12 Amikor Jézus az egyik városban járt, egy leprával borított ember meglátva őt, arcra borult, és kérte: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem. 13 Jézus kinyújtva a kezét, megérintette őt, és így szólt: Akarom, tisztulj meg! És azonnal megtisztult a leprától. 14 Ő pedig megparancsolta neki: Senkinek ne mondd el ezt, hanem menj el, mutasd meg magadat a papnak, és ajánlj fel áldozatot megtisztulásodért, ahogyan Mózes elrendelte, bizonyságul nekik. 15 De a híre annál jobban terjedt, és nagy sokaság gyűlt össze, hogy hallgassák, és meggyógyítsa őket betegségeikből. 16 Ő azonban visszavonult a pusztába, és imádkozott (Lukács 5,12-16).
Miről szól ez az igeszakasz?
Először nézzük tudományosan. Csak aztán érzés szerint. Nem véletlenül tanul az ember teológiát, hogy valamiképp alakuljon a látása, és másra kezdjen figyelni az Igéből, mint ami eredetileg megütötte volna a fülét. Legyen először teológia, azaz, Istenről való beszéd.
Isten az emberek közt jár-kel, Jézus alakjában. Akárcsak az Édenkertben, az alkonyati szélben. Nem most, és itt, köztünk jár testben, de valamikor 2000 évvel ezelőtt ez ebben a formában megtörtént. Isten Galilea egyik városkájában járt. Mintha – és most még ne ragadjunk meg semmit hittel, csak azt mondom, mintha – most a főtéren a bolt előtt járna, vagy a piacon. Isten, akihez oda lehet menni, meg lehet szólítani, beszélni lehet Vele, kérdezni lehet Tőle, és Ő válaszol.
Ezt látta meg a leprás ember, és levonta magában a következtetést: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem.” Te Isten vagy, Neked semmi sem lehetetlen, Te még ezt a megoldhatatlan bajomat is meg tudod oldani. Tisztává tudod tenni, ami emberi lehetőségek szerint soha sem tisztul meg. Uram – mondja a leprás, ami lehet egyszerűen a kor szokása. Akkoriban sok volt a nyomorult ember, és ezek szokás szerint, mint ma a koldusok, térdre estek, arcra borultak, amikor a gazdagabbaktól kérni akartak valamit. A rászorultság jele, a megalázkodás jele ez egyszerűen. De hát, mi mindig rászorultak vagyunk Isten előtt. Mindent Tőle kapunk!
A csoda nem is a mozdulat, hanem a felismerés: Jézusnak hatalma van, isteni hatalma, amivel tisztává tud tenni mindent, ami emberi számítás szerint soha nem tisztul meg. De kevés az, hogy Jézusnak hatalma van rá, azt is tudni kell, hogy akarja-e Jézus használni most ezt az isteni hatalmát?
Na, ez a nagy kérdés! Isten, aki minket csak úgy kidobott ide, a kietlenbe, akarja egyáltalán, hogy nekünk jobb legyen? Milyen kiváltságos helyzetben volt a leprás, aki nem csak hihetett Isten mindenható erejében, hanem lehetőséget kapott arra, hogy megkérdezze Isten akaratát: akarsz-e megtisztítani?
Mélységes mély kérdés ez. Mert most megint hátra kell fordulnom gondolatban, és le kell vennem egy gondolatot a teológia könyvespolcáról. A „megigazulás” gondolatát. Miszerint megy, mendegél az ember az életnek útján, egyszercsak találkozik egy vénséges vén öregemberrel. Köszönti illedelmesen: Adjon Isten, öregapám! – Mire az öregember: Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál, különben az inkvizítorokkal tépettelek volna szét. De hogy ilyen tisztelettudó voltál, elmesélheted a bűneidet. – Ember elmeséli, mélységesen bánkódni kezd miatta, maga sem tudta, hogy ilyen ocsmány ember volna. Mire az öregember azt mondja: Egyet se búsulj, fiam, adok neked egy bűbájos kalászt, egy varázslatos szőlőszemet, csak megeszed, és máris igaz emberként mehetsz tovább az úton. – No, ember megörül, magához veszi a kalászt és a szőlőszemet, és vidáman, fütyörészve folytatja útját, mert tudja, hogy amikor majd a kristálypalota kapujába ér, senkinek sem lesz joga őt onnét bűnei miatt kidobni. Megigazult. Valami zavaros elmélet folytán, amit egy 2000 évvel ezelőtt született emberről, és annak brutális kivégzéséről mesélnek. De ez nem is fontos.
Nem ezt kérdezi a leprás, hogy „Akarsz-e megigazítani?” Nem kér a leprás olyan igazolást Jézustól, amivel elmehet a papokhoz, és azok lepra ide, lepra oda, adnak neki egy „közösségbe mehet” papírt, pecséttel-aláírással.
Megtisztítani. Valóságosan tisztává tenni. Megszentelni! Olyan tiszta legyek, mint Isten, hogy Isten közelébe mehessek! – Ez a vágyam. Ezt szeretném kérni, ezt kérdezem, akarsz-e megtisztítani?
De mi nem vagyunk leprások.
De, azért mégis ki vagyunk közösítve. Megyünk valahol, és összesúgnak körülöttünk, hogy „Nézd, ott jön!” És elhallgatnak. Félrehúzódnak. Kinevetnek a hátunk mögött. Minden mozdulatukkal éreztetik, hogy nem tartozunk közéjük, mert az, amit ők tudnak rólunk, olyan utálatossá tesz bennünket a szemükben, hogy irtóznak, ha csak ránk kell gondolniuk. Mi magunk is megtanultuk, ez a szabály, hogy kiáltanunk kell magunk előtt: Tisztátalan, tisztátalan! Nehogy embernek nézzenek. Bárkik is voltunk előtte, akármit is értünk el, bármennyire is tiszteltek. Mostantól fogva az a nevünk, hogy „a leprás”. Reménytelenül.
Egy megoldhatatlan gondunk, gyógyíthatatlan betegségünk, de gyászunk miatt is kitaszíthatnak az „egészséges emberek” közösségéből. És mi tudjuk, hogy semmi más nem adhatja vissza az életünket, mint ha Isten közelébe kerülünk, és Ő meg akar tisztítani. De nem engednek Isten közelébe, mert Isten házába csak a tiszták léphetnek be. Isten közelébe kellene kerülnünk, hogy a Tőle kapott szolgálatunkat végezhessük, amire születésünktől fogva készített, amiért szívünket-lelkünket adtuk. Akkor mi is részesülhetnénk az élet patakjából, ami napról napra örömet, erőt ad, az örök életre táplál. De nem mehetünk oda, mert tisztátalanként nem engednek Isten közelébe.
És a legrosszabb ebben az, hogy a rágalmak is így működnek. Nem is kell, hogy valós betegségünk, bajunk, bűnünk legyen, elég az, ha a szent területek őrzői tisztátalannak nyilvánítanak. No, ember, tisztulj meg attól, amiben nem is vagy vétkes, ha tudsz! Az emberek pedig ugyanúgy összesúgnak, elhallgatnak, félrehúzódnak, kinevetnek. Minden mozdulatukkal éreztetik, hogy nem tartozunk közéjük, mert az, amit ők tudnak rólunk – még ha mi nem is tudunk róla –, utálatossá tesz bennünket a szemükben. Irtóznak tőlünk azért, amit maguk közt kitaláltak rólunk. Attól tartok, valahogy a „megigazulás” elmélete érleli meg ezt bennük…
Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem!
De én honnan tudnám, hogy akarod-e? Honnan tudnám, hogy valóban tisztátalan vagyok-e, vagy csak elhittem, amit mondanak rólam? Mint egy ember, tegnap olvastam róla az újságban, akit 1957-ben sorozatgyilkosságért elítéltek. Tévesen. Pedig beismerő vallomást is tett. Igaz, az enyhítő körülménynek számított, és akkor elkerülhette az akasztófát, így „megúszta” egy életfogytiglannal. Ha nem ismeri be, kivégzik. „Összezavartak, elhittem, hogy öltem” – mondta 11 év múlva, szabadulása után. Két évet élt szabadon, aztán meghalt. Soha többet nem szólt senkihez, csak várta, mikor lesz vége.
Könnyű az embert összezavarni, és maga is elhiszi, hogy nem tartozik a tiszták közé, hogy sötét, fekete lelke van, hogy ahol megjelenik, ő a bajkeverő, és ő okozza a világ összes békétlenségét. Hát hogyne okozna bajt, amikor rémületében szanaszét rohan az egész közösség, ha meglátják azt, akiről ezt is, azt is „tudnak”. Onnantól senkinek nincs nyugalma, míg el nem távolítják maguk közül.
Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem! De hogy mások, a „hivatal” tisztának tartson, az egy újabb hivatalos eljárás. „Menj el, mutasd meg magadat a papnak, és ajánlj fel áldozatot megtisztulásodért, ahogyan Mózes elrendelte, bizonyságul nekik”.
Milyen csodálatos Jézus szava: Akarom, tisztulj meg!
Akarom! – amit Urunk akar, az megtörténik. Ilyen egyszerűen. Csodálatos ez a tudás, hogy Ő akarja, hogy mi tiszták, szentek legyünk. Jézus azt akarja, hogy mi kívül-belül, betegségeinkből és lelki sebeinkből megtisztuljunk. Hogy ha emberek közé megyünk, ne okozzunk nekik sérüléseket, ne fertőzhessük őket meg, hanem életet, áldást vigyünk közéjük. Bármi is történt velünk, bármilyen állapotban is voltunk.
Ez Isten akarata.
Ha kételkednénk, hogy mi Isten akarata velünk, ez a leprás ember, aki a nyomorúságok netovábbját kapta az élettől, de aki csak volt leprás, és maradéktalanul meggyógyult, ő megkérdezte nekünk Istent: Isten akarja, hogy tiszták legyünk. Olyan emberek legyünk, akivel jó együtt lenni a szenteknek, Isten színe előtt. Isten azt akarja, hogy együtt valami értékeset alkossunk, ami az Ő szeretetét, újjáteremtő erejét ábrázolja ki ebben a világban. És számára nincs menthetetlen eset.
Jézus nekünk is mondja, most: Akarom, tisztulj meg!
Tisztulj meg attól, amivel eddig folyton bántottad a másikat. Tisztulj meg attól, amiért mások eddig a hátuk közepére kívántak. Tisztulj meg attól, amivel Isten akaratát akadályoztad. A gátlásaidtól, a félelmeidtől, a vakmerőségedtől, a pusztító vágyaidtól, és az elhamarkodott ítéleteidtől, a meggondolatlanságodtól, és a szegénységedtől is, vagy a felesleges vagyonodtól, ami lehúz, elszakít Istentől, és olyan döntésekre kényszerít, amit tiszta szívvel nem tennél meg.
Akarom, tisztulj meg attól, amit mások véleményéből tévesen magadra vettél! Nem te ölted meg! Nem te loptad el! Nem csaltad meg! Nem is gondoltál ilyesmire! Nem vagy pszichiátriai beteg! Nem az irigység, nem a féltékenység, kapzsiság cselekedte benned, hanem a szeretet, az áldozatkészség, az Isten iránti hűség.
Akarom, tisztulj meg! És ezután tekintsd is magadat tisztának!
És, ha megtisztultál, kezdj el dolgozni azon, hogy ezt a hivatalosok is komolyan vegyék. „Bizonyságul nekik”.
Isten rendelt egy hivatalos eljárást választott népének, amivel le lehetett mosni minden szégyenfoltot azokról, akik nem adtak okot arra, hogy kiközösítsék őket. Vagy akiknél okafogyottá vált a kiközösítés. Vajon nekünk van ilyen eljárásunk, amivel embereket ünnepélyesen visszafogadunk? Az Úr értékesnek tartja népének minden egyes tagját. Nem csak azokat, akik az adott pillanatban a szent területekre beléphetnek, hanem azokat is, akik időlegesen ki vannak zárva onnét. Az Úr odamegy hozzájuk, gondoskodik róluk, és ha alkalmasnak találja őket, hogy visszatérjenek a „táborba”, a „templomba”, akkor befogadja őket. Egy jól körülhatárolható, konkrét liturgikus cselekedet keretében. Egy jogi aktus keretében. Hogy az egész nép tanúja legyen annak, hogy mostantól tiszta ez az ember.
Mostantól nem súghattok össze a háta mögött, mert Isten háta mögött sugdolóznátok. Mostantól nem nevethetitek ki, mert maga az Úr veszi őt komolyan. Mostantól ő nektek az, amilyen hivatást magától az Úrtól kapott.
Akarom, tekintsétek őt tisztának! – mondja az Úr népének, amikor a papok végigcsinálják azt a furcsa liturgiát, ami a leprások tisztulásakor elő van írva.
Akarom, fogadjátok őt be, fenntartások nélkül – parancsolja az Úr ezekben a mozdulatokban. És az Úr ellen vétkezünk, ha mégsem engedjük közel ilyenkor ezt az embert magunkhoz.
Milyen szép, hogy Lukács evangéliumának logikája szerint mi is kimondhatjuk a kiközösített ember fölött Jézus szavait, az Ő Szent Lelke parancsára: Akarom, tisztulj meg!
Nem mindenki fölött, nem tömegek fölött, de egy-egy szent pillanatban, amikor az Úr valakit szeretne szent és tiszta népe közé visszafogadni. És olyankor nem az a feladatunk, nekünk sem, és a gyógyult embernek sem, hogy bizonygassa a hitetlenek előtt, hogy Jézus őt milyen csodálatosan meggyógyította. Hanem végig kell járnia a rehabilitáció szokásos útját.
És mi lesz Jézussal?
Végül Ő kerül a pusztába. Kiközösítve, nehogy idő előtt, azelőtt, hogy az ő ideje eljött volna, valaki bajkeverőnek minősíthesse. Jézusnak, és mindenkinek, aki az Ő nevében embereknek erővel és hatalommal hirdeti a megtisztulást, végül ki kell mennie a pusztába, kiközösítve.
Ez az imádság helye és ideje, amikor az evangélium megtisztító hatalmáért kiközösítettek. Az a hely, ahol a lehetetlenségek összegyűlnek, és különös intenzitással rohanják meg azt az embert, aki Igével a szívében jár-kel a világban. Elvétetett a leprás ember megoldhatatlan nyomorúsága, de aki ebben segített, az részesedik belőle.
Jézus ma is ott van a „pusztában”, és imádkozik, harcol értünk. Hogy a Tőle kapott tisztaságunkat meg tudjuk őrizni, és végig tudjuk járni a visszatérés útját, bizonyságul a körülöttünk élőknek. Mi is imádkozzunk, harcoljunk azokért, akik a mi szavunkra tisztultak meg valamiből! Mert Jézus velünk imádkozik, velünk, kételkedő, menekülő, rettegő szolgáival, fogja a kezünket itt a mi kis pusztánkban. Imádkozzunk megtisztult testvéreinkért, akkor is, ha ez nehéz, ha terheket rak ránk, ha mi is már olyan boldogan megpihennénk, és ünnepelnénk a szentek között. Eljön annak is az ideje.