1 Amikor egyszer a sokaság Jézushoz tódult, és hallgatta Isten igéjét, ő a Genezáreti-tó partján állt. 2 Meglátott két hajót, amely a part mentén vesztegelt; a halászok éppen kiszálltak belőlük, és hálóikat mosták. 3 Beszállt az egyik hajóba, amelyik Simoné volt, és megkérte, hogy vigye őt egy kissé beljebb a parttól, azután leült, és a hajóból tanította a sokaságot. 4 Miután abbahagyta a beszédet, ezt mondta Simonnak: Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra! 5 Simon így felelt: Mester, egész éjszaka fáradoztunk ugyan, mégsem fogtunk semmit, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat. 6 Amikor ezt megtették, olyan sok halat kerítettek be, hogy szakadoztak a hálóik; 7 ezért intettek társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek, és segítsenek nekik. Azok pedig odamentek, és annyira megtöltötték mind a két hajót, hogy majdnem elsüllyedtek. 8 Simon Péter ezt látva leborult Jézus lába elé, és így szólt: Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram! 9 A halfogás miatt ugyanis nagy félelem fogta el őt és mindazokat, akik vele voltak; 10 de ugyanígy Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, akik Simon társai voltak. Jézus akkor így szólt Simonhoz: Ne félj, ezentúl emberhalász leszel! 11 Erre kivonták a hajókat a partra, és mindent otthagyva követték őt (Lukács 5,1-11).
Először felteszek egy provokatív kérdést. Erre a kérdésre szükségünk lesz, hogy az Ige üzenetét jobban megértsük. Nem sokkal korábban olvastuk Lukács evangéliumában, hogy Jézus meggyógyítja Péter anyósát. Itt pedig azt olvassuk, hogy Jézus még csak most hívja el Simon Pétert, hogy tanítványa legyen. Biztos, hogy történhetett ilyen sorrendben?
Nem szentségtörés ilyet kérdezni a Szentírásról, Lukács evangéliumáról, ettől nem lesz kevésbé Isten Igéje, hanem csak jobban.
Ha megnézzük, Máté és Márk evangéliumában a párhuzamos helyeket, ott fordított sorrendben van: Jézus először elhívja tanítványait, aztán gyógyítja meg Péter anyósát, logikusan. Sőt, Máténál a teljes Hegyi Beszéd is közbeékelődik. Jézus elhívja tanítványait, a Hegyi Beszédben elmondja Máté, hogy miről prédikált nekik Jézus, aztán következnek Jézus gyógyításai, és itt olvashatjuk Péter anyósának a meggyógyítását.
Lukács pedig fordítva csinálja. De miért?
Nem azért, mert hazudni akar, vagy mert feledékeny volna, és nem emlékszik az eredeti sorrendre. Hanem azért, mert a leendő igehirdetőt akarja felkészíteni Jézus életének példáján. Tankönyvet ír a tanítványoknak. Nem Jézus élettörténetének a sorrendjében adja át az anyagot, hanem az evangéliumot olvasó ember életének a sorrendjében. A mi hitünk, hivatásunk fejlődésének a sorrendjében. És ez nemhogy csökkentené Lukács evangéliumának a hitelességét, hanem egyenesen értékesebbé teszi.
Elhívás, a Szentlélek keresztsége, negyvennapos vívódás a pusztában, visszatérés a közösség hagyományos istentiszteleti helyére, igehirdetés templomban és otthon. Erővel és hatalommal. Az igehirdetés szól embernek, szól démonnak és szól betegségnek. Az embert magához vonja, megtisztítja, meggyógyítja, örömet szerez neki. A démont elűzi, a betegséget megszünteti. Az igehirdetés erő és hatalom. Első körben a templomban, második körben otthonainkban, szomszédaink között.
És most, amikor a fiatal tanítvány – „tegyetek tanítványokká…” – túlvan a „tűzkeresztségen”, és sikerült Igét hirdetnie sajátjai közt, akkor jön ez a következő lépés, az „emberhalászat”.
Jézus első igehirdetése Názáretben még tiszta hitvallás: „Én vagyok”. „Az Úrnak Lelke van énrajtam, mert felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek” (4,18). Nem magamutogatás, nem nárcizmus, hogy Jézus magáról kezd beszélni első igehirdetésében. Fontos ez, az önmeghatározás a közösségben. Ha elfogadják, ha nem. Tudnia kell Jézus tanítványának, hogy kicsoda ő, hogy miféle köze van az Úrnak Lelkéhez, és igen, kell lennie benne egy olyan hitnek, hogy „énrajtam”, „felkent engem”. Nem hirdethetjük másik ember evangéliumát. A tanítványság első szakaszában saját magunk identitását is keressük, meghatározzuk, megvalljuk.
Aztán megtapasztaljuk, hogy ez működik. Ereje van. Jézus Krisztus nevében sikerül evangéliumot hirdetnünk. Emberek gyógyulnak, démonok tűnnek el. Háborúkat tudunk nyerni az Igével. Sajátjaink közt. Akkor is, ha lesznek éppen a mieink közül sokan, akik nem fogadják el ezt az új arcunkat.
És itt, Péter halfogásánál egy új szakaszba lép az igehirdető, a tanítvány útja. „Embereket kell halásznia”. Ahogy Jézus tanítványokat gyűjtött magának, úgy minden tanítványnak is ezt kell tennie, tanítványokat kell gyűjtenie, akik vele együtt Jézus követésére indulnak. „Legyetek a követőim, amint én is követője vagyok Krisztusnak” (1Kor 11,1) – mondja Pál apostol.
És saját követőket gyűjteni legalább olyan nehéz feladat, mint eljutni az első igehirdetésig. Egy új megközelítést igényel. Eddig az ember önmagán dolgozott, saját identitását kereste, és most hirtelen a többi emberre kell elkezdenie figyelni. Mint halásznak a halakra.
A halaknak nem sok rálátásuk van a halászokra. A halászok viszont gondos szaktudással, technikákkal, időzítésekkel dolgoznak. Éjszaka mennek ki a tóra, mert nappal, a 40-50 fokos hőségben a halak a mélyebb vízrétegekben vannak, csak éjjel úsznak a felszínre. Hálót csomóznak, a hullámok fodrozódásából, ki tudja, miből, próbálják, hová érdemes a hálót kivetni. Egész életük nem telik mással, mint hogy fogjanak annyi halat, amennyire a megélhetésükhöz szükségük van. Tulajdonképp, egy ragadozó életmód. Nincs szerepcsere, a halász kapja el a halakat.
Fontos ez az életérzés. Tudatosítani, elképzelni, beleélni magunkat. Minden erőnket megfeszítve, minden ravaszságunkat bevetve, mégis türelmesen és tehetetlenül várni, hogy betévedjenek a halak a hálóba. Nagy különbség ez ahhoz képest, amikor az ember gyanútlanul beül egy templomba, és ott az egyenlőség, testvériség, szabadság eszméit hirdetik neki, és ő azt befogadja. „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban” (Gal 3,28).
Egyek vagyunk, de mégis vannak aszimmetrikus kapcsolatok! A tanítvány – tanítvány tanítványa viszonyban. Krisztushoz közvetlenül szólunk, Őhozzá közvetlenül tartozunk, mégis létezik ez a jelenség, amit a halászat képe mutat, egyik ember, aki már Krisztusban van, kívülálló embereket szólít meg, idegeneket, és megnyeri őket Isten Országának. El kell fogadni, hogy van „emberhalászat”, és mielőtt mi halászni kezdenénk, bennünket is ki fog halászni valaki, meg fogja ismertetni velünk valaki Krisztus jelenlétének a titkát.
És itt, Lukács evangéliumában, ha jól átéljük ezt a történetet, Jézussal azonosulva, így kell ezt, hogy merjünk embereket megszólítani, akkor már szinte magyarázni sem kell, hogy kell sok követőt szerezni.
Jézus először ugyanazt teszi, amit már eddig sokszor: Igét hirdet, evangéliumot hirdet a partról. Ennek nagyon jól kell mennie, nagy áldásnak kell lennie rajta, mert csak akkor léphetünk át a következő fázisba: eszközre van szükségünk ahhoz, hogy elérjük mindazokat, akik hallani szeretnék az igehirdetésünket, akik részesülni szeretnének Isten gyógyító erejéből.
Lesz ilyenkor körülöttünk valaki, aki felajánlja saját anyagi javait erre. Ezt egyszerű gyülekezeti adakozásként kell érteni. Akár kérni is szabad, ha látjuk, hogy szívesen kölcsönadná valaki, amire szükségünk van. Látni kell, hogy Jézus soha nem kér olyasmit senkitől, amit később vissza ne adna neki. Kölcsön kéri most a hajót, és aztán a szamarat is kölcsön kéri, amikor Jeruzsálembe Virágvasárnapon bevonul. Kölcsön, de mégis anyagi javakról van szó.
Aztán, mivel Jézus igehirdetésének, szavának hatalma van, megáldja ezt az embert, aki rendelkezésére bocsátotta a hajóját. Sokszorosan megáldja. Akkor járunk jó úton, ha mindenkiért tudunk úgy imádkozni, hogy amit a mi szolgálatunkhoz kölcsönadott, annak sokszorosát kapja vissza áldásként.
Figyeljük meg, hogy Jézus itt nem a tömegnek beszél, hanem külön igehirdetést mond Péternek: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra!” Itt már nem az történik, hogy Péternek külön elismétli, hogy hit által van üdvössége, vagy hogy higgyen abban, hogy Ő Isten Fia, hanem külön neki, egy konkrét parancsot ad. Ráadásul egy látszólag értelmetlen parancsot.
Péter minden tapasztalatával tudta, hogy ez a laikus itt, ez a Jézus, aki ács, és sohasem próbált halat fogni, teljesen hasznavehetetlen tanácsot ad neki. Ha ember állt volna szemben emberrel, akkor Péter mosolyogva, kissé lenézően válaszolta volna vissza, hogy te nem értesz hozzá, ne beszélj bele, hogy én mit hogyan csinálok. Nappal itt nem lehet halat fogni. Elég fáradt vagyok, pihenni megyek most, ne csinálj itt belőlem bohócot!
De Péter tudja, hogy nagyobb van itt nála, hogy isteni erők működnek Jézusban. Péter érzi, hogy Jézus szava Isten szava. És ez felülír minden emberi optimalizálást. Nem általában kell ezentúl mindig nappal halászni, hanem most, ebben a pillanatban szól az Úr, és ad valami parancsot, amit hallok, tudom, hogy kell végrehajtani, de nem tudom ésszel felfogni, hogy ez hogy működhetne.
Az igehirdető bátorságára itt van szükség: elég jól érzékelem-e a Szentlélek, az Ige üzenetét, hogy egy másik embernek ilyen irreális tanácsot tudjak adni? Ő hallotta az igehirdetésemet, érzékelte, hogy gyógyulnak emberek, felajánlotta a technikai segítségét, és most, én vagyok soron: át kell adnom neki Isten parancsát, amitől majd ő részesedik Isten áldásában. Nem a magaméból kell őt kifizetnem, ez lezárná Isten Igéjének a hatását. Isten áldásához kell őt elvezetnem, egy személyes igehirdetéssel: Így szól az Úr: evezz a mélyre, most! Hol van az ő mélysége? Mikor van ez a „most”? Nagyon észnél kell lenni. Nagyon Szentléleknél kell lenni, hogy mellé ne lőjünk.
Hála Istennek, Péternek is adatott a Szentlélek, és ezért érzi, hogy most engedelmeskednie kell. És meg is érkezik az áldás.
És mi Péter reakciója? „leborult Jézus lába elé, és így szólt: Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!”
Valami végérvényesen megváltozott Péterben. Addig Jézust mérte a maga erejéhez: Jézus, te itt állsz egyszál magadban a parton, az emberek nem látnak, még egy hajód sincs, ami kicsit a többiek fölé emelhetne: én adok neked az enyémből! Nekem van – neked nincs.
Most: önmagát méri Jézus erejéhez. Te isteni erőket hordozol, én csak küzdök itt, vesztegelnek a hajóim, nem fogtunk egyedül semmit. Csak Veled ér valamit az életem! De én bűnös ember vagyok, a Te tisztaságodhoz, szentségedhez nem vagyok méltó! Szeretlek, Uram, úgy tisztellek, hogy szeretném a Te tisztaságodat megóvni, ezért menj el tőlem, mert én csak lehúzlak, én nem tudok Neked adni, hanem csak elvenni tudok bűnös, szegény, nyomorult életemmel.
Ha emberhalászok akarunk lenni, ezekre az emberekre kell nagyon odafigyelnünk: akik nem Jézust mérik a maguk erejéhez, hanem akik önmagukat mérik Jézus Istenségéhez. Csak akkor épülhet egészséges gyülekezet, egészséges egyház, ha őket nyerjük meg az igehirdetés ügyének. Ezek azok az emberek, akik Jézus Krisztus szentségének tükrében rádöbbennek a maguk bűnösségére. Ezért olyan központi „tünet” a bűnbánat a keresztyén életben. Valóban itt fordul meg minden. Nem a bűnbánaton, hanem abban a pillanatban, amikor rájövünk, hogy Kihez kell viszonyítanunk magunkat.
Erre a feladatra hív minket a mi Urunk, hogy így segítsünk egy-egy embernek megváltoztatni élete középpontját. Hogy ilyenkor hallható emberi szavakkal is kimondjuk a Jézus Krisztus áldó jelenlétébe került embernek, hogy „Kövesd az Úr Jézus Krisztust!”, „Ne félj, ebben a pillanatban emberhalásszá váltál”.
Ezentúl nem éjszaka jársz, hanem az Úr világosságában. Nem a mélyben, a zavarosban eltűnő emberekre kell vadásznod, hanem azokra, akik vágynak a világosságra. Őket találd meg, és tanítsd őket.