26 Amikor elvezették őt, megragadtak egy bizonyos cirénei Simont, aki a mezőről jött, és rátették a keresztet, hogy vigye Jézus után. 27 Követte őt a nép és az asszonyok nagy sokasága, akik jajgattak, és siratták őt. 28 Jézus pedig feléjük fordulva ezt mondta nekik: Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok, 29 mert íme, jönnek majd napok, amikor ezt mondják: Boldogok a meddők, az anyaméhek, amelyek nem szültek, és az emlők, amelyek nem szoptattak! 30 Akkor majd kiáltani kezdik a hegyeknek: Essetek ránk! – és a halmoknak: Borítsatok el minket! 31 Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal? (Lukács 23,26-31)
Jézust követjük. Jézust követve lemondunk a hatalomról, a nyers erőszakról, a jogi érdekérvényesítésről. Hogy tisztán Isten ereje hasson a sokak jelenlétében és a négyszemközt hangzó igehirdetésünkben. Lemondunk a mások fölébe helyezkedő tudományosságról. Lemondunk a nagy tömegek feltüzeléséről, a lázadó népről, mint eszközről. És lemondunk a pszichológiáról, mint függőségben tartó „segítő” hálózatról, mert nem manipulálunk. Egyedül Krisztus, a Szentlélek által. Lemondunk mindenféle vegyi anyag terjesztéséről, kávé, alkohol, drog... Nem akarjuk kiszolgáltatottá tenni embertársainkat még élelmiszer és víz tekintetében sem, ahogy a lakótelepeken tették a múlt rendszerben. Nem hiszünk a falkaelméletben. Most olvastam, mint friss hírt, de látom, legalább tízéves már a felfedezés, hogy a farkasok nem élnek a „megfigyelt” falkaelmélet szerint. Családban élnek. Az Úristen nem agresszióra teremtette őket sem. Csak hát az ember, így vagy úgy, szeretné maga alá gyűrni embertársát, és akkor a farkasokra hivatkozik... Nem uraljuk le egymást, a nagy Római Birodalom farkastörvényeiről és kegyetlen szervezőelveiről is lemondunk. Lemondunk a nagy bevételekről, amivel azután mindent meg akarunk venni. Az igaz hit nem rentábilis.
Csak ott állunk, egyszál egyedül, ahogy Urunk is ott állt Pilátus és Heródes előtt, és nem szállt be mindenféle birodalomépítési harcokba.
És akkor felébred a lelkiismeretünk. És azt mondja, hogy ebben az állapotban nagyon rossz üzenetet küldök a világ felé! Ez így egyáltalán nem vonzó a misszió szempontjából. Ki akarhat egy olyan közösséghez tartozni, ahol ilyen egyszerűen ki lehet gúnyolni, ki lehet iktatni valakit? Ahol nevetségessé lehet tenni valakit, és nincs semmiféle eszköze arra, hogy alaposan visszavágjon? Egy játszótéri missziót rendeztünk egyszer. Odajött egy intézetis gyerek, és figyelmesen érdeklődött. Végighallgatta az evangelizáló előadást. Majd lényegre törően megkérdezte: És Jézus olyan erős, hogy egy embert is meg tudna ölni? Elgondolkodtam. Igen, vagy nem? Igen, meg tudna, ha akarna, mert Neki semmi sem lehetetlen. Szavával hordozza a mindenséget, és egy szavába kerülne, hogy az egész világ elpusztuljon. De Jézus olyan hűséges, hogy nem tesz ilyet. Ott áll Pilátus és Heródes előtt, Barabbás mellett, és nem szól egy szót sem. Viszi a keresztet a római katonák parancsára. Elesik, és segítségre szorul. Nyomorúsága kiárad cirénei Simonra. És Simon nem védelmet kap Jézustól ebben a pillanatban, hanem a szenvedésben részesedik. Megtehetné Jézus, hogy bosszút áll, de hűsége miatt mégsem teheti meg.
Szól a lelkiismeretünk: Uram, ha én ilyen gyenge vagyok, akkor nem tudom megvédeni az enyéimet! Akkor nem tudok védelmet biztosítani azoknak, akik hozzám menekülnek. Akkor ugyanúgy kiszolgáltatom őket az ellenségeimnek, ahogy fölöttem is hatalmat szereztek. Uram, nem lehet, hogy mégis valamiféle hatékony fegyverek után kellene nyúlni, hogy az evangélium üzenete szeretettel, biztonsággal, erővel, joggal, tudománnyal (mágiával) legyen alátámasztva?
Igénk mégis azt mondja, hogy cirénei Simon nem a Jeruzsálemi Nagytemplomban hallotta meg Isten szavát. Nem egy tökéletesen kidolgozott liturgiában, ahol többszólamú kórus kíséri az évezredes, gondosan őrzött és hagyományozott zsoltárokat. Nem ott szólalt meg az üdvösség mentő evangéliuma, ahol a retorika és a zsidó írásmagyarázat minden szabálya szerint fejtegették az Írást. Nem kellett bonyolult beavatási szertartásokon részt vennie, bárányt áldozni, gyülekezeti szakrális étkezéseken részt venni. Nem a templomi perselyadománynak kellett egy adott szintet elérnie, és nem is a szegényekről való gondoskodás közben történt a csoda. Nem kellett, hogy mindezt a jól képzett templomőrség biztosítsa.
Cirénei Simon számára egy kivégzési menet vált istentiszteletté. Az ünnep előtti napon, mint mikor véletlenül egy órával korábban érkezik egy várva várt vendég. És az ember még a takarítás utolsó teendőit végzi, minden szétszedve, a padló még vizes, a keze csupa mosószer: csöngetnek, és a törlőkendőt eldobva, rohan az ember az ajtóhoz... Cirénei Simon is kicsit későbbre várta, hogy találkozik az Úrral. A nagy ünnepen. Váratlan volt számára ez az istentisztelet.
Nem saját döntéséből, nem önszántából ment oda, hanem megragadták, és beállították a sorba. Római katonák. Mert a római katonák is Isten igaz istentiszteletének a liturgusai... Isten úgy rendezte, hogy Simonnak muszáj legyen beállnia a menetbe. És nem olyan igehirdetést kapott Simon, amiről azt mondják, a retorika szabályai és Augustinus tanítása alapján, hogy tanítania, gyönyörködtetnie és motiválnia kell. Egy koszos gerendát tettek a hátára. Azon a vidéken kevés volt a fa, ezért ugyanazt a gerendát egymás után több kivégzéshez is használták. Ki tudja, hány bűnöző vére volt már ezen a gerendán. És ott volt Jézus vére is rajta. A főpapok és a nagytanács tagjai nem mentek be Pilátushoz aznap reggel, nehogy tisztátalanokká legyenek a nagy ünnepre. Simonnak ez a tisztaság nem adatott meg. Bűnösök közé taszítva, egy koszos, véres gerendát cipelve élte át élete első valódi istentiszteletét.
Miközben nem testvéri imaközösség vette őt körül, hanem siratóasszonyok jajgattak, énekeltek, siránkoztak körülötte. Fontos ez, hogy kommentálva legyenek az események. Ma a média feladata, hogy egy-egy eseményről tudósítson, és kialakítsa a „közvélekedést”, a nép viszonyulását, ítéletét az adott eseményről. Ha megfelelő kontextusba tud kerülni egy esemény, akkor napirendre tudnak térni fölötte az emberek, és akkor tudnak zökkenőmentesen menni tovább a mindennapok. „Bűnös emberek voltak ezek, megérdemelték az ítéletet, a halált: így van ez jól.” „Sajnáljuk, hogy ez lett a sorsuk.” „Elsiratjuk őket, mert azért mégiscsak jobb lett volna, ha megmaradnak az igazak útján.” Tulajdonképpen, mint halott emberekre tekintenek a kivégzendőkre az asszonyok. Már akkor meghaltak a számukra, amikor elhangzott fölöttük az elmarasztaló ítélet. Mint egy kitagadott fiú, aki nem csak örökségét veszíti el, hanem onnantól az egész család halottnak tekinti. Jaj, ha idejében megtértél volna! Jaj, ha hallgattál volna a jó tanácsra! Jaj, ha nem lett volna olyan nagy a szád! De most már látod, semmi sem segíthet rajtad! Siratunk téged, hogy nem csak az életedet, hanem az üdvösségedet is elveszítetted, amit pedig Istenünk neked is megígért, ha megtartottad volna a törvényt...
Így siratták az asszonyok a „három gonosztevőt”, köztük azt, akinél tisztább, tökéletesebb, jobb ember nem született erre a földre és nem is fog soha. És így részesült az asszonyok elítélő tekintetéből Simon is, aki úgy keveredett bele az egészbe, „mint Pilátus a krédóba”. Micsoda abszurd istentisztelet!
De Jézus Krisztus ott ment Simon előtt, mindössze pár lépésre. És volt egy pillanat, amikor Jézus megfordult, hogy az asszonyokhoz szóljon. Talán Jézusnak ez a tekintete volt az a pillanat, amikor Simonban tudatosult, hogy élete legkülönlegesebb élményében van része.
„Jézus pedig feléjük fordulva ezt mondta nekik: Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok, mert íme, jönnek majd napok, amikor ezt mondják: Boldogok a meddők, az anyaméhek, amelyek nem szültek, és az emlők, amelyek nem szoptattak! Akkor majd kiáltani kezdik a hegyeknek: Essetek ránk! – és a halmoknak: Borítsatok el minket! Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal?”
Jézus: az élő fa. Az élet fája. A szőlőtő, akiből táplálkozik minden szőlővessző. Ha Őhozzá nem tartozunk, ha Belé nem kapaszkodunk teljes erőnkkel, akkor nem élő fa vagyunk, hanem csak száraz venyige. Ha az emberiség azzal foglalatoskodik, hogy az élő fát meggyújtsa, elégesse, akkor vajon nem lesz-e sokkal egyszerűbb Istennek a magára maradt, levágott száraz venyigét lángra lobbantani? Sírjatok, mert most vágjátok el magatok alatt a gyökeret! És akkor nem lesz mentségetek! Sírjatok, és most, ebben a pillanatban térjetek meg, hogy életetek legyen! Nem én vagyok halott nélkületek, hanem ti vagytok halottak nélkülem!
Simon valamit megérezhetett ennek a szónak az igazságából. Amikor Jézus rátekintett, azt érezhette, hogy „Nem te viszed az én terhemet, hanem én viszem a te terhedet!” A vállát nyomó gerenda hirtelen üzenetté lett: teherhordozásról van itt szó.
Nem tudom, éreztél-e már olyat, hogy valami láthatatlan súly nehezedik rád. Valami megmagyarázhatatlan, láthatatlan „gerenda”, „kereszt”, amitől minden lassabban megy, amitől az idő is gyorsabban telik. Maga az átok. Jézus azért nem bírta el még ezt a gerendát is, mert már ott volt a vállán az emberiség minden átka, annak terhe alatt kellett felmennie a Golgotára. És Simonnak megadatott, hogy Jézusnak erről a teherhordozásáról tapasztalatot szerezzen, egy kicsit belelásson. Ezen a furcsa istentiszteleten neki így szólt az igehirdetés: A te átkodat hordozom el így, ahogy te viszed ezt a gerendát a hátadon. Mindenkinek, aki másokért felvállalja az igehirdetés szolgálatát, kicsit részesednie kell ebben a tapasztalatban: mások terhét, átkát, mindenféle halált hozó gerendáit a vállára kell vennie egy kicsit, egy szakaszon. Hogy azután hirdethesse: nem én hordozom a te terhedet, hanem Jézus Krisztus hordozta el mindnyájunk terhét, mindnyájunk átkát, hogy minket megszabadítson tőle, kiemeljen a bajból, felmentsen az Isten ítélete alól, és tiszta ruhába öltöztetve, tágas lehetőségek elé állítson.
Ne Jézust sirassuk! Ne Jézust akarjuk utólagosan is leszedni a keresztről, ne akarjunk Jézus helyére állni, együttérzésből sem, hogy átvegyük Tőle azt az irdatlan terhet, amit értünk viselt. Ne is határolódjunk el Tőle, ne úgy tekintsünk rá, mint kiszáradt fára. Hanem lássuk Őt Szentlélekkel, élettel, örök élettel teli Isten Fiának, aki szavával és életével ma is hordozza ezt a mindenséget, és aki elhordozta minden hibánkat, tévedésünket, bűnünket, felvitte a keresztre, hogy ajándékot adjon nekünk: feltámadásába bevonva újjáteremtsen minket. Már most, és majd az örök életre.
Köszönjük, Urunk, hogy ezt az üzenetedet nem csak akkor tudod általunk továbbadni, ha e világ szemében kifogástalanok, erősek vagyunk, hanem a mi gyengeségünk is lehet igehirdetéssé, ha Te magad vagy jelen a Te mindenre elégséges kegyelmeddel.