32 Két gonosztevőt is vittek, hogy vele együtt végezzék ki őket. 33 Amikor arra a helyre értek, amelyet Koponya-helynek hívtak, keresztre feszítették őt és a gonosztevőket: az egyiket a jobb, a másikat a bal keze felől. 34 Jézus pedig így könyörgött: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek! Azután sorsvetéssel megosztoztak ruháin.
35 A nép ott állt és nézte. A főemberek pedig velük együtt így csúfolódtak: Másokat megmentett, mentse meg magát, ha ő a Krisztus, az Isten választottja! 36 Kigúnyolták a katonák is, odamentek hozzá, ecetet vittek neki, 37 és így szóltak: Ha te vagy a zsidók királya, mentsd meg magadat! 38 Felirat is volt a feje fölött görög, latin és héber betűkkel írva: EZ A ZSIDÓK KIRÁLYA.
39 A megfeszített gonosztevők közül az egyik így káromolta őt: Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is! 40 De a másik megrótta, ezt mondva neki: Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy! 41 Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat sem követett el. 42 Majd így szólt: Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba! 43 Jézus így felelt neki: Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban.
44 Tizenkét órától három óráig sötétség lett az egész földön. 45 A nap elhomályosodott, a templom kárpitja pedig középen kettéhasadt. 46 Ekkor Jézus hangosan felkiáltott: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet! És ezt mondva meghalt. 47 Amikor a százados látta, hogy mi történt, dicsőítette Istent, és így szólt: Ez az ember valóban igaz volt. 48 És az egész sokaság, amely erre a látványra összeverődött, amikor látta a történteket, mellét verve tért haza. 49 Jézus ismerősei pedig mindnyájan és az őt Galileától fogva követő asszonyok távolabb állva szemlélték mindezt.
50 Volt egy József nevű ember, Arimátiából, a júdeaiak egyik városából, a nagytanács tagja, derék és igaz férfiú, 51 aki nem értett egyet a többiek döntésével és eljárásával, mert várta az Isten országát. 52 Ő elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. 53 Azután levette, gyolcsba göngyölte, és elhelyezte egy sziklába vágott sírboltban, amelyben még soha senki sem feküdt. 54 Az ünnepi előkészület napja volt, és hamarosan kezdődött a szombat. 55 Elkísérték őt az asszonyok, akik együtt jöttek Jézussal Galileából, és megnézték a sírboltot meg azt is, hogyan helyezték el Jézus testét. 56 Azután visszatértek, illatszereket és drága keneteket készítettek. Szombaton azonban pihentek a parancsolat szerint. (Lukács 23,32-56)
Amikor vesszük az Úrvacsorát, az evangélium lényegét vesszük magunkhoz. Ezért szólnak a szereztetési Igék: „az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: »Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.« Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: »E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.« Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön.”
Nincs ennél tömörebb összefoglalója annak, hogy mit is keresünk mi egy templomban, mit keresünk beteg testvérünk ágyánál, amikor Jézus Krisztus nevében meglátogatjuk. Kevés az időnk, és ha a lényeget akarjuk mondani, akkor az Úr halálát hirdetjük, amíg eljön.
Lehet finomítani az üzenet teológiáján, hozzá lehet tenni, hogy az Úr nem csak meghalt érettünk, hanem fel is támadott, és ül a Mindenható Atya Isten jobbján, és onnan jön el. De minden finomítás valahol visszavesz az üzenet felfoghatatlanságából. „Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről” (1Kor 2,2) – mondja Pál apostol.
Pál apostolra hivatkozom, mert Lukács Pál munkatársa volt, az ő igehirdetését vitte tovább, örökítette meg saját elbeszélésében. „Az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön.” Ez a küldetésünk. Szóban, példamutatással, Krisztus követésével, szent mozdulatokkal. Mindenhogy. Jézus Krisztust hirdetni, mint megfeszítettet. És Lukács evangéliumának ebből a szakaszából látjuk, hogy ilyenkor mi történik.
Az emberek első reakciója, még az idézett szakaszunk előtt van: ha választani lehet, egy agilis, cselekvésre kész Barabbást választanak maguknak, Jézusra pedig kitöltik minden dühüket, és halálba küldik. Azután nagy jajgatással, sopánkodással siratják. Mert bűnösök közé sorolják. Akit bűnösök közé soroltak, azt bűnösnek tekintik. Ha én Jézus Krisztust mint megfeszítettet hirdetem az embereknek, akkor vissza fognak következtetni, és azt fogják találgatni, hogy „mit rontott el, vajon?”, „hogyan tudta volna elkerülni ezt a végzetet?” És rendszerint még azért is elítélik, hogy ellenségeinek a mennyei Atyja bocsánatáért könyörög.
Jézus Krisztust, mint megfeszítettet hirdetni vezető embereknek, főembereknek! Ez is olyan hiábavalóságnak tűnik. A felelős ember tudja, hogy a vezetéshez erő kell. A rábízottakat meg kell menteni. Az ellenségtől meg kell óvni azt, ami a hatáskörébe tartozik. Jézus totálisan alkalmatlan felelős vezetőnek – mondják ők. Nem véletlen, hogy olyan élesen, cinikusan gúnyolódnak rajta: „Másokat megmentett, mentse meg magát, ha ő a Krisztus, az Isten választottja!” Milyen felemás gúnyolódás ez! Elismeri, hogy Jézus embereket mentett meg. Elismeri, hogy embereket támasztott fel a halálból, hogy gyógyíthatatlan betegeket gyógyított meg. De mindezt sárba tiporja, csak mert Jézus ott, a kereszten értük könyörög, és nem áll bosszút félelmetes erővel. Íme, ilyen hatása van annak, ha a megfeszített Krisztust hirdetjük.
Gúnyolódtak a katonák is. „Másokat megmentett, mentse meg magát, ha ő a Krisztus, az Isten választottja!” A katonák „is” – mondja Lukács. És ez az „is” olyan szomorú. Mert azt jelenti, hogy a gúnyolódásban Jézus saját népének vezetői voltak az elsők. A katonák már csak csatlakoztak a megkezdett gonosz indulathoz. És gúnyolódott a legkisebb római katonától kezdve egészen végig a parancsnokokig, el egészen Pilátusig mindenki. Tudjuk, Pilátus rendelte, hogy Jézus feje fölé milyen feliratot készítsenek, és ezt is gúnyból tette. „Felirat is volt a feje fölött görög, latin és héber betűkkel írva: EZ A ZSIDÓK KIRÁLYA.” Kigúnyolta vele Jézust, kigúnyolta vele a zsidó népet. És kigúnyolta vele a mi születőben lévő keresztyén egyházunkat is. Ez a hatása annak, ha a megfeszített Krisztust hirdetjük. Pál apostol ezt sokszorosan átélte, és Lukács is szemtanúja volt ennek, amikor Pál járta a világot és hirdette az Igét. „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön.”
Azt mondják, amikor börtönbe kerül valaki, vannak olyan bűncselekmények, amik szinte megbecsülést szereznek a többiek körében, de vannak olyan gonoszságok, amiket még a bűnözők is kegyetlenül elítélnek. Például ilyen a pedofília. Ha valakiről kiderül a fogvatartottak körében, hogy gyermeket bántalmazott, akkor a többiek nem kímélik. Maguk közül is kiközösítik, lenézik. Ott, az „alvilágban” is van tisztelet, és van megaláztatás. Ott függ Jézus a kereszten, és a mellette lévő gonosztevő alázni kezdi: „Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is!” Hiteltelen vagy! Gőgösen azt hirdetted, hogy vagy valaki, emberek bíztak benned, és ide jutottál, hogy magadat sem tudod megmenteni! Ennek a gonosztevőnek a szemében a „Krisztus”, a „Messiás” valami nagyon különlegeset jelentett. Mint Dávid, aki megteremtette és naggyá tette Izráel királyságát, mint Gedeon, aki 300 emberével szállt szembe a hatalmas midjánita hadsereggel. Mint Mózes, aki besétált a hatalmas egyiptomi fáraóhoz, és Isten erejével szembeszállt vele, megmentve egész népét. De egy vesztes, legyőzött, kereszten függő Messiás mire jó? Ez az igehirdetésünkre a válasz, ha bűnözők között, elítéltek között hirdetjük. Ne is számítsunk másra, mint gúnyolódásra, hangos röhögésre. Mi mégis az Úr halálát hirdetjük, amíg eljön. És ez valami egészen irreális vállalkozás.
És akkor ott, ahol az ember a legkevésbé remélné, felragyog egy fénysugár. Megszólal a másik gonosztevő: „Nem féled az Istent?” Egy istenfélő gonosztevő! Mert ilyen is van. És ebben a pillanatban, látva Jézust a kereszten, ez a gonosztevő az élő Isten színe előtt, Isten jogos ítéletének tudatában bűnbánatot tart. És Jézushoz fordul, és kegyelemért könyörög: Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba!
Az Úr halálát látja, és hisz benne, hogy Jézus eljön az Ő királyságába. És akkor mennyei mindenhatóságával ítélhet élőket és holtakat, és adhat kegyelmet élőknek és holtaknak. Ez a gonosztevő az első, aki átlát a láthatókon, és Jézus keresztjében meglátja az Ő mennyei hatalmát. Jézus pedig mondja neki, biztosan beteljesedő ígéretével: „Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban.” Az Úrnak halálát hirdetjük, amíg eljön, és aki hisz, annak szól Jézus ígérete: bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban. Aki hisz, annak abban a pillanatban elkezdődik az örök élete, ami később már csak kiteljesedik.
Aztán Jézus meghal. Az emberek ott állnak, és látják Jézus halálát. Mert nem mindegy, hogy hal meg valaki. Amikor meghal valaki, az Úristen nem közömbösen szemléli a távoli égből. Hanem megrendül, szomorú minden ember halála miatt. Együttérzéssel tekint azokra, akik gyászolnak. Mélyen megindul a menny Istene is, ahogy Jézus is sírva fakadt Lázár sírjánál. És Istennek ez a fájdalma kiábrázolódik a teremtett világon. „Tizenkét órától három óráig sötétség lett az egész földön. A nap elhomályosodott, a templom kárpitja pedig középen kettéhasadt.”
A teremtett világ is hirdeti az Úr halálát, amíg eljön. És a százados hallja a világ szavak nélküli igehirdetését, és abban a pillanatban hitre jut: „Ez az ember valóban igaz volt.” Nem minden katona jut hitre. Pilátus sem tér jobb belátásra, Heródes sem. De lesznek a katonák között, a Jézust keresztre szögező gyilkológépek között egyesek, akik meglátják a halott Jézusban a Megváltót, Isten Fiát. És a sokaság is mellét verve hazatért. Nem az egész nép, nem mindenki, de a tömegből egy jelentős tömeg látja a saját bűnét, amikor a halott Jézusra néz: „Én vétkem, én vétkem, én vétkem!” Én kiáltottam Barabbást, amikor Jézust kellett volna! Uram, irgalmazz! Krisztus, kegyelmezz! És hangzik feléjük Jézus szelíd imádsága a keresztről: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”
És megbomlik a félelmetes Nagytanács egysége is. Arimátiai József látja Jézus halálát, és cselekedni kezd. Addig ott ült a többiek körében, nem értett egyet az ítélettel, az egész eljárással, de nem szólt egyetlen szót sem. Alkalmazkodott, igazodott, igyekezett megőrizni az egységet, vagy legalább az egység látszatát. Jézus halála kiszakítja ebből a hamis egységből, a képmutatásból, és hihetetlen bátorsággal ajándékozza meg. Nem számít neki többet, hogy a nagy ünnepre, szombatra tiszta legyen. Bemegy Pilátushoz, leveszi Jézust a keresztről, és a legféltettebben őrzött kincsét, a saját sírkamráját ajánlja fel számára. Pedig azt azért vásárolta drága pénzen, hogy majd a feltámadáskor közel legyen a Sion hegyére érkező Úrhoz, és az elsők között léphessen be a mennyországba. Arimátiai József látja az Úr halálát, és hisz. Életét-halálát, minden szentségét kárnak és szemétnek ítéli, csak hogy Jézusért tehessen valamit.
Jézus tanítványai és az asszonyok távolabb állva szemlélik mindezt. Tudjuk, hogy ők még nem hisznek. Ők az élő Jézust ismerték, az Ő tanításait hallgatták az Ő csodatetteit látták, és most megrendültek, amikor szeretett Mesterük halálát kellett látniuk. Számukra az Úr halála felfoghatatlan. De Urunk rájuk is gondol, őket is felkeresi majd egyenként, hogy számukra is feltáruljon az Ő halálának a titka. Majd ők is megértik, és éppen ők lesznek azok, akik elmennek szerte a világra, hogy megtörve a kenyeret, az Úr halálát hirdessék, amíg eljön. Hogy mind kiszakadjunk a gúnyolódó világból, bűnbánatra jussunk, és elfogadva mennyei Atyánk kegyelmét, amiért Urunk a kereszten imádkozott nekünk, vigasztalást nyerjünk.