17 Amikor az egyik napon tanított, és körülötte ültek a farizeusok és törvénytudók, akik Galilea és Júdea különböző falvaiból, továbbá Jeruzsálemből jöttek, az Úr ereje gyógyításra indította őt. 18 És íme, férfiak ágyon hoztak egy béna embert, és igyekeztek bevinni és letenni eléje. 19 Mivel a sokaság miatt nem találták módját, hogyan vigyék be, felmentek a háztetőre, és a cseréptetőn át eresztették le ágyastól Jézus elé a középre. 20 Ő pedig látva hitüket, így szólt: Ember, megbocsáttattak a te bűneid. 21 Erre az írástudók és a farizeusok tanakodni kezdtek: Kicsoda ez, hogy így káromolja az Istent? Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül? 22 Jézus pedig ismerve gondolataikat, megkérdezte tőlük: Miről tanakodtok szívetekben? 23 Melyik a könnyebb? Azt mondani, hogy megbocsáttattak a te bűneid, vagy azt mondani, kelj fel, és járj? 24 Azért pedig, hogy megtudjátok: van hatalma az Emberfiának bűnöket megbocsátani a földön – így szólt a bénához: Neked mondom, kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza! 25 Az pedig szemük láttára azonnal felkelt, fogta az ágyát, amelyen feküdt, és Istent dicsőítve hazament. 26 Ámulat fogta el mindnyájukat, és dicsőítették az Istent, megteltek félelemmel, és ezt mondták: Csodálatos dolgokat láttunk ma! (Lukács 5,17-26)
Jézus tanított. Eddig több alkalomról számol be Lukács, amikor Jézus tanít. Első alkalommal arról szól, hogy Jézus Názáretben azt tanítja az istentiszteleten, hogy „Ma teljesedett be ez az írás a fületek hallatára” (4,21). Úgy tanít Jézus, hogy felolvassa az aznapra kijelölt igeszakaszt, és ahogy ajkára veszi az írott Igét, Isten kimondott szavává válik. Ézsaiás próféta szava megéled, aki szabadulást hirdet a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását.
Ugyanígy beszédében van az erő, amikor Kapernaumban a zsinagógában megszabadított egy megszállott embert az ördögi lélektől. Pontosan a tanítás furcsaságára akarja itt Lukács felhívni a figyelmet ezzel a történettel: „Milyen beszéd ez? Hatalommal és erővel parancsol a tisztátalan lelkeknek, és azok kimennek!” – mondják a szemtanúk (4,36). Itt Jézus démonűzésre tanít. Nehéz feladat az igehirdetés, mert Isten Lelkének kell az igehirdetőben megszólalnia, és meg kell vívnia a gonosz lelkekkel.
Aztán Simon Péter házában Péter anyósának „tanítja” meg, hogy ne legyen beteg, ráparancsol a lázra (4,39). Ezt a „tanítását” sokszor elismétli Jézus, ahogy azt minden didaktika mondja: a megismert új igazságot sokszor el kell ismételni, hogy rögzüljön. Igen, ez, hogy a szónak, az igehirdetésnek isteni hatalma van, ez a lényeg. Ezt kell a tanítványoknak is ellesni, ha be akarnak állni Jézus munkájába.
Péter az első, aki Jézus munkájába beáll ilyen módon. Jézus halászatra tanítja Pétert. Először szó szerint: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra” (5,4), és ebből Péter megtudhatja, hogy majd az emberhalászatra is így fogja Jézus őt tanítani (5,10). Jézus Igéje, amit szólunk, hatással van arra is, hogy kik gyűlnek körénk, a Lélek gyűjti egybe azt a gyülekezetet is, akihez az igehirdetés szólni fog. Ez nem választható el az üzenet tartalmától és formájától. Az Úr Lelke hozza a hallgatóságot, amikor Ő akarja.
Aztán Jézus arra tanítja követőit, hogy ő akarja, hogy megtisztuljanak azok, akik bizalommal, hittel, hűségesen leborulnak előtte. És megtisztítja a leprást. „Akarom, tisztulj meg!” – mondja neki (5,13). Jézus arra tanít, hogy gyógyító, megtisztító hatalma van, és ezzel a gyógyító, megtisztító hatalommal ajándékozza meg tanítványait, átruházza rájuk a feladatot is, és az erőt is.
De itt arra is tanít, hogy ő nem magának akar ezzel dicsőséget szerezni, hanem egyszerűen a beteg, gyógyulni vágyó emberekért cselekszik. Ezért is parancsolja meg a gyógyult leprásnak, hogy senkinek ne mondja ezt el, hanem egyszerűen csak tegyen úgy, ahogy minden rendes gyógyulás esetén évezredek óta elő van írva. Mutasd meg az orvosnak, ez nem csoda-ügy, ez orvosi ügy, állítsák ki rólad a negatív leletet, és adj hálát Istennek érte.
És itt következik a mai igeszakaszunk, ami ismét Jézus tanításának hatalmáról akar szólni. Pontosabban a Jézus Krisztus nevében és az Ő Lelkével mondott igehirdetés hatalmáról. De most átlépünk egy határt. A vallásos és orvosinak tekinthető esetek után egy jogi eset következik. Itt belebotlunk az egyház és állam szétválasztásának elvébe. Pedig ez az elv elméletileg akkoriban még nem is létezett… És mégis!
Látszik az már abból is, hogy Jézus kinek a körében ül ebben a házban. „Ott ültek a farizeusok és törvénytudók, akik Galilea és Júdea különböző falvaiból, továbbá Jeruzsálemből jöttek.” Kik voltak ezek a farizeusok és törvénytudók? Tudom, hogy már legalább ötven tanítást hallottunk róla. De most legyen egy ötvenegyedik is.
Képzeljétek el Pál apostolt, aki még nem apostol, hanem egy a farizeusok közül, amint vörös fejjel – vagy hidegvérrel? – rohan Damaszkusz felé, hogy nagy buzgalommal elfogja a frissen hívővé lett keresztyéneket. Onnan Jeruzsálembe hurcolja őket, hogy ott különféle vallatásoknak, kínzásoknak vessék alá őket. Képzeljük el azt a közösséget, ahol egy szívvel és egy akarattal fognak köveket, és dobják Istvánra, míg az meg nem hal. De miért is? István egy beszédet tart. És azt találja mondani, hogy „Ti kemény nyakú, körülmetéletlen szívű és fülű emberek, mindig ellene szegültök a Szentléleknek, atyáitokhoz hasonlóan ti is. A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? Meg is ölték azokat, akik megjövendölték az Igaznak eljövetelét. Most pedig az ő árulóivá és gyilkosaivá lettetek ti, akik bár angyalok közvetítésével kaptátok a törvényt, mégsem tartottátok meg” (ApCsel 7,51-60).
Ebben a pillanatban haragra gerjedtek ellene – de még itt nem repülnek a kövek. Egy lépéssel továbbmegy István. „Ő azonban Szentlélekkel telve az égre függesztette a tekintetét, és látta Isten dicsőségét és Jézust, amint az Isten jobbja felől áll. Ekkor így szólt: »Íme, látom az eget megnyílva, és az Emberfiát, amint az Isten jobbja felől áll.«” Ebben a pillanatban rontottak rá Istvánra, kiűzték a városon kívülre, és megkövezték.
A törvénytudók, szó szerint törvénytanítók, pedig azok voltak, akik ezeknek az embereknek a közösségi elveit kidolgozták. Ők gondoskodtak a „hitoktatásról”, hogy már gyerekkoruktól fogva tanulják, hogy kell egy akarattal fellépni a közösség ellenségei ellen. Valóban, szinte gondolkodás nélkül. Mi az apróbb kihágás, mi a nagyobb törvénysértés, és mi az, ami halálos bűn, ami nem tűr megbocsátást, hanem hitük szerint azonnal ki kell irtani az ilyet a nép közül. Bizony, voltak ezeknek ilyen kategóriáik.
Jézus körül tulajdonképpen az ország rendőrei, nyomozói, bírái ültek. Jézus tehát továbbképzést tart az ország rendfenntartóinak. A rend fenntartásának pedig természetesen, és helyesen, az Isten törvénye az alapja.
Isten törvénye… Valahogy az elmúlt 2000 év alatt mintha elvesztettük volna Isten törvényét. Valahogy ismét fel kéne fedeznünk most.
Tegnap találkoztam Isten törvényével egy különös helyen. A veszprémi Várban. Ahogy jövünk be a kapun, először az ügyészség és a bíróság, börtön épülete közti szűk utcában kell áthaladni. Aztán elhaladunk a helyőrségi templom szorosában, és úgy kerülünk a szent térre, amit az érseki palota, a székesegyház és a ferences templom határol. A Szentháromság szoborral középen. A tér kialakítása üzeni: a szentélybe csak az ítélethozó, büntetés végrehajtó intézményeken át vezet az út. Templom és bíróság, szoros szimbiózisban képes fenntartani a várost, a világ kormányzását. Bíróság nélkül nincs rend, káosz van, öldöklés van, és a szentséget sem tapasztalhatjuk meg. Szentség nélkül a bíráskodásnak nincs alapja, mindenféle érdekek és lobbik szelében hoznak ítéletet. Kell a kettő. Egyház és bíróság szétválasztása és elválaszthatatlansága.
Az ókori Izráelben a Templom legszentebb helyén, a szentek szentjében állt a szövetségláda. Isten szövetségének bizonyítéka. Annak bizonyítéka, hogy Isten szereti népét, támogatja népét, háborúban és békében, egészségben és betegségben. Mi volt a szövetségládában? Azt hinnénk, hogy egy adóvevő, hogy mindig kapcsolatban maradhassunk Istennel. Vagy valami mágikus dolog, egy varázsgömb, amitől bármit lehet kívánni, azt teljesíti. Vagy valami félelmetes elektromágneses tér, ami segített átélni az istenfélelmet… Lehet még találgatni. De a Szentírás azt mondja, hogy „Nem volt a ládában más, csak a két kőtábla, amelyeket Mózes tett bele a Hóreben, amikor az Úr szövetséget kötött Izráel fiaival, miután kijöttek Egyiptomból” (1Kir 8,9).
Isten szeretetének és hűségének a jele két kőtábla volt, amin az ember kötelességei voltak felsorolva. Ezt hordozták negyven éven át, ezt állították be a Jordán vizébe, hogy át tudjon kelni az egész nép, ezt vitték ki a harctérre, hogy Isten jelenlétét biztosítsák a harcban. Isten törvényének kőtábláit.
Ilyen szent volt Isten törvénye, hogy magát Isten jelenlétét jelentette a zsidó nép számára.
Ezek a farizeusok és törvénytanítók pedig ezt a szent, Istentől, angyalok közvetítésével (ApCsel 7,53) kapott törvényt tanulták meg, kérték számon a népen. A törvény megtartása hitük szerint, és Isten kijelentése szerint is, Isten szövetségének feltétele volt. Isten jelenlétének feltétele.
„Amikor Salamon befejezte az Úr templomának és a királyi palotának az építését és mindazt, amit még kívánt és meg akart csináltatni, megjelent az Úr Salamonnak másodszor is úgy, ahogyan Gibeónban megjelent neki. Ezt mondta neki az Úr: Meghallgattam imádságodat és könyörgésedet, amelyet elém tártál. Megszentelem ezt a templomot, amelyet építettél, hogy itt legyen az én nevem mindörökké; itt lesz a szemem és a szívem is mindenkor! És ha előttem jársz, ahogyan apád, Dávid is tette, tiszta szívvel és őszintén, és megteszel mindent, amit megparancsoltam neked, megtartva rendelkezéseimet és törvényeimet, akkor állandóvá teszem királyi trónodat Izráelben örökké, ahogyan megígértem apádnak, Dávidnak: Nem vesznek ki utódaid Izráel trónjáról. Ha azonban konokul elfordultok tőlem, ti és utódaitok, és nem tartjátok meg parancsolataimat és rendelkezéseimet, amelyeket elétek tártam, hanem más isteneket tiszteltek és azokat imádjátok, akkor kiirtom Izráelt arról a földről, amelyet nekik adtam, ezt a templomot, amelyet nevemnek szenteltem, elvetem színem elől, Izráelt pedig példálózva, maró gúnnyal emlegetik majd minden nép között. És bármilyen felséges is ez a templom, mégis, aki csak elmegy majd mellette, elborzadva szisszen föl, és ezt kérdezi: Miért bánt el így az Úr ezzel az országgal és ezzel a templommal? Akkor majd ezt fogják felelni: Azért, mert elhagyták az Urat, az ő Istenüket, aki őseiket kihozta Egyiptomból, és más istenekhez ragaszkodtak, azokat imádták, és azokat tisztelték. Ezért hozta rájuk az Úr mindezt a veszedelmet” (1Kir 9,1-9).
A törvény szent, és a nép rátermettebb tagjainak kötelessége kordában tartani azokat, akik nem bírnak magukkal, nehogy az Úr ellen vétkezzen a nép. A nép közösségként felel tetteiért az Úr előtt. Tudták ezt a törvénytanítók, és így küzdöttek érte. Ezért volt nekik olyan fontos, hogy szemmel tartsák a többieket, mert népük tisztaságáért, az Úr áldásáért akartak tenni minden erejükkel.
Ezek az emberek ülték körbe Jézust, és Jézus „továbbképzést” tartott nekik. Valami még hiányzott a hitükből, a buzgalmukból.
És akkor jön ez a négy bivaly, átverekszi magát a székesegyház előtti téren összegyűlt bámészkodó tömegen, felmászik a székesegyház ereszcsatornáján, kibontja a vadonatúj, drága pályázatból megcsinált bádogtetőt, lukat fúr a több száz éves műemlék mennyezetén, és négy heveder segítségével egy ünnepi szentmise kellős közepén leengedi azt a hajléktalant az oltár elé, ahol Jézus épp a tanítását mondja. A vakolat lehull a szép hímzett terítőre, és ezek a jóemberek dühükben a fogukat csikorgatják a rendbontás miatt.
Jézus pedig abbahagyja a szent cselekményt, odafordul a matracon fekvő béna emberhez, és azt mondja: „Megbocsáttattak a te bűneid!” Mintha csak visszhangként ő is átszakítaná az évezredes törvényeket, és teljesen jogtalanul, bebocsátást ígér a bénának az üdvösségre. Mintha ugyanígy, mint ez a négy ember, árkon-bokron becsörtetne a Szentek Szentjébe, felnyitná a szövetségládát, és találomra kihúzna sorokat a kőtábláról.
Ki nyúlhat bele abba, amit Isten maga adott népének, amit az Istenhez tartozásunk pecsétjeként hordozunk és őrzünk?
Jézusnak van hatalma megbocsátani a bűnöket. Ezt köti ez a mai történet a lelkünkre. Nem a kőtáblára írt, Istentől kapott törvény, a bíróság és az ügyészség meg a börtön a végső fórum, hanem Isten jelenléte, Jézus Krisztus lábai előtt van mindennek és mindenkinek a végső helye és végső igazsága.
Jézus Krisztus úr az igazságszolgáltatás fölött.
Mert hogy is történik az emberi igazságszolgáltatás, Isten törvénye alapján? Az ember vétkezik valamit, és akkor jön a büntetés. Az igazi, Istentől rendelt büntetés olyan, ami átokkal jár. Úgy kell elképzelni az emberi életet, mintha kis patakok éltetnék az embert. Amikor szépen csordogál bennük a forrásvíz, akkor az ember örömmel teheti a feladatát, akkor sikerül, amibe belekezd. Akkor békesség van körülötte, és ő maga is megnyugvást talál. De ha átok alá kerül, akkor elzáródik egy ilyen kis patakocska. Minél több büntetést kap az ember, annál több forrástól fosztja meg magát. Míg végül úgy jár, mint aki szívinfarktust kap, vagy sztrókot. És valóban megbénul, láthatóan is, nem csak az élete, hanem a teste is. Bizony, ezt a büntetést nem csak kívülről mérhetik ki az emberre, hanem önmagát is büntetheti így az ember, ha nem tiszta a lelkiismerete.
A büntető törvény ilyen hatással van az emberi életre. De nem tehet mást, mert óvni, védeni akarja azokat, akik elől ez az ember elszívná az életet. Ezért zárja el ezt a másikat az életlehetőségektől, hogy a másé biztonságban megmaradjon.
Megbocsáttattak a bűneid – mondja neki Jézus. És mondhatjuk az Ő Igéjével ma is, ha erre kapunk felhatalmazást Urunktól. És ez azt jelenti, hogy ez az ember visszakapja az összes forrást, ami élteti, táplálja az életét. Ismét kapcsolatban lehet Istennel, aki Igéje által élteti őt, és újjáteremti a számára szükséges dolgokat.
És ez pontosan azt jelenti, amit Jézus is mond: Kelj fel, és járj. Akit bűnei miatt ítéltek tehetetlenségre, az a bűnbocsánat által fog ismét járni. Nem pedig fordítva. Annak árkon-bokron át előbb Isten színe elé kell jutnia, és hittel kérni, hogy Isten ne vesse el őt színe elől, hanem fogadja be, adjon bűnbocsánatot. És akkor járni fog. Ehhez lehet, hogy sok ezer éves műemlék törvényeket kell átlépnie. Szokásokat, illemet. De nem Isten eredeti szándékát, ami mindig az élet, a szeretet, az áldás.
Ezt a megbízatást, ezt a felhatalmazást kapták Jézus tanítványai. Ez a lelkészi hivatás legfőbb eleme, amiért palástot veszünk, amikor kimondjuk: „Ezért én, mint az én Uramnak, a Jézus Krisztusnak méltatlan bár, de elhívott szolgája, hirdetem néktek bűneitek bocsánatát és az örök életet, amelyet megád a mi Urunk Istenünk ingyen kegyelemből az ő szent Fiáért mindnyájunknak.” Ámen.