31 Jézus lement Kapernaumba, Galilea egyik városába, és tanította őket szombaton; 32 ők pedig álmélkodtak tanításán, mert szavának hatalma volt. 33 A zsinagógában volt egy tisztátalan, ördögi lélektől megszállott ember, aki hangosan felkiáltott: 34 Ah! Mi közünk hozzád, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy, az Isten Szentje! 35 Jézus azonban ráparancsolt: Némulj el, és menj ki belőle! Erre az ördög odavetette az embert közéjük, kiment belőle, de semmi kárt nem tett benne. 36 Rémület fogta el mindnyájukat, és így szóltak egymáshoz: Miféle beszéd ez, hogy hatalommal és erővel parancsol a tisztátalan lelkeknek, és azok kimennek?! 37 És elterjedt a híre mindenütt a környéken.
38 A zsinagógából eltávozva elment Simon házába. Simon anyósát pedig magas láz gyötörte, és kérték Jézust, hogy segítsen rajta. 39 Jézus ekkor fölé hajolva ráparancsolt a lázra, mire az elhagyta az asszonyt. Ő pedig azonnal felkelt, és szolgált nekik.
40 Napnyugtakor mindenki hozzávitte a különféle bajokban szenvedő betegét; ő pedig mindegyikükre rátette a kezét, és meggyógyította őket. 41 Sok emberből ördögök is kimentek, és ezt kiáltozták: Te vagy az Isten Fia! De rájuk parancsolt, és nem engedte őket beszélni, mert tudták, hogy ő a Krisztus. 42 Napkeltekor pedig elindult, és kiment egy lakatlan helyre. De a sokaság megkereste őt, odamentek hozzá, és marasztalták, hogy ne menjen el tőlük. 43 Ő azonban ezt mondta nekik: Más városokban is hirdetnem kell az Isten országának evangéliumát, mert ezért küldettem. 44 És hirdette az igét Júdea zsinagógáiban (Lukács 4,31-44).
Jézus a pusztából jön – a templomba megy – aztán családi körben hirdet Igét – a családi körből az egész környezetére szétsugárzik igehirdetése – végül ismét kimegy a pusztába.
Ez a „körjárat” az Ige első üzenete. Minden valódi igehirdetés a pusztában születik, szenvedések, kísértések, böjt közben. Tudjuk, hogy az istentisztelet a végső, örök mennyei istentisztelet elővételezése. Éppen ezért, aki prédikációra készül, a pusztában elővételezi az istenellenes erők hatását is, amik majd az igehirdetés közben jelentkeznek. Aztán ha vette az erőhatásokat, és vette az Igét, amivel le lehet győzni ezeket, akkor nem maradhat magában az ember, hanem a hivatalos gyülekezetbe kell mennie, Igét hirdetni.
Rossz hangzása van ennek, hogy „hivatalos”. Pedig ez nem jelent mást, mint hogy ez a hely, ez a tevékenység képes túlélni az egyéni ember életét. Tartósabb egy-egy emberi életútnál. Hivatalos egy ország vezetése, a politika, mert nem szűnhet meg az ország egy miniszterelnök, egy köztársasági elnök lemondásával, halálával. Bármennyire is karizmatikus, jó vezető ez az ember, szükség van a formális, hivatalos intézményre, hogy meg ne szűnjön a közösség. A hivatalos forma jó, Istentől rendelt forma.
Amikor a pusztából érkező ember, telve Szentlélekkel és hivatástudattal visszatér az emberi közösségbe, akkor először számolnia kell azzal, hogy bekapcsolódjon a tradícióba, az intézménybe. Ezt teszi Jézus, amikor Názáretben is, Kapernaumban is a zsinagógába megy, és hirdeti mindig ugyanazt, azt a „szokás szerintit”, amit a többiek is hisznek ebben a közösségben. Annyiban más csak, hogy felébreszti a hagyományt. Mint amikor mi „Testvérem”-nek szólítjuk embertársunkat, és ezt komolyan is gondoljuk. „Áldás, békesség”-gel köszönünk, és valóban áldásért imádkozunk a másik embernek, és békét kötünk vele. Ez az, amit „ébredésnek” nevezünk. Jézus ugyanazokkal a szavakkal, ugyanazokkal a vallásos, dogmatikai fogalmakkal szólal meg, de a démonok kimennek az emberekből, és gyógyulnak gyógyíthatatlan betegségek.
Az ember hajlamos szembeállítani egymással az intézményes egyházat a családi gyülekezettel. Vagy az egyik az igazi, vagy a másik. Vagy elmegyek a templomba, és ott teljesítem az előírt kötelességeimet – ezt bizonyos korokban fegyveres testületek is „segítettek” – és akkor otthon megnyugszom, békém van tőlük. Vagy megvetem a kötelezőt, az előírtat, és azt mondom, hogy a „magam módján”, itthon majd tisztelem Istent, de nekem a karhatalom, a politika ebbe ne szóljon bele!
Jézus mind a kettőt megszenteli. Azt mondja, nem ország az, ahol nincs vallásos tradíció. Isten Országa a generációkon átívelő hagyományt is magára akarja venni. De Isten Országa nem áll meg a házunk küszöbénél, hanem bejön, és Jézus itthon is velünk van. Ott is, ahol nincs „presbitérium”, meg „egyházfenntartói járulék”, meg „zsinat”, és egyéb hivatalok, hanem csak mi vagyunk, magunkban.
És a családból tud Jézus gyógyító ereje, Igéje szétsugározni olyan emberekre is, akik soha nem járnának templomban. Ezek a beteg emberek sem voltak ott a zsinagógában, akiket odahoztak, ahol Jézus Kapernaumban, vagy másutt megszállt. Volt valami „alapbetegségük”, amiért ők igazából nem számítottak bele azokba a statisztikákba, amiket az egészséges emberek olyan mérvadónak tartanak. Talán nem is vették volna a bátorságot, hogy bemenjenek Isten színe elé. De Jézus megnyitja nekik az utat az élő Isten jelenlétébe, amikor megszólítja őket Igéjével. És ott nem porrá égnek, ahogy azt a köztudat gondolta volna, hanem meggyógyulnak. Mert Jézus „az Úr kedves esztendejét” hirdeti hatalommal.
Aztán Jézus elfárad. Én hiszem, hogy véges emberként Ő a fáradtságba is be volt avatva. És egyszerűen nem adatott meg neki, hogy – mint a Mikulás, egyetlen éjszaka alatt – bejárja az egész emberiséget. Arra kapott parancsot, hogy tanítványokat neveljen, akik folytatják az ő megkezdett munkáját. Hogy minket is megtanítson arra az igehirdetésre, amit ő végzett. Hirdetni az Úr kedves esztendejét, amitől meggyógyul az élet.
Tehát ki kellett Jézusnak vonulnia ismét a pusztába, megpihenni. Letenni a sok lelki terhet, amit szolgálata közben magára vett. Megbocsátani azoknak, akik őt személyesen megsértették. Regenerálódni. És a csendben venni az Atyától az újabb feladatot. Az újabb fegyvert a sötét erők ellen.
Ritmusa van a mi igehirdetésünknek is. A legszebb hivatásunknak is ilyen ritmusa van.
A második üzenethez a kommunikáció irányát kell megfigyelni. Jézus szól. A szónak hatalma van. Jézus szava gyógyít. A démonnak viszont tilos beszélnie. Mindegy, hogy mit mond, a démonnak még igazat is tilos mondania, mert akkor a démon hatalma érvényesülne. Ez itt a jog szakterülete. A moderátoroké, akik tiltanak, és nem próbálnak békülni, megegyezni, mert tudják, hogy a démonok olyan sötét erőket hordoznak, amiben semmi jó, semmi világosság nincs. Amikor Jézus azt mondja, hogy szeressük ellenségeinket, akkor eszébe sem jut, hogy a Sátán szeretetére szólítson fel, hogy hátha a szeretetünk angyalt varázsolna belőle. Nem mindenható a mi odaadó szeretetünk! Nem kell mindenkit és minden erőt szeretni, eltűrni. Szabad tiltani azt, ami velejéig romlott!
A láz nem démon, de Jézusnak hatalma van a lázon is. Mert még egy ilyen legyőzhetetlen akadály, mint a betegség, a halálos betegség, sem állhat Jézus igehirdetésének az útjában. A láznak pedig tilos akadályoznia, hogy Péter anyósa Igét hirdessen.
A láz nem démon, a láz csak betegség, egy törött, sérült állapot. A láz nem szavával, akaratával fejti ki a hatalmát, hanem azzal, hogy megakadályozza a szolgálatot. Szabotálja Isten Országát. Nem csak a visszabeszélés, a gonosz szándék kifejezése tilos, hanem a néma, dermedt tehetetlenség is Isten Országának útjában állhat. Ezt is le kell győznie Isten erejének a Lélek fegyvereivel.
Péter anyósának a szolgálata: igehirdetés. Péter anyósa Igét hirdet? Igen. Ezt egészen komolyan gondolom. Igehirdetés, amit csinál, különben nem volna érdemes arra, hogy egyik pillanatról a másikra talpra álljon. Minden mozdulat, amivel körülveszi Jézust, feltétele Jézus munkájának. Ha ő nem volna ott, akkor Jézus egyetlen szót sem tudna szólni, mert azzal kellene foglalkoznia, hogy mit egyen, hol aludjon, mibe öltözzön. Péter anyósának hétköznapi tettei, valószínűleg eredetileg csak nyűgös kötelességek voltak, amibe bele lehet betegedni, és amibe bele is betegedett. De abban a pillanatban, hogy tudja, Kiért teszi, nemes hivatássá lényegül át a legközönségesebb házimunka is. Ezért mondom, hogy Péter anyósának a szolgálata: igehirdetés.
Ahogy Jézus Igéje szóban kezdődik, és tettekben ér véget, amikor mi engedelmeskedünk Neki, úgy a hivatásból végzett szolgálat tettei is végül szavakkal mondott igehirdetésben, bizonyságtételben érnek véget. A meggyógyult emberek munkája igehirdetés, Jézus szavának a folytatása, kiteljesedése. Aki Isten parancsának engedelmeskedik, maga is Igét hirdet, minden mozdulatával.
„Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiaikon! Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!” (Zsolt 90,16-17).
De a sokaság kedves marasztalása nem igehirdetés. A barát nyaggatása, a féltés, a kisajátítás, a meghitt közösség kikényszerítése Isten akaratával szemben akarna érvényesülni. Az igehirdetésnek nem csak tartalma van, amit Jézusnak mindenütt mondania kell, hanem magát Jézust is viszi a Lélek, pusztából ki, be a hivatalos, politikai közösségbe, be az intim családi körbe, ki a „mindenki” felé, és vissza a pusztába. Ebbe a ritmusba nincs joga embernek beavatkozni. Itt el kell hallgatnia a nyaggatásnak.
Fontos a Léleknek ez a vezetése, mert ez az egyetlen esélyünk a győzelemre. Amikor szemben áll egymással az igehirdető, és valami ellentétes erő, akarat, akkor valóságos harc indul közöttük. Erő áll erővel szemben. Vajon melyikük győz? Kinek van nagyobb hatalma?
A napokban láttam a facebookon egy gyönyörű szép képet egy varangyos békáról. Vicces felirat is volt fölötte: „Elvarázsolt királyfi”. A mesében akkora hatalma van a szeretetnek, hogy a békából képes királyfit varázsolni. És ez így is van. A szeretet képes életkedvet, örömöt, lelkesedést adni az elveszett embernek, aki magában csak nyomorult békának érezné magát. A szeretettel kimondott szavak, úgyszólván, csodára képesek. Tudják ezt a tanárok, és a lelkészek is sokszor élnek ezzel a varázslattal, amit úgy hívunk, hogy szeretet. És ez még csak az emberi erő. Mennyivel többre képes Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának szeretettel kimondott szava! Gyógyíthatatlan betegségeket gyógyít meg, elvesztett szeretteinket ajándékozza vissza, hivatást ad az idegőrlő, megbetegítő napi robot helyett. És megajándékoz örök élettel.
Ha jól végezzük igehirdetésünket – akár úgy, hogy beszélünk róla, hivatalosan vagy családi körben, akár úgy, hogy csak egyszerűen tesszük a dolgunkat, mert Isten gyógyító ereje ezt megengedi nekünk, akkor Jézus Krisztusnak, Isten Fiának a szavai, tettei is belefonódnak a mi mozdulatainkba. Ezt jelenti, hogy a helyünkön vagyunk. Ez az, hogy van értelme az életünknek. Ez az, hogy létezünk. Amikor a Lélek vezetését követve tesszük a feladatunkat, és Jézus mellénk szegődik, belekeveredik Igéjével és hatalmával a mi munkánkba, és mi magunk is csodálkozni kezdünk, hogy erre hogy volt erőnk? Honnan volt ilyen jó ötletünk? Így történhet meg, hogy egy közönséges ember, akit nem is tartunk talán sokra, (például magunkról aztán valóban tudjuk, hogy képtelenek vagyunk ilyesmire), mégis Isten erejével tud megszólalni, Isten erejével tud valami feladatot, hivatást végezni.
Akkor Isten Országa elkezd kiteljesedni ezen a világon. Ez az igazi „Honfoglaló”.
Visszatérve erre a gyönyörű képre a varangyos békáról, szót kell ejteni a béka személyiségi jogairól is. Igehirdetés közben akadnak ellentétes hatások, ellentétes, kósza erők. Itt van például ez a rajzfilm ezekről a gusztustalan zöld lényekről. Már a neve is valami fordított hangzású szó, „ogre”. „Schreck” – németül! rémület. Te, fehér színű, európai ember, ne rémülj meg a zöld színű emberektől. Rendben. És a végén megoldódik a feloldhatatlan ellentét, a királylányból lesz a béka, nem pedig fordítva. Tényleg, miért is diszkrimináljuk így a gusztustalant a széppel szemben? Vajon csak esztétikai alapon lehet értékelni a lényeket? Nem volna-e jobb, boldogabb a világ, ha mindenki keresne egy békát, átvenné az ő szokásait, és boldogan kuruttyolna a tavirózsák levelein?
Erre az Ige azt mondja, hogy esztétikus, szép az, ami az Ige vezetése és akarata szerint történik.
Esztétikus az, hogy a zsinagógában ne legyenek démonok. Mi közünk van nekünk hozzád? – rikácsolják a démonok, amikor Isten jelenlétébe kerülnek. Esztétikus az, ami nem rikácsol, amikor Isten jelenlétébe kerül. Az a szép, ami Isten tekintetének a tüzében nem ég el. Esztétikus az, ami egészséges, és be tudja tölteni küldetését. Isten jelenlétében tehát nem csak elég, ami nem oda való, hanem gyógyul, ami töredékes, hogy alkalmassá váljon a neki rendelt feladatra. Mert ez az emberi boldogság egyetlen lehetősége.
Isten akarata az, hogy amit békának teremtett, az szorgalmasan vadássza a legyeket. Viszont azt is akarja, hogy a királyfi, aki eredeti lényegétől megfosztva, valamiféle megalázott létformában tengődik, újra visszanyerje Istentől rendelt alakját. Ő tudja, melyik béka mire rendeltetett, ismeri őket, egytől egyig. Isten akarata az, hogy a szép megmaradjon szépnek, hogy a belső szépség láthatóvá váljon külsőleg is. Sőt, Isten akarata az, hogy elnémuljon minden hang, amelyik a rosszat jónak, a csúnyát szépnek, a beteget egészségesnek mondja, és megszűnjön a rikácsolás, ahányszor valami örömmel megtalálja Istentől rendelt hivatását. Az Ige nem értéksemleges, hanem tudja, hogy kinek, minek mennyi az értéke, és hol van a helye, ahol a legértékesebb lesz. Isten Igéje „megkoronáz”.
„Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét! Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg” (Zsolt 103,1-4).
2020. május 10.