13 Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, 14 és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. 15 Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. 16 Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt. 17 Ő pedig így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak. 18 Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki: Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? 19 Mi történt? – kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki cselekedetben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt; 20 és hogyan adták át főpapjaink és főembereink halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. 21 Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. 22 Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, 23 de nem találták ott a testét; eljöttek, és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. 24 El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták. 25 Akkor ő így szólt hozzájuk: Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! 26 Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? 27 És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.
28 Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. 29 De azok unszolták és kérték: Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már! Bement hát, hogy velük maradjon. 30 És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. 31 Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. 32 Ekkor így szóltak egymáshoz: Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat? 33 Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. 34 Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. 35 Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről (Lukács 24,13-35).
Amikor először olvastam ezt az igeszakaszt, szíven ütött, hogy Jézus milyen hirtelen eltűnik a tanítványok szeme elől! Pedig épp abban a pillanatban ismerik fel! Miért nem marad? Miért nem örülnek egymásnak? Miért kell így eltűnnie, és bizonytalanságban hagynia az övéit?
Rájöttem, hogy fordítva kell ezt nézni! Most, amikor újraolvasom Lukács evangéliumát, és azt tartom szem előtt, hogy Lukács valójában az ő jelenidejéről beszél, az események után 40-50 évvel, észrevettem, hogy nem Jézus eltűnése a hangsúlyos – hiszen már évtizedek óta a mennyben van, hanem megjelenése. Mégpedig nem az egyszeri, megismételhetetlen megjelenése, hanem Jézus Krisztus megjelenése minden áldott alkalommal, amikor az emmausi tanítványok Igéje megelevenedik. Jézus Krisztus jelenléte az igehirdetésben, és Jézus Krisztus jelenléte a kenyér megtörésének mozdulatában. Istentisztelet.
Valójában erről szól ez az igeszakasz, hogy itt van Jézus köztünk! Vagy nincs itt Jézus köztünk. Vagy itt van, de mi nem vesszük Őt észre, mert valami leköti a tekintetünket. Vagy … ideképzeljük Őt, de még sincs itt? Rólunk van szó az emmausi tanítványok történetében, Jézus Krisztus mindenkori tanítványairól, minden időkben.
*
Két ember. Talán apa és fia. Mennek hazafelé. Beszélgetnek. Vitatkoznak. Mennyire ismerjük ezeket a vitákat! Amikor nincs igazság! Amikor valami, valaki fontos nekünk, és a dolgok ellenünk fordulnak. Amikor megjelenik a halvány reménysugár, az embernek már-már felcsillan a szeme, hogy mégis érdemes élni, érdemes küzdeni... és akkor jön a tragédia, a katasztrófa. És az ember vitatkozik. Perlekedik. „Megmondtam, hogy nem kellett volna Jeruzsálembe jönni!” „Nincs igazad! Nem ülhettünk volna életünk végéig anyánk szoknyája mellett! Lépni kellett!” – „De nem így...” „Ha a farizeusokat legalább meg tudtuk volna nyerni!” „De miért kellett őket így felhergelni?!” „Hitvány minden vezető ezen a világon, a mieink sem különbek a rómaiaknál!”... „Azért Pilátusban mégiscsak volt valami... nem?”... „Annak, gerince? Dehogy!”...
Van a beszélgetésnek, vitatkozásnak ez a formája, amikor az ember keresi az események értelmét. Keresi az ember a választ arra, hogy hogyan történhetett ez meg? Ki vétkezett? Mert nyilvánvaló, hogy ha senki sem vétkezett, mindenki hű volt Istenhez, akkor Ő nem engedte volna meg az igaz ember halálát. Pláne nem ilyen kegyetlen kivégzését. Tehát keresi az ember a hibást.
Kleopás és fia már-már eljutnak odáig, hogy Jézus rontott el valamit, amikor melléjük szegődik az Úr. És tapintatosan először csak annyit kérdez, hogy „Miről beszélgettek?” És akkora leszúrást kap érte, hogy a helyében biztos faképnél hagynám a vitatkozókat, azzal a bölcsességgel, hogy nem jó verekedő kutyák közé nyúlni, mert még leharapják az ember kezét véletlenül. Szétválasztani őket úgysem sikerülhet. „Erre szomorúan megálltak”, de fordíthatjuk úgy is, hogy „erre mogorván megálltak”. És én azt hiszem, itt ez történt. Bármilyen szentségtörő is ez a jelenet. „Megdöbbentő”, „felháborító”, „dühítő”, „sértő”, hogy ez az idegen tudomást sem vett a nép legszentebb ügyéről! Mégis, milyen ember az ilyen? „Rajtad kívül mindenki tudja, hogy mi történt Jeruzsálemben, te vagy az egyetlen, aki itt töltötted az ünnepeket, és fogalmad sincs, mi történik körülötted!!!” „Nem is vagy hívő ember!” – vágják Jézus fejéhez.
Bizony, a szomorú, keserű embert könnyű megbántani, szíven tudja szúrni egy egyszerű érdeklődő kérdés is.
*
És innentől Jézus példát mutat nekünk, hogy mit jelent valójában az igehirdetés. A mogorva „fogalmad sincs” elutasításból eljut odáig, hogy leülnek egy asztalhoz, megtörik a kenyeret, és valódi lelki közösségbe kerülnek Jézus Krisztussal. Ezt kell nekünk nagyon megtanulnunk! Félretenni a józan bölcsességünket, ami távolságtartásra intene a vitatkozó, mogorva emberektől, és megnyitni az Írásokat előttük, amik bizonyságot tesznek arról, hogy velünk az Isten, Jézus Krisztus a mi utunk, igazságunk, életünk, és nem kell nekünk szorongva menekülnünk Jeruzsálemből, hanem csak Őutána kell mennünk.
Mert nem úgy van az, ahogy ők gondolják, hogy „te vagy az egyetlen, aki nem tudod, mi történt”, hanem úgy van, hogy Jézus Krisztus az egyetlen, aki tudja, mi történt, és mi történik azóta is velünk. És milyen nagy szükségünk van arra, hogy Ő magyarázza nekünk az Írásokat. Mert azóta is adódnak mindig újabb és újabb felfoghatatlan mélypontok, amiken csak akkor tudunk túljutni, ha Isten szemével látjuk magunkat, benne az Ige szövetében.
Jézus először úgy magyarázza az írásokat, hogy a maga halálát és feltámadását helyezi el az Írások kontextusában. Ez nekünk is szól, erre nekünk is szükségünk van először. Megértjük, hogy miért kellett Neki meghalnia, miért kellett szenvednie, ha ártatlan volt, ha tökéletes volt. És megértjük, hogy halál nem tarthatta Őt fogva örökké, hanem fel kellett támadnia, és most is él a mi Urunk. Fontos meglátni Őt az Ószövetség lapjain, meglátni Őt, ahogy az apostolok beszéltek Róla, ahogy az evangéliumok látják Őt. Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó.
De az igehirdetésnek van egy olyan síkja is, ahol magunkat látjuk meg: „Te vagy az egyetlen, aki tudod, mi történt velem, Uram!” Így valahogy. Mert azóta is vannak a mi Urunkéhoz hasonló áldozatok. Nem Isten Fiának az áldozatai ezek, nem hordozzák az egész világ bűnét, de valahogy mégiscsak hasonlóak ezek az áldozatok az Övéhez. Például Pál apostol sok szenvedése, mártírhalála. Vagy Péter börtönbe vettetése, aztán kivégzése. Sokan haltak meg Jézus Krisztus nevével az ajkukon, és még nem támadtak fel. És ha nem ismertük őket személyesen, akkor még tudunk belőlük hőst faragni, akkor tudunk dicsőséges beszédeket tartani az állhatatosságukról, a példamutatásukról. De ha már mi is érintettek vagyunk a szenvedésben, akkor valahogy nem tud a szenvedés úgy felmagasztosulni. Akkor bizony megyünk, úttalan utakon, rettegve, szorongva, magunk sem tudjuk, hová, nem látunk, nem hallunk, hanem gorombán nézünk mindenkire, aki megzavarja békétlenségünket, és vitatkozunk.
Mert igazunk van! Mert tényleg igazunk van. Mert nem igazság, hogy az igaz embernek szenvednie kelljen! Mert „én imádkoztam érte, mert én segítettem neki, mert szívembe fogadtam, és lehetőségeimhez mérten mindent megtettem érte, és ez a hála, hogy hátba szúr, elárul, kikészít, az életemre tör?” „Miért nem ad nekem igazat senki? Érte mennek tüntetni, érte mindenki kiáll, ő díjakat, kitüntetéseket kap, nekem pedig nem lehet igazam soha?” És ha még rólunk van szó, tudunk megbocsátani. De ha szeretteink szenvedését kell végignéznünk! Az alig elviselhető.
És akkor odajön mellénk egy lelkipásztor, egy keresztyén testvérünk, és tapintatosan megkérdezi, hogy „Miért vagy ilyen ideges!” És ha eddig idegesek voltunk, akkor innentől a plafonon vagyunk. És csak újabb olaj a tűzre, ha még azt is mondja, hogy „nyugodj meg!” Pláne, ha tanítást ad arról, hogy a hívő embernek nem illik ilyen békétlennek lennie.
*
Mennyei erőre van itt szükség, hogy az Ige utat találjon az elkeseredett ember szívéhez. Az igehirdetés erejére. Mert emberi erővel nem lehet vigasztalni ilyenkor. Csak Istennek van joga ilyen nehéz üzenetet a szívünkre helyezni. Csak az ment meg, hogy valóban személyesen az Úr Jézus Krisztus szegődik mellénk, és megnyitja nekünk az Írásokat. Hogy ne a magunk szemével lássuk az eseményeket, ne annak fényében, hogy mi miben reménykedtünk, vagy mi volna minden jó érzésű ember szerint igazságos, hanem az Úr ígéreteinek és próféciáinak a fényében. Erre csakis Ő képes, és csakis Neki van ehhez joga, a feltámadott, Szent Lelke által jelenlévő Jézus Krisztusnak. Aki a feltámadás és az élet. Aki a mi feltámadásunk és a mi életünk.
Ez a lelkipásztor, a lelkigondozó feladata: odalépni a kétségbeesetten beszélgető, vitatkozó mogorva emberek mellé, és segítségül hívni Jézus Krisztust: szegődjön mellénk, és kezdje el Mózestől kezdve, valamennyi prófétán át, el egészen az Ő élettörténetéig, és az Ő Egyháza történetéig magyarázni, hogy mi történt. Hogy így megértsük, honnan indulunk, hová tartunk, hol van az életünk centruma és értelme. Hogy mi is szívből, hittel ki tudjuk mondani: „Hát nem pont ennek kellett történnie?” „Hát nem pont ezt kellett elszenvednünk az eljövendő dicsőségért?” „Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk” (2Kor 4,17) – mondja Pál apostol. Mert ő belepillantott az Ige tükrébe, amit Jézus Krisztus tartott eléje. Így van minden rendben, Isten ígéretei teljesednek be rajtunk, miközben az üdvösség felé haladunk. A mi Urunk így készíti nekünk a hajlékot az Ő mennyei országában.
Segítséget kapunk, hogy ne legyen „rest” a mi szívünk elhinni, hogy mennyei erők intézik az eseményeket az életünkben. Ez az igehirdetés. Hogy lássuk, mi ebből a mi részünk, amiért minden erőnket megfeszítve küzdenünk kell. És amikor az Úr van közöttünk, és Ő hirdeti nekünk az Igét, valamelyik tanítványa szolgálatának segítségével, akkor mi is valahogy úgy érezzük, hogy „hevül a szívünk”. Az Ő láthatatlan jelenlétének érezhető jele van a szívünkben. Annak jele, hogy Ő ismer minket, szeret minket, gondol ránk, szól hozzánk, irányt mutat, és okafogyottá teszi az értelmetlen vitáinkat. Még nem látjuk, de már érezzük Őt.
*
Amikor pedig az Ige körül összegyűlünk, testvérekké leszünk. Olyan közeli testvérekké, hogy már nem akarjuk mogorván elutasítani az „egyetlen idegent”, aki annyira sem vonódott be a város történéseibe, hogy a legfontosabb dolgokról értesüljön. Akkor már ajtót nyitunk neki otthonunkban, befogadjuk, mint olyasvalakit, aki egészen gyermekkorunk óta ismer minket. Érezzük, hogy Ő a „rangidős” közöttünk, ezért Ő töri meg a kenyeret közöttünk.
Igaz, áll az Úrasztala mellett egy ünnepi ruhába, palástba öltözött ember. Kezében tartja a kenyeret, a kelyhet, és tesz egy mozdulatot, de valójában Jézus Krisztus mozdulata ez, az Ő jelenlétét ismerjük fel ilyenkor. Valóságos jelenlétét. Aki nem úgy van ott, ahogy mi, nehézkes, túlságosan is földi emberek. Hanem ilyen könnyedén, ahogy ott, Emmausban is volt, hogy bármelyik pillanatban el tudott tűnni, és meg tudott jelenni valahol egészen másutt.
Hiszem, hogy Jézus Krisztus nem csak Szent Lelke által van jelen olyankor, amikor Úrvacsorát veszünk, hanem valahogy másképp is. Erre akar minket tanítani Lukács evangéliuma. Hogy igen, a szívünk érzi, ha Isten Igéje megszólít, igen, lelkesen tudunk futni Jézus Krisztus feltámadásának az örömhírével, a Szentlélek erejével, de az Úrvacsora valami több. Ott valahogy másképp is jelen van a mi Urunk, valahogy az asztal körül. Együtt vacsorázunk Vele olyankor. Ő töri meg a kenyeret, osztja szét közöttünk önmagát, hogy nekünk életünk legyen. És közben hirdeti, hogy Ő már feltámadott, és soha többet nem hal meg. Ő már új kenyeret eszik, új bort iszik az Ő országában, ahol nekünk készíti a helyet.
Ocsúdjunk fel közös mogorvaságunkból, és kezdjünk el odahallgatni a mi Urunkra, mert nekünk magyarázza a Róla, rólunk szóló Írásokat. Hangosítsuk ki az Ő szavait, ha sikerült olykor-olykor meghallani valamit belőle. Ábrázoljuk ki az Ő mozdulatát, ha a mi Urunk oda állított erre a szent helyre, az asztalfőhöz. Lássuk meg, ismerjük fel Őt úrvacsorai közösségünkben, és fogadjuk el Tőle a szent jegyeket, amikor nyújtja nekünk.