1 A hét első napján pedig kora hajnalban elmentek a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. 2 A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, 3 és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. 4 Amikor emiatt tanácstalanul álltak, íme, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. 5 Az asszonyok megrémültek, és a földre szegezték tekintetüket, de azok így szóltak hozzájuk: Miért keresitek a holtak között az élőt? 6 Nincsen itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza: megmondta nektek még Galileában, 7 hogy az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia és megfeszíttetnie, de a harmadik napon fel kell támadnia. 8 Ekkor visszaemlékeztek szavaira, 9 és visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek. 10 A magdalai Mária, Johanna, valamint a Jakab anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok elmondták mindezt az apostoloknak, 11 de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik. 12 Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és amikor behajolt, csak a lepedőket látta ott. Erre elment, és csodálkozott magában a történteken (Lukács 24,1-12).
Nem halál, hanem élet!
Lukács evangéliuma az igehirdetés, a Logosz evangéliuma. Ezért a feltámadás története is ezeken a pontokon nyugszik: „így szóltak”, „emlékezzetek vissza”, „hírül adták”. És „üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet”, üres beszédnek, fecsegésnek, bolondozásnak tűnt az apostolok szemében, amit az asszonyok mondtak. Lukács evangéliumában Jézus Krisztus feltámadásának történetében a szavakra, az igehirdetésre esik a hangsúly. Igen, Krisztus feltámadt, valóban feltámadt. Igen, a többi evangélista elbeszéli, hogy hányan, hányféleképpen találkoztak Jézussal feltámadása után. Lukács mégis az igehirdetés hatalmára helyezi a hangsúlyt, és nem a feltámadott Jézus jelenlétére: hiszed-e, hogy Jézus Krisztus harmadnapon feltámadott a halottak közül? Vagy üres fecsegésnek tartod ezt a beszédet?
A hét első napján pedig kora hajnalban az asszonyok elmentek a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. Mert a halál ezt követelte meg. A halál nagy úr ebben a világban. A halál megállít, szembesít, összehoz olyan embereket egymás mellé, akik egyébként soha nem találkoznának. A halál megrendít, és az embernek hónapokba-évekbe telik, míg ebből a megrendülésből valamelyest fel tud állni, ha lassan is, de tovább tudja vonszolni magát. Ha olyan emberről van szó, akit nagyon szerettünk. Az asszonyok bátran elindultak, hogy szembenézzenek a szomorúságukkal, hogy továbbgörgessék a világot ebből az állapotból, ahol még a napot is fekete függöny takarta el.
Mindenképp tisztelettel kell megállnunk az asszonyok előtt, akik kora hajnalban, amint lehetett, elindultak erre a szörnyű helyre. Én azt hiszem, nagy hitük volt, és egymást is bátorították, hogy el bírják hordozni ezt a terhet, ezt a feladatot. Szembenézni Mesterük halálával. Szembenézni saját veszteségükkel. Odamenni, és megérinteni azt, aki már nem önmaga, aki nem élet. Szembesülni azzal, hogy aki a támaszunk volt, nincs többé, hanem csak egy tisztátalan holttestet fognak ott találni. Az örök élet reménységének jeleként elhelyezik körülötte az illatszereket, azután örökre fölé gördítik a követ.
Micsoda lelkierő, ezt megcselekedni, kora hajnalban...
Csakhogy van itt egy óriási tévedés! Most gyorsan átsiklunk azon a gyönyörű, csodálatos mozzanaton, hogy tündöklő ruhába öltözött emberek jelennek meg a sír körül, mennyei küldöttek. Mert bármilyen ragyogóak is ezek az angyalok, mégiscsak az üzenet a fontos, amit hoznak: Miért keresitek a holtak között az élőt?
Látjuk ennek a mondatnak a különlegességét? Odafentről, a mennyből egészen furcsának, logikátlannak tűnik az, amit az asszonyok csinálnak. „Miért teszel sót a teába?”, „Miért veszed fel fejjel lefele a kabátodat?” „Miért keresitek a holtak között az élőt?” Hát nem egyértelműnek kéne lenni, hogy az élő nem a sírban van? Hát miért kellene gyászolni valakit, aki él? Miért vagytok szomorúak, amikor Jézus győzelmet aratott a Sátánon? Nem temetésen vagytok, hanem menyegzőn! Örüljetek, vigadjatok, énekeljetek, dicsérjétek az Urat, aki ilyen jót tett az egész világgal, és veletek is! Hogyhogy ti ezt nem látjátok, és egy halottat kerestek valamilyen sírgödör mélyén? Miért keresitek a holtak között az élőt?
Ez az evangélium ugyanis, hogy mi totális félreértésben élünk! Olyan dolgoknak örülünk, ami miatt szomorkodni kéne, és olyan dolgokat siratunk, aminek örülni kéne. Mert figyelmetlenek vagyunk, feledékenyek vagyunk. Nem élünk benne eléggé Isten Igéjében, ez a mi tévedésünk. Nem figyelünk eléggé Jézus szavaira, pedig Ő megmondta. „Még Galileában”. Ha figyelmesen olvassuk a Szentírás szavait, akkor képben kell lennünk.
Milyen nagy ajándék ez, hogy az angyalok nem mondanak az asszonyoknak semmi újat „Emlékezzetek vissza: megmondta nektek még Galileában, hogy az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia és megfeszíttetnie, de a harmadik napon fel kell támadnia.” Jézus mindent megmondott nekünk, amit tudnunk kell. Nem kell várnunk újabb kijelentést, angyalok, vagy mennyei lények által. Nem kell kijelentést faragni mindenféle kabbalisztikával, betűk-számok kevergetésével, csillagjóslással, eksztázissal, miegymással. Pláne nem kell temetőkbe járni, és halottakat faggatni az élet értelméről. Elég, ha visszaemlékezünk. És akkor mi is úgy fogunk csodálkozni értelmetlen igyekezeteinken, ahogy az angyalok is: „Miért is keresem én a holtak között az élőt?” „Nem itt van, hanem feltámadt!” „Az egész nem úgy van, ahogy én átéltem, mert nem elveszítettem Őt, hanem csak beteljesedett, ami Róla írva volt a Szentírásban.”
A pszichológiában úgy mondják ezt, hogy „átkeretezés”. Csakhogy a pszichológia meghagyja a halottat halottnak, csak a gondolatainkat változtatja meg. Ez itt mennyei átkeretezés: azt mondja, tévedsz, mert Isten ereje nagyobb annál, mint amit emberi ésszel el tudsz képzelni. Ahol úgy gondolnád, hogy nincs tovább, ott is lehet folytatás – úgy, ahogy azt Isten forgatókönyve írja. Élet a halál után.
Nem mindenütt van folytatás. Ezt is hozzá kell tenni. Amikor Bélsaccar túllép minden határt az istenkáromlásban, akkor Isten Igéje úgy szólal meg, hogy „mené mené tekél ú-parszín”, „számba vette Isten királyságodat, és véget vet annak, … megmért téged mérlegen, és könnyűnek talált, … felosztotta királyságodat, és a médeknek meg a perzsáknak adta.” És Bélsaccaron semmiféle pozitív gondolkodás, sem pszichológiai átkeretezés nem segíthet ezek után. A megtérés segítene, de ez elmarad.
A feladat ez: belehelyezni világlátásunkat Isten Igéjébe. Beleszőni önmagunkat Isten Igéjébe, eggyé válni vele. És ez elsősorban úgy történik, hogy visszaemlékezünk Jézus Krisztus szavaira. Úgy, hogy olvassuk a Szentírást. Visszaemlékezünk az apostolok szavaira. Addig-addig olvassuk, emlékezünk, táplálkozunk Isten Igéjével, míg egészen Övé nem leszünk. Hogy azután egy-egy döntő pillanatban jó helyen keressük Azt, Akire a legnagyobb szükségünk van, a mi Megváltónkat.
Mindennél erősebb élmény az, ha találkozunk a feltámadott Jézus Krisztussal, valahogy a Szentlélek által, valahogy misztikus módon, hogy megérint minket, meggyógyít, hittel ajándékoz meg. De az igehirdetés sajátsága, Isten Országának sajátsága az, hogy előbb a Logosszal, Isten Igéjével kell találkoznunk, bele kell költöznünk Jézus Krisztus szavaiba, az Ő szavai által alkotott térbe. És utána várhatjuk azt, hogy valódi istenélményeink lesznek.
Boldogok, akik nem látnak és hisznek – mondja Urunk Tamásnak (Jn 20,29). Ezek az asszonyok itt pont ilyen boldogok: nem látnak és hisznek. És boldogságukban futnak, viszik a hírt az apostoloknak. És mindjárt éri is őket az első csalódás. Mert a szívből jövő igehirdetés, a bizonyságtétel olyan sokszor jár csalódással.
Péter nem lát – és csodálkozik magában. És ez a mindenkori egyház nyomorúsága. Hogy mindig lesznek olyanok, akik csak akkor hisznek, ha saját szemükkel látnak. Hogy az asszonyok szavának nincsen súlya. Az apostolok üres fecsegésnek tartották, amit az asszonyok mondtak. Lukács különleges volt a maga korában, mert ő elment az asszonyokhoz is, Máriához, Jézus anyjához, kikérdezte őket is, mint tanúkat, és leírta, amire ők emlékeztek. Így maradt ránk Jézus fogantatásának története Mária elbeszélése alapján, Mária és Erzsébet találkozása, és sok egyéb. Márk evangéliuma mintha ellentmondásban állna Lukács beszámolójával. Azt írja, hogy az asszonyok „Kijöttek, és elfutottak a sírbolttól, mert remegés és rémület fogta el őket; és senkinek sem mondtak el semmit, mert féltek.”
Elmondtam – de fülük botját sem mozgatták? Vagy féltem – és nem tudtak meg semmit a legfontosabb dolgokról? Az igazság mégiscsak az lesz, hogy az asszonyok elmondták, különben Péter miért futott volna lélekszakadva – Jánossal együtt a sírhoz?
Emlékezzetek vissza, mit mondott Jézus: mert fontos! Hogy ne a holtak között keressétek az élőt. Krisztus feltámadt – és mi is fel fogunk támadni. Az örök életünk már most elkezdődött. A halál nem egy mozdíthatatlan kő, amit senki sem tud elhengeríteni, hogy ezért el kellene fogadni. Jézus Krisztus mennyei keretek közé helyezte a mi életünket is.
Figyeljünk oda azokra, akik erről bizonyságot tesznek! Akkor is, ha üres fecsegésnek tűnik. Akkor is, ha jelentéktelen emberek beszélnek. Asszonyok. Gyermekek. Ők sem mondanak egyébként semmi közvetlen mennyből jövő újdonságot. Jézus Galileában nem csak magdalai Máriának, Johannának, a másik Máriának és a többieknek beszélt a rá váró szenvedésekről és a feltámadásáról. Emlékezzetek vissza, mit mondott Jézus: akkor is, ha egy asszony hívja fel erre a figyelmeteket. Ne várd, hogy csak itt, csak neked, ismét eljön az a két angyal, mert mégiscsak ciki egy asszony szavára észbe kapni... Vagy a főnököd szavára. Vagy a szomszédod szavára, aki tegnap is átengedte hozzád a kutyáját. Pont ő? Ki tudja, Isten sokszor pont azokon keresztül üzen, akiket nem akarunk talán embernek sem tartani.
Emlékezünk: az Úrvacsorában. Emlékeztetjük egymást az Úrvacsorában, hogy soha többé ne a holtak között keressük Jézus Krisztust, aki feltámadott és él. Ne tartsuk üres szertartásnak az Úrvacsorát csak azért, mert haragszunk egyik-másik lelkészre, presbiterre, gyülekezeti tagra, és nem akarunk közösséget vállalni velük. Ne a holtak között, hanem az üdvösségre kiválasztottak közösségében keressük Őt. Így leszünk emlékeztető üzenetté egymás számára: Jézus él!