1 A hét első napján pedig kora hajnalban elmentek a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. 2 A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, 3 és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. 4 Amikor emiatt tanácstalanul álltak, íme, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. 5 Az asszonyok megrémültek, és a földre szegezték tekintetüket, de azok így szóltak hozzájuk: Miért keresitek a holtak között az élőt? 6 Nincsen itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza: megmondta nektek még Galileában, 7 hogy az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia és megfeszíttetnie, de a harmadik napon fel kell támadnia. 8 Ekkor visszaemlékeztek szavaira, 9 és visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek. 10 A magdalai Mária, Johanna, valamint a Jakab anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok elmondták mindezt az apostoloknak, 11 de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik. 12 Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és amikor behajolt, csak a lepedőket látta ott. Erre elment, és csodálkozott magában a történteken.
13 Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, 14 és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. 15 Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. 16 Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt. 17 Ő pedig így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak. 18 Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki: Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? 19 Mi történt? – kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki cselekedetben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt; 20 és hogyan adták át főpapjaink és főembereink halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. 21 Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. 22 Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, 23 de nem találták ott a testét; eljöttek, és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. 24 El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták. 25 Akkor ő így szólt hozzájuk: Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! 26 Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? 27 És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.
28 Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. 29 De azok unszolták és kérték: Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már! Bement hát, hogy velük maradjon. 30 És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. 31 Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. 32 Ekkor így szóltak egymáshoz: Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat? 33 Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. 34 Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. 35 Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről.
36 Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: Békesség nektek! 37 Azok megrettentek, és félelmükben azt hitték, hogy valami szellemet látnak. 38 Ő azonban így szólt hozzájuk: Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben? 39 Nézzétek meg a kezeimet és a lábaimat, hogy valóban én vagyok! Tapintsatok meg, és nézzetek meg jól! Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van. 40 És ezeket mondva, megmutatta nekik a kezeit és a lábait. 41 Amikor pedig még mindig hitetlenkedtek örömükben, és csodálkoztak, megkérdezte tőlük: Van itt valami ennivalótok? 42 Ők pedig adtak neki egy darab sült halat. 43 Elvette, és szemük láttára megette. 44 Majd így szólt hozzájuk: Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban. 45 Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat, 46 és így szólt hozzájuk: Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, 47 és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve. 48 Ti vagytok erre a tanúk. 49 És íme, én elküldöm nektek, akit Atyám ígért, ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel.
50 Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. 51 És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. 52 Azok pedig leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe; 53 mindig a templomban voltak, és áldották Istent (Lukács 24)
„Ti vagytok erre a tanúk” – mondja Urunk. Tanúk vagyunk, amikor Igét hirdetünk. „ὑμεῖς μάρτυρες τούτων” (hümeisz martüresz tútón). De ez nem azt jelenti, hogy mártírok vagyunk. Bár sokan úgy próbálnak igét hirdetni, mintha Pál apostolok volnának, hogy a saját szenvedéseikkel dicsekednek. Tanúk vagyunk, amikor Igét hirdetünk.
Amikor a saját gyülekezetemben voltam legációban, töprengtem, hogy vajon mit is mondhatnék, ami üzenet lehetne? Mi az, amit nem ott hallottam, hogy egyszerűen csak felmondanám, mint rossz tanuló a lecke töredékét egy hármasra? Azt mondtam, az igehirdetésnek élménybeszámolónak kell lennie. Jártam valahol, láttam valami nagyon fontosat, és ezt mindenképp szeretném elmondani a gyülekezetnek, és a lelkipásztornak is. Jártam valahol, találkoztam az Úr Jézus Krisztussal, és ezt töviről hegyire elmondom, mint a tanúk egy fontos eseményt, a saját nézőpontjukból. És ez lehetséges, mert a Szentlélek által ma is találkozhatunk Ővele. Érezhetjük az Ő mérhetetlen békességét, hallhatjuk az Ő üzenetét a szívünkben... De hogyan is történik ez ma? Erre tanít minket Lukács evangéliumának záró fejezete: mit jelent az igehirdető életében, hogy tanú.
A tanúság először is valami nagyon mély személyes érintettséget jelent. Mentek a sírhoz az asszonyok. Magdalai Mária, aki teljes szívéből ragaszkodott Jézushoz, Johanna, aki teljes vagyonával támogatta őt, éveken át, és követte Őt mindenhová, és ez a titokzatos Mária, a Jakab anyja. Keresem az asszonyok közt Jézus édesanyja, Máriát. Nem hiszem, hogy ne ment volna ki a sírhoz. Ott kellett lennie! És azt gondolom, hogy miután Jézus meghalt, egyszerűen a következő gyermeke után nevezték őt „Jakab anyjának”, „Jakab és József anyjának” (Mt 27,56), „másik Máriának” (Mt 28,1). A tanúság mély érintettség: mint amikor édesanya gyászolja a gyermekét.
De ez a tanúság alázat is, hogy nem rólam van szó, nem az én gyászomról van szó: ezért nem emeli ki az Írás Máriát, és az ő szomorúságát, mert nem ez az üzenet, hanem mennyei üzenetet kell átadniuk! Ne ragadjunk le a nagyon erős, nagyon fájdalmas földi bánatnál, mert ez elfedné a végtelen mennyei örömöt! Mária tehát háttérbe húzódik, nem róla van szó, hanem az Úr Jézus Krisztusról. A tanúság élménybeszámoló: beszámoló arról az élményről, ahogy ráébredtünk arra, hogy Jézus él, és üzenete, parancsa van a számunkra!
Milyen élményeik voltak az asszonyoknak? Először az elhengerített kő. Igehirdetés, bizonyságtétel származhat abból, ha érezzük, hogy az Úr elhengerített egy nagy akadályt előlünk, ami addig reménytelenül torlaszolta el az utat. Él az Úr, és egyengeti az utat előttünk! Áldjuk az Urat érte!
Azután az üres sír. Ez már nehezebb élmény. Mert az asszonyok itt először sírrablókra gondolnak. De ezt kimondani sem merik, inkább valamiféle jóindulatot feltételeznek: annyi rajongója volt Jézusnak, talán valaki jobb helyre vitte? Ma is van ilyen, hogy marakodnak egy sír fölött, az egyik rokon beülteti a virágot, a másik kiássa és másikat ültet helyette, mert „én szerettem az elhunytat jobban”. Zavarba ejtő események a sír körül. Váratlan, megdöbbentő fordulatok. Nem várt dolgok egy szent hely, szent ember körül. Valami botránkoztató... Igehirdetés lehet, hogy meg ne botránkozzunk, hanem kiáltsunk Istenhez ilyenkor. Maradjunk az események közelében, mert adatik válasz. Javunkra szolgál ez a dolog, hogy nem megy minden terv szerint. Azért nem tudunk zavartalanul gyászolni, mert az Úrnak jobb terve van velünk.
Azután angyalok jelenése. Vannak angyalok. Az asszonyoknak megadatott, hogy lássák ezeket a mennyei dicsőséges lényeket. Ember-alakban, de fénylő, ragyogó ruhában, hogy felismerjék, hogy angyalok szólnak hozzájuk, de meg ne rémüljenek túlságosan hatalmas erejüktől. Élménybeszámoló: angyalt láttam! Lehet ma is. De én nem láttam angyalt. A legtöbben nem láttunk angyalt. Akik pedig láttak, azok sem mindig valódi angyalokat láttak, hanem csak hallucináció volt. Az angyalok ebben a történetben mégis azt üzenik, hogy ne csináljunk elvárást egy prédikációból. „Én angyalt láttam, láss te is angyalt!!!” Ennél kétségbeejtőbb igehirdetést nem is lehetne mondani. De azt lehet mondani, hogy olyan üzenetet adunk át nemzedékről nemzedékre, amit angyalok is megerősítettek annak idején. Az első tanúk ezek az angyalok voltak, és mi ezeknek a sorába állunk be, sokadikként. Mi is velük együtt mondjuk: „Emlékezzetek vissza, mit mondott Jézus, amikor Galileában volt”. Ezt tesszük azóta is, ahányszor olvassuk az evangéliumokat: visszaemlékezünk arra, amit Jézus mondott és tett. Erre hív minden igehirdetés: emlékezzünk arra, amit Jézus mondott: hogy bűnös emberek kezébe adatik, de harmadnapra feltámad. Emlékezzünk arra, hogy Jézus ma is él, Ő megmondta előre. El ne felejtsük, hogy Jézust nem a holtak között kell keresni, mert él, örökké él. Emlékezünk Jézus Krisztus értünk hozott keresztáldozatára, de nem a kereszten keressük Őt, hanem az élő Jézus Krisztust keressük, aki felment a mennybe, és az Atya jobbján ül. Élménybeszámoló: csodálatos érzéssel töltött el, amikor megismertem Jézus Krisztus történetét, amikor időről időre újból felidézem az Ő történetét, és amikor ilyenkor rádöbbenek, hogy Ő most is él, és most is gondol rám. Hihetetlen öröm arra gondolni, hogy az élők között kell Őt keresnem, mert nekem is életet akar adni. Letöröl a szememről minden könnyet, mert ahogy Ő visszanyerte az életét harmadnapra, úgy fogja bekötözni a mi sebeinket is. Ez is az igehirdetés feladata: emlékeztetni: Jézus él!
Azután az igehirdetés lehet olyan, amilyen az Emmaus felé vezető úton volt. „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?” – mondják az emmausi tanítványok. Beszélgetünk, arról, ami mélyen megérintett. Arról, ami keresztüldöfte a szívünket. Beszélgetünk az elveszett reményeinkről, a helyrehozhatatlan tragédiáról. Pedig mi Isten Igéjét követtük, szívből, és legjobb tudásunk szerint, és teljes odaszánással. És próbáljuk megtalálni az egérutat, a kiskaput, a továbbvezető lépést, de az sehol nincsen. Teljes zsákutca, teljes reménytelenség. És akkor jön valaki, aki a Szentlélek által kezdi feltárni előttünk az Írásokat. Egy lelkipásztor. Így hívjuk őket ma. Azt mondja, azért nem tudjátok értelmezni, ami történt, mert „józan paraszti ésszel” magyarázzátok. Pedig itt felsőbb, mennyei tudásra van szükség. Isten Kijelentésére. Ami csak felülről adatik. Próféciákról van szó: valahol, Isten embere, évekkel ezelőtt megmondta, hogy nem úgy fog történni minden, ahogy az szociológiailag, demográfiailag, politikailag, katonailag, orvosilag, jogilag stb. várható. Isten küldötte mondott valami meglepőt, valami váratlant, amit a sok tudományos, magabiztos ember egyszerűen kinevetett, félresöpört, mert „tudományosan nem volt igazolható”. És most ez következett be. És Isten embere azt is elmondta, hogy mindez értünk történt így. Ez is „élménybeszámoló”, az ilyen igehirdetés is. Amikor az ember arról az istenélményéről beszél, hogy megnyílik előtte egy különleges igeszakasz, és Isten Lelke, Jézus Krisztus szabadító, megváltó Lelke magyarázza belőle az eseményeket. És ahogy így, Isten szemszögéből rálátunk az eseményekre, mindjárt békességet érzünk, és olyan különleges boldogság, öröm jelenik meg a szívünkben, amiről ezek a tanítványok is beszélnek: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta az Írásokat?” Élménybeszámoló: amikor elmondom, Jézus hogyan magyarázza nekem az eseményeket a Szentírás alapján, és miközben ezt teszem, Ő maga szól a hallgatókhoz, és egyre inkább feltárja az üzenetet.
Az üzenet pedig mindig elvégzi azt, hogy aki kezdetben még mogorván idegennek tekintette a másikat, a végére már nagy szeretettel hívja asztalához vacsorára. Az Úrvacsora is ilyen „élménybeszámoló” lesz. Az Úr Jézus azon az éjszakán, amikor az emmausi tanítványok behívták a házukba, vette a kenyeret, hálát adva megtörte, és miközben tanítványainak adta, hallották Jézus korábbi szavait: „Ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. És felismerik Őt a mozdulatban. Azóta, akárhányszor valaki kimondja ezeket a szavakat, mi Jézus Krisztus jelenlétét ismerjük fel a mozdulatban, a szavakban, az úrvacsorai jegyekben.
És az emmausi tanítványok futnak vissza az apostolokhoz ezzel az élménybeszámolóval. És miközben mindenki arról beszél, az élmények teljes spektrumával, hogy feltámadt az Úr, Jézus Krisztus él, Ő maga áll meg a tanítványok között. Személyesen. Ha eddig csak jelek voltak és utalások, „boldogok, akik nem látnak és hisznek”, akkor most Ő áll közöttük teljes valóságában. Nem kísértet. Nem az öröm, a rajongás hiteti el velük, hogy látják az Urat. Hús-vér valóság, akit látnak. Nem valamiféle spirituális jelenés, nem hallucináció, nem álom, nem az ideák világából alászállt valaki, aki megszabadult volna a test börtönéből.
„Tapintsatok meg, és nézzetek meg jól! Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” „Van itt valami ennivalótok? Ők pedig adtak neki egy darab sült halat. Elvette, és szemük láttára megette.”
Az apostolok tanúk, mert látták a feltámadott Jézus Krisztust. Én azt hiszem, hogy nem csak úgy, ahogy Tamás találkozását magyarázzák, hogy „Tamás nem érintette meg Jézus Krisztust, hanem Jézus szavaira válaszolta azt, hogy Én Uram és én Istenem!” Ahányszor erről szól az igehirdetés, mindig kihangsúlyozzák, hogy a tanítványok nem tapintották meg Jézust, csak látták. Mintha ez valami sarkalatos dolog volna, hogy ha Tamás meg akarja Őt érinteni, akkor szétesne a hitünk, mint valami kártyavár. Jánosnak még nincsenek ilyen skrupulusai. „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről” (1Jn 1,1). János az Utolsó Vacsorán még Jézus keblére hajtja a fejét, és nem szégyelli szeretni Őt. És én biztos vagyok benne, hogy itt odamentek hozzá, megérintették Őt, hogy ne csak lássák, hallják, hanem meg is tapintsák kezükkel, hogy amikor hirdetik az élet Igéjét, annál nagyobb legyen a bizonyosságuk.
Az apostolok ebben különlegesek voltak. Pál apostolnak ez már így nem adatott meg. Pál már csak olyan apostol volt, aki mennybemenetele után találkozott az Úrral. Ahogy közülünk is találkozhat valaki Ővele, ha ez valamiért fontos Isten népe számára.
Tehát tanúk vagyunk, de arról ismét nem tudunk tanúskodni, hogy Jézust személyesen láttuk volna, hogy beszélt volna hozzánk, mint ember az emberrel, hogy megérinthettük volna Őt, és hogy együtt ettünk volna Vele. Ez a tizenegynek adatott meg ott és akkor. Erről tanúskodunk mi, hűségesen őrizve az apostolok beszámolóit. Itt se mondjunk olyan igehirdetést, ami elvárja a hallgatótól, hogy „Találkozz Jézussal!!! Mert aki nem találkozott Ővele, és nem hívta be a házába, az hitetlen ember, és elkárhozik!”
Angyalok jelentették ki annak idején, hogy „Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe” (ApCsel 1,11). Ezt hirdethetjük. Ez a mi élményünk is, hogy várjuk az Úr Jézus Krisztust, aki testben feltámadott, hogy testben visszajön. Az én élményem is, hogy tudom, hogy Jézus Krisztus, aki az emberré lett Isten, most is van valahol, egy számomra elérhetetlen magasságban és tisztaságban. Az én élményem, hogy amikor imádkozom, tudom, hogy Ő van, Ő hallja, Ő szeretettel gondol rám, és megadja, amire szükségem van. Az én élményem, hogy tudom, hogy értem is közbenjár az Ő mennyei Atyjánál. És az én élményem, hogy próbálom úgy élni az életemet, hogy amikor Ő visszajön, legalább azt tudjam mondani, hogy minden erőmmel megpróbáltam úgy élni, hogy az Neki kedves legyen. Még ha nem is sikerült. Ha alig-alig sikerült.
Éppen ezért, amikor tanúként Igét hirdetek, nem felejtem el, hogy Jézus feltámadása után mi a legfőbb üzenet: „Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve.” Bűnbocsánatot kapunk. Ezért nem rettegéssel várom Őt, hanem reménységgel. Nem úgy gondolok Rá, hogy kő kövön nem marad, és fájdalom, sírás, szenvedés, „fogcsikorgatás” lesz a részem, amikor végignéz az életemen. Hanem abban a reményben lépek ki minden reggel, hogy Ő megbocsátott nekem, és meg fog bocsátani azokért a dolgokért, amit óhatatlanul is elkövetek ebben az életben.
Élménybeszámoló azután az igehirdetés olyan értelemben is, hogy nem mindenkinek kell mennie, beszélnie Róla, Igét hirdetnie. „Maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel.” Ha nincsen semmi élményem, akkor nem kezdek el úgy tenni, mintha volna. Mennyei erő nélkül igét hirdetni olyan, mint műszaki hibás repülőgépet a levegőbe parancsolni. Mert kell a bevétel, muszáj! Átverés, becsapás, életveszélyes. Néha az az élménybeszámoló, hogy Uram azt mondta, még várjak. Azt mondta, most nem üzen semmit.
És mégis, milyen szép, hogy ezek a napok sem maradnak áldatlanok. Az Úr Jézus kiviszi tanítványait egy szép, tágas helyre, Betániáig, és miközben elköszön tőlük, megáldja őket. Ez az áldás még nem az a mennyei erő, amire a városban várniuk kell. Ez az áldás még egyszerűen csak az élethez szükséges öröm, erő, egészség, táplálék, Isten Szentlelkének általános gazdagító jelenléte. Az igehirdetésre, a konkrét élménybeszámolóra képesítő Szentlélek majd Pünkösd napján érkezik...
Addig, az Úr parancsa az, hogy maradjunk a templomban, maradjunk együtt a templomban, imádjuk az Úr Jézus Krisztust, és áldjuk Istent mindenkor. Aki átélte az élő Úr valóságát valamiképp, annak a templomi éneklése is más. Ez a templomban, az egyházban megélt Isten-élmény, Krisztus-élmény. Először azoknak van szüksége Isten közös dicséretére, Jézus Krisztus élő igehirdetésére, a friss élménybeszámolókra, akik „Jeruzsálemben”, a templomban vannak. Innen indul ki, és ide tér vissza minden misszió. Hogy egyek legyünk Jézus Krisztusban.