állapot, mert ott el kell fogadni, hogy a kutya se törődik ezzel a világgal. Hogy bármelyik pillanatban jöhet egy aszteroida, és szétcsaphatja az egész földet. Vagy elszabadul valamiféle meteorológiai jelenség, és végünk. Akkor az emberre van bízva, hogy védekezzen a védhetetlen ellen. És nem lehet így leélni az életet, mert beleőrül az ember ebbe a gondolatba, hogy bármennyit is küzd a biztonságért, igazából teljesen védtelen. Van az embernek vágya Isten iránt, ami még egyáltalán nem garancia arra, hogy Isten valóban létezik, és hogy törődik is velünk.
Nagy a kísértés, hogy a politikai vezetés kihasználja az embernek ezt a természetes félelmét, vágyát. Bolond lenne az a politikus, aki nem próbálna meg „ráülni” az embernek erre a kommunikációs csatornájára, és ne akarna az élő Isten helyett valamiféle isten-ideológiát kínálni, ami akkor a leghatékonyabb a kormányzásban, ha ezt az ideológiát csak az egyháznak van joga forgalmazni. Dogmatikának nevezik ezeket a merev tantételeket.
Nevezzük ezeket középkori egyházaknak. Így „találkoztatják” aztán ezekben a középkori egyházakban ideológiai síkon a templomban ülő embert Istennel, ezért cserébe az ember fogadalmat tesz, „döntést hoz”, hogy engedelmesen igazodni fog az egyház etikai előírásaihoz. Az a biztonságvágy! Mire rá nem veszi az embert! Hogy én nem viselem el, hogy nem tudom, Isten szólt-e hozzám, vagy sem? Hogy beleőrülök, hogy nem tudom, mi Isten akarata, és ebben a bizonytalanságban nekem kell vállalnom a felelősséget! Inkább parancsolja meg nekem valaki! Inkább ragaszkodom egy fix ideológiához, amivel mindig le lehet rántani Istent a lábánál fogva, hogy kéznél legyen, ha a kiszolgáltatott helyzetem nyugtalanít.
Ezeket a dogmákat, szabályokat aztán hétről hétre elismételik az embernek. Kényszerítik, hogy gyónjon, ember előtt feltárja a bűneit, és az egyház által kinevezett funkcionáriusok szabadítsák meg a bűnöktől a lelkiismeretét. „Krisztus egyszeri áldozatáért”. Ami mintegy raktárakban áll letétben az intézményes egyházban, nem kell mást tenni, mint megfelelő katonai jelenlét mellett kiosztani. Különféle kényszer-intézkedések, nehogy meglopják ezeket a raktárakat, és nehogy a meglovasított készletekből kis szektákat alapítsanak, amik ideig-óráig működgetnek, míg az elcsent készletek meg nem csappannak.
Letétbe helyezik a lelkiismeretüket ezekben a középkori egyházakban, cserébe pénzt fizetnek a megőrzéséért. És békességet nyernek. Soha többé nem gyötör a lelkiismeretünk, mert nem vagyunk a magunk urai!
Majdnem olyan ez, mint a bankokban, amikor fizetsz azért, hogy használhatják a pénzedet. A középkori pap persze dolgozik azzal, hogy uralma alatt tartja a hívőt, ezért meg is kell őt fizetni.
Aki pedig ebbe nem tört bele még, annak minden porcikája tiltakozik ellene. Joggal!
Mert a keresztyénség, az egyház valami egészen más! Nem az a feladat, hogy ideológiákért rajongjunk, amikor templomba megyünk. Amikor azt érezzük, hogy „unatkozunk”, akkor azt jelenti, hogy valaki valamit ránk akar kényszeríteni, ami nem a mi utunk. Nem a mi életünk. Nem a ránk szabott szoftvert akarják belénk erőltetni. És nem működik, nem termékenyít meg semmit.
Isten érdekesnek teremtette az emberi életet. Az unalom az az érzés, amikor történnie kellene az életemnek, mint egy filmnek, de hiányzik az életemet vezető isteni Szó, isteni Lélek. Az ember úgy van megalkotva, hogy állandóan kapcsolatban kell állnia valakivel, aki feladatot ad neki. Ha mást nem, akkor azt a feladatot, hogy szemlélje a körülötte lévő világot, értékelje, terveket készítsen, amit majd elkezdhet. Az unalom az, amikor az életünk kibontakozása megreked. Mert az a csatorna, ahol Isten folytonosan érkező éltető Szava szólna hozzánk, elhallgat. Mert valami véges, valami sötét, valami emberi, valami értelmetlen, valami hiábavaló veszi át a helyét.
Érdekesnek kell lennie az életünknek. Érdekesnek kell lennie a prédikációnak. Attól lesz érdekes, mert valamit kiábrázol abból, ahogy Isten beszél velünk, a mi legsajátabb életünkről. Mi pedig többet látunk bele, mint ami magukban a szavakban van. Átlátunk a szavakon, mint ablakon, ki Isten jelenlétére. És akkor Isten megsimogat, megvigasztal, jókedvet csinál nekünk, megnevettet, és játszik velünk. Olyat játszik, hogy feltámadunk tőle, céljaink lesznek, és örülni fogunk, amikor elértük ezeket.
Jézus prédikációja érdekes volt. Egyetértettek vele. És csodálkoztak. Azzal, amivel az ember egyetért, azzal azonosul, azt átgondolta, azt tudta követni, azt fontosnak tartja. Azt a saját élete fogalmaival értelmezni tudja. Ahhoz, hogy érdekes legyen egy prédikáció, érthetőnek kell lennie. De csodálkozást is kell keltenie. Olyasmit kell elmondania, amit még sosem hallottak.
Amikor a prédikáció valóban Isten szavát demonstrálja, akkor úgy képes elmondani egy érthető, értelmes gondolatot, hogy az vadonatúj legyen.
Van ebben a Jézus prédikációjában valami döbbenetes. Mert úgy lesz új, hogy mindenestől teljesen régi, és Jézus semmit, valóban semmit nem tesz hozzá a vallásos szokáshoz. Egyszerűen felolvassa az 500 éves könyvrészletet, ugyanúgy, ahogy már 500 éve minden évnek ezen a szombatján fel szokták olvasni.
Szokás szerint, a kor, a vallás szokása szerint elmegy Jézus a templomba. Szokás szerint jelentkezik olvasni. A szokás szerint következő igeszakaszt nyújtják oda neki. Kezébe veszi, és ezt a szakaszt pillantja meg Ézsaiás próféta könyvéből, mert szokás szerint ez következik. Egy pillanatra sem próbál Jézus újító lenni, semmi megdöbbentő, semmi lázító. Szokás szerint.
A kor szokása szerint felolvassa az igeszakaszt, és még csak magyarázatot sem fűz hozzá! Nem elmélkedik ennyit.
Annyit mond csak, hogy „most”. Ez most van!
És ezzel kiérdemli a megkövezést.
Ismerjük azokat a prédikációkat, amik ébredést követelnek, amik arra kérnek, hogy szakadjunk ki a megszokásokból, tegyünk valami rendkívülit, hogy bizonyságot tegyünk hitünkről. De nem, az a módszer, a vallásos forradalom módszere, az ideológia-alapú, dogmatikus, morális vallásokat terjeszti.
Jézus bármelyik vallásba be tud állni, odamegy, „szokás szerint”, felolvassa a kezébe nyújtott Szentírást, és csak annyit mond, hogy „most”. Ez az itt és most az evangélium botránya. Hogy Isten komolyan veszi azt a szokást, ahogy mi Őt tisztelni akarjuk, és Ő maga mondja ki, hogy „most”. Kimondjuk, hogy „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy” – és ő azt mondja: „Itt vagyok, hallgatlak!” Mennyivel más így beszélni Hozzá, mint csak morzsolni a rózsafűzért, és magunkban dörmögni, anélkül, hogy éreznénk Isten itt és most-ját.
Amikor most felolvassuk ezeket a sorokat, Jézus ígéri, hogy Lelke által itt és most köztünk lesz, és történni kezd, ami írva van. Ha sikerül, akkor lesz érdekes ez a prédikáció. Ha viszont egy távoli anekdota az egész, egy közel-keleti idegen vallás egy rendezvényéről, amiről nekünk vallásos emberként kötelességünk tudni, akkor unalmas lesz és felesleges.
Ha történni kezd, akkor viszont vigyázzunk! Mert elkezdi szétrepeszteni a szokásainkat, mint fűszál az aszfaltot. Akkor magát az Isten teremtő erejét akarjuk majd megállítani, hogy épségben megőrizzük valahogy a kialakult rendünket. Erőviszonyainkat.
Nem, az ács fia nem parancsol nekünk! A szokás nagy úr. Bele vagyunk ragadva az ideológia-alapú vallásba, ahol tekintélyek parancsolnak nekünk, olyanok, akik megfelelő ideológiai kiképzést kaptak, és kinevezésük van a politikai hatalomtól. Akik magatartást, viselkedést követelnek meg, és büntetnek, ha kilógunk a sorból. A szokás, a szokásjog nagy erő. Köveket mozgató, köveket dobáló erő. Nem, az ács fia nem rabbi!
Az Ige mégis meg akar szólalni. Mindig azon keresztül, aki szokás szerint hittel felolvassa. Mert az Ige nagyobb hatalom, mint az emberi struktúrák. Az Ige Ura a társadalmi struktúráknak is, a politikai rendszereknek is. Akkor is, ha az intézményes egyház helyesen teszi, ha betagolódik az állam intézményeinek a sorába. De akkor tölti be küldetését, ha nem ideológiát, hanem Igét hirdet, ami meg akar szólalni. Itt is, ott is. A mindenkori szokások szerint.
„Az Úrnak Lelke van énrajtam, mert felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.”
Szegények – akik eladósodtak. Akik dolgoztak, tették a dolgukat, de valahol, valaki úgy húzta meg a gazdasági határokat, hogy valakiknek több jutott, valakiknek meg kevesebb. Olyan kevés, hogy belehalnak. A gazdasági bántalmazottakról van itt szó. Jó hírem van a gazdasági bántalmazottaknak, békét hoztam nekik – mondja az Úr.
Foglyok – hadifogságba esett emberek. Mert folyton háború van a világon. És különböző fogságokba esünk. Az életünket ugyan nem veszik el, de meg sem mozdulhatunk, nem tehetjük az Istentől kapott küldetésünket. Hadifogság ez. A győztesek élnek boldogan, vagy kevésbé boldogan, de mindig vannak, akik vesztesei a háborúnak. Ezeket gondosan elszigetelik a világ elől, és akinek nem lehet hallani a hangját, az nincs is. Szabadulnak a foglyok: mostantól teheted azt, ami éltet, téged és másokat! Szabad szeretned!
Vakok pedig azok, akik ezt az egészet nem akarják látni. Akik azt mondják, hogy jó, jó, sokan peremre kerültek, de legalább béke van, nem háború. A vakok azok a vezetők, akik szemet hunynak az igazságtalanságok fölött, a békesség kedvéért. Mert ha felnyitnák a börtönök ajtaját, és kiszabadulnának a politikai, gazdasági foglyok, akkor kő kövön nem maradna. És ez így is van. Az ember nem tud megbocsátani, és valahol, ha másképp nem, akkor szellemesen, finoman és apránként, sok kis tűszúrással, visszaadja minden sérelmét, duplán. Sokszorosan. És sosincs vége. Csak az Úrnak van hatalma úgy szabadon bocsátani a megkínzottakat, hogy azok bosszút ne álljanak! Ezért, a vakoknak szemük megnyílását, hogy most, itt van az Úr parancsa, amikor szabad, amikor lehet – megnyitni egy-egy cella ajtaját, mert az Úr akarata, hogy itt valaki szabaduljon.
Szabadon bocsátani a megkínzottakat. Hogy minden úgy álljon helyre, ahogy azt Isten eleve eltervezte.
Ez „az Úr kedves esztendeje”.
Milyen más ez, mint „az Úr napja”, amikor dörgés-villámlás, földrengés, vulkánok és dögvész végez a világgal, mert Isten igazságos haragját akarja kitölteni a világra.
Az Úr kedves esztendeje, ami gyógyít, támogat, pénzt ad, vagy legalábbis mindent megad, amire testnek és léleknek szüksége van, ami emberré teszi az embert.
Láss, és engedd szabadon! – mondja az evangélium.
De nem csak ezt. Hanem azt is, hogy: Látlak, és szabadon engedlek!
Az evangélium hirdeti, hogy nem vagyunk a gonosz emberek fogságában, nincs hatalmuk rajtunk. Sem gazdasági, sem fizikai erőszak nem tarthat fogva. Látom, és szabadon engedem! – mondja az Isten Igéje.
És azok, akik görcsösen fogva tartották a világot, akik ideológia-gyárakat üzemeltetnek, azok érzik, hogy kezd kicsúszni a kezükből a fogoly. És dühbe jönnek. Érzik, hogy elveszítik a kontrollt az „alárendeltjeik” fölött, és veszélyesnek ítélik ezt a „tant”.
Pedig nem tan ez, hanem maga a szokás, a maga legegyszerűbb formájában. Az Ige maga, mindenféle trükk nélkül. Az Ige, amelyik lazán átsétál a dühös, követ markoló emberek tömegén, és szabadon kivezeti azokat, akik befogadták.