35 A nép ott állt és nézte. A főemberek pedig velük együtt így csúfolódtak: Másokat megmentett, mentse meg magát, ha ő a Krisztus, az Isten választottja! 36 Kigúnyolták a katonák is, odamentek hozzá, ecetet vittek neki, 37 és így szóltak: Ha te vagy a zsidók királya, mentsd meg magadat! 38 Felirat is volt a feje fölött görög, latin és héber betűkkel írva: EZ A ZSIDÓK KIRÁLYA.
39 A megfeszített gonosztevők közül az egyik így káromolta őt: Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is! 40 De a másik megrótta, ezt mondva neki: Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy! 41 Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat sem követett el. 42 Majd így szólt: Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba! 43 Jézus így felelt neki: Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban.
44 Tizenkét órától három óráig sötétség lett az egész földön. 45 A nap elhomályosodott, a templom kárpitja pedig középen kettéhasadt. 46 Ekkor Jézus hangosan felkiáltott: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet! És ezt mondva meghalt. (Lukács 23,35-46).
„Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!”
Ez a mai leckénk. Ilyen egyszerű gondolat. Semmi csavar, semmi „igaz, de mégis...” „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” Ezt kell megtanulnunk. Miután megállunk, naponként a mi Urunk előtt, elszámolunk bűneinkkel és korlátozott jóságunkkal is, miután hálát adunk mindazért, amit Urunk rajtunk keresztül elvégzett, és miután bocsánatért imádkozunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek, már csak az utolsó láncszem maradt a küldetésünkben. Nem érdemeink szerint várni a jutalmat, nem valami mennyei erőt és csodát várni, hanem egészen a mi mennyei Atyánkra bízni életünket és halálunkat, egész valónkat: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet! Mert ott van jó helyen, ott van biztonságban.
Így halt meg az első vértanú is, István. „Amikor megkövezték Istvánt, az így imádkozott: Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet! Azután térdre esett, és hangosan felkiáltott: Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt! És amikor ezt mondta, meghalt” (ApCsel 7,59-60). Uram, Jézus! A Te kezedbe teszem le az én lelkemet. Bocsásd meg nekik, mert most sem tudják, mit cselekszenek!
„Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket” (Zsid 13,7) – olvassuk a Zsidókhoz írt levélben. István nem feledkezett meg vezetőjéről, Mesteréről, Uráról, Jézusról. Figyelt élete végére, és követte hitét. És, ha igazán belegondolunk, nekünk sem akármilyen emberek hirdették Isten igéjét. A Zsidókhoz írt levél nem minden vezetőről beszél itt, hanem azokról a vezetőinkről, akik az üdvösségre vezető úton járnak előttünk. Az ő életükre figyeljünk nagyon, és az ő hitüket kövessük! Nem minden vezető hitét, hanem azokét, akiktől hallottuk Isten élő Igéjét, akik, ha megszólaltak, maga az Úr Jézus Krisztus volt jelen. Az ő példájuk a mérvadó.
Azt mondják, Egyiptomban, amikor a turista felül a tevére, és kimennek a sivatag szélére, ott elfogy mindenféle út, egyszerűen belevész a mindent elborító homokba. És az utakhoz szokott ember ilyenkor megijed, elveszettnek érzi magát. A vezető ilyenkor meg szokott szólalni: „Ne féljenek, én vagyok az út, engem kövessenek!” Ne feledkezzünk meg vezetőinkről, akik életük határhelyzetében, amikor elfogy alóluk a látható út, az emberileg lehetséges cselekvés minden lehetősége, Isten igéjét hirdetik nekünk. Ne feledkezzünk meg róluk, akik ilyenkor rámutatnak Jézus Krisztusra, aki előre ment, aki az út, az igazság és az élet. „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!”
Nem a társadalom többi vezető funkciójáról van itt szó. Mert hát ott vannak a főemberek, a vallási vezetők, a nép önkormányzati vezetői. Az ő szlogenjük így szól: „mentsd meg magadat!” Hát nem így kell egy várost, országot vezetni? „Mentsd meg magadat!” Védd meg magadat, légy leleményes, gazdagodj meg, vásárold ki magadat. Tanulj, képezd a következő nemzedéket, ember, küzdj, és bízva bízzál, akkor naggyá teheted az országodat, a városodat, és megmented magadat! Ne várd a sült galambot, hanem kezdj el dolgozni, és eredménye lesz! Mentsd meg magadat a mihaszna emberektől, akik csak lerombolják, amit te felépítettél. Tarts rendet, és légy erős. Nem elvetendő életelvek! Hol is volnánk, ha nem volnának rátermett vállalkozók, akik szépen felépítik a világunkat. Gyűjts „téglajegyre”, pályázz, szerezz szponzorokat, és építs templomot! – Mentsd meg magadat.
Ott vannak a katonák is. Ők is eszerint élik az életüket: „Mentsd meg magadat!” A jég hátán is megélsz? Ledobva a dzsungelbe egyedül is túl tudsz élni? Egyedül is képes vagy elfoglalni egy várat, egy erődítményt? Akkor királyunk lehetsz! Ha egymagad le tudsz ütni egy szamárállcsonttal ezer embert, akkor vagy valaki a szememben, akkor felnézek rád, akkor lehetsz a királyom! A katonák közt az a jó és helyes rend, hogy a rátermettebb parancsol a kevésbé rátermettnek. Hogy vannak, akiknek van stratégiájuk a maguk megmentésére, mások megmentésére, és ebbe engedelmesen, alázattal beleállnak azok, akiknek igazából fogalmuk sincs, hogy kellene kiszabadulni.
És ott van a rablóvezér. „Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is!” – mondja. Mert a rablók közösségében sem számíthat az ember másra, csak önmagára. A rablók között ez kiemelten is érvényes. Mint egy filmben, ahol a főszereplő, aki időközben profi pénzhamisító lett, visszaemlékezik az apja tanítására. Mit tehet egy egér, amikor beleesik egy vödör tejszínbe? Ha nem akar megfulladni, akkor gyorsan el kell kezdenie kapálózni, és addig-addig vergődik, míg vajat nem köpül a tejszínből, és akkor egyszerűen kimászik rajta. És a főszereplő minél többet hamisít, annál jobban szeretne kimászni a bajból, annál jobban kapálózik, és annál nagyobb léptékű bűncselekményekbe keveredik. Végül már a kommandósok veszik körbe a házát, és ez a „mentsd meg magadat” elv majdnem az életébe kerül.
Figyeljünk Jézusra, a mi igazi vezetőnkre, az Ő élete végére, legfontosabb tanítására: nem magunkat mentjük meg, hanem egész lelkünket, egész életünket, minden gondolatunkat, minden tervünket az Atya kezébe tesszük le. Olyannyira, hogy még ez a mondat sem a magunké, hanem a mi Atyánktól kapott Igéből egy kis részlet: „Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engem, Uram, igaz Isten!” (Zsolt 31,6).
Hozzád menekülök, Uram,
ne szégyenüljek meg soha!
Ments meg engem irgalmasan!
Fordítsd felém füledet,
siess, ments meg engem!
Légy erős kősziklám,
erős váram, segíts rajtam!
Mert te vagy az én sziklaváram;
vezess és terelgess engem nevedért!
Szabadíts ki a hálóból,
amelyet titkon vetettek nekem,
mert te vagy az erősségem.
Kezedre bízom lelkemet,
te váltasz meg engem,
Uram, igaz Isten!
Gyűlölöm a hitvány bálványok híveit,
mert én csak az Úrban bízom.
Ujjongva örülök hűségednek,
mert látod nyomorúságomat,
ismered lelkem szorongásait.
Nem adtál ellenség kezébe,
hanem tágas térre állítottad lábamat.
Légy kegyelmes, Uram,
mert bajban vagyok,
szemem elhomályosodott a bánattól,
odavan testem-lelkem.
A gond miatt vége lesz életemnek,
a sóhajtozás miatt esztendeimnek.
Bűnöm miatt megrokkant az erőm,
csontjaim sorvadoznak.
Minden ellenségem gyaláz engem,
szomszédaim félnek,
ismerőseim megrettennek,
ha látnak az utcán, elfutnak előlem.
Elfelejtettek, mintha meghaltam volna,
olyan lettem, mint egy kallódó tárgy.
Mert hallom sokak suttogását:
Iszonyú baj van vele!
Rólam tanácskoznak egymás közt,
el akarják venni az életemet.
De én bízom benned, Uram,
vallom: Te vagy Istenem!
Kezedben van sorsom,
ments meg ellenségeim
és üldözőim kezéből!
Ragyogjon rá orcád szolgádra,
segíts rajtam hűségesen!
Uram, ne szégyenüljek meg,
ha hívlak téged!
Szégyenüljenek meg a bűnösök,
tűnjenek el a holtak hazájában!
Némuljanak el a hazug ajkak,
amelyek kihívóan, gőgösen
és megvetően beszélnek az igazról!
Milyen nagy a te jóságod,
melyet a téged félőknek tartogatsz!
Ebben részesíted a hozzád menekülőket
minden ember szeme láttára.
Jól elrejted őket magadnál
az emberek áskálódása elől.
Megőrzöd őket sátradban
a perlekedő nyelvektől.
Áldott az Úr,
aki csodálatos hűséggel bánt velem
az ostromlott városban!
Én már azt gondoltam ijedtemben,
hogy eltaszítottál magadtól.
De te meghallgattad könyörgő szavamat,
amikor hozzád kiáltottam segítségért.
Szeressétek az Urat, ti, hívei mind!
Az állhatatosokat megtartja az Úr,
de kamatostul megfizet a gőgösöknek.
Legyetek erősek és bátor szívűek mind,
akik az Úrban reménykedtek!
(Zsoltárok 31)
És, ha felajánlottuk életünket a mi Istenünknek, akkor tudhatjuk, hogy Urunk el is fogadta a mi életünket. Nem járunk úgy, mint Kain az ő áldozatával, hogy Isten nem tekintett rá. Mielőtt egyetlen szót szólnánk, Urunk máris vigasztal minket, a mi egyetlen vigasztalásunkkal.
Mi a mi egyetlen vigasztalásunk?
Az, hogy testestől-lelkestől – akár élek, akár halok – nem az önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.
Ő drága vérével minden bűnömért maradéktalanul megfizetett, és az ördög hatalmából megszabadított.
Úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál se hullhat le fejemről,
sőt mindennek üdvösségemre kell szolgálnia.
Ezért Szentlelkével bizonyosságot ad örök életemről,
és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy szüntelenül neki éljek.
Legyetek erősek és bátor szívűek mind, akik az Úrban reménykedtek!