66 Amint megvirradt, összegyűlt a nép véneinek tanácsa, a főpapok és az írástudók. Jézust a nagytanács elé vezették, 67 és felszólították: Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk! Ő pedig így válaszolt: Ha megmondom nektek, nem hiszitek, 68 ha pedig én kérdezlek titeket, nem feleltek. 69 De mostantól fogva ott ül majd az Emberfia a mindenható Isten jobbján. 70 Erre mind azt kérdezték: Akkor hát te vagy az Isten Fia? Ti mondjátok, hogy én vagyok – felelte nekik. 71 Azok pedig így szóltak: Mi szükségünk van még tanúvallomásra? Hiszen magunk hallottuk a saját szájából (Lukács 22,66-71).
Amint megvirradt...
Ha Péter a sötétség órájában tagadta meg Urunkat, akkor most a világosság órája jön, amikor tanulunk hitvallást tenni. Persze, a nagytanácsnak volt ilyen előírása, hogy a határozatokat nappal kellett hozniuk. De most mégsem szó szerint értelmezem, hogy megvirradt, hanem a kakasszó fényében. Vannak az embernek ilyen megvilágosodott pillanatok az életében, amikor képes megtenni a lehetetlent, amikor tud úgy szólni a Szentlélek által, ahogy embernek nincs hozzá bátorsága és ereje. Jézus maga az első, a tökéletes. És a keresztyén gyülekezetek vezetői követik az Ő példáját a Szentlélek által.
Ha jól megnézzük ezt az elbeszélést itt Lukács evangéliumában, akkor azt látjuk, hogy nem vádpontokról van benne szó, hanem hitvallásról.
Jézus Krisztus, aki a mindenható Isten jobbján ül, aki az Emberfia, azaz Isten Fia.
Mégpedig egy olyan különös helyzetben hangzik ez a hitvallás, amit ma nehezen tudunk lenyelni. Jézus, úgy tűnik, legfőbb ellenségei előtt tárja ki a szívét. Ezért nem csoda, ha a tiszta hitvallást az őt vádolók nem hallják meg: „ha megmondom nektek, nem hiszitek, ha pedig én kérdezlek titeket, nem feleltek.”
Nem véletlen a sorrend, ahogy ez a jelenet követi Péter tagadását. Ez most Isten világossága, ami nekünk utat akar mutatni. Ez az ige a „kakasszó”, ami fel akar ébreszteni, hogy vegyük észre ezeket a kiemelt pillanatokat, és ne hallgassunk, ne tagadjunk, hanem tegyünk hitvallást Urunkról.
Ez a mi küldetésünk, Jézus Krisztus mai tanítványainak, hogy elmondjuk, kicsoda a mi Urunk. Jézus, aki 2000 évvel ezelőtt ott állt egy közel-keleti kis nép vezetői előtt, a mi Megváltó Királyunk. Őbenne bízunk, Őneki engedelmeskedünk, úgy rendezzük be az életünket, ahogy azt Ő akarja, mert így lesz életünk, örömünk, örök életünk, üdvösségünk. Mindenben Őrá hagyatkozunk. Mert Jézus, ez az ember, aki ott állt, és miután meghalt, eltemették, harmadnapra feltámadt a halottak közül, felment a mennybe, és most ott ül a mindenható Isten jobbján.
Ezért nem csak úgy tekintünk rá, mint aki végrendeletet hagyott nekünk, vagy mint aki életpéldájával nyomot hagyott a történelemben, hanem úgy, mint aki ma is él, és Isten mindenhatóságával tekint erre a világra. Lát, hall, érez, sőt, szól, észrevehető és cselekszik ebben a világban. Mindenható erővel cselekszik, és beavatkozik ott, ahol jónak látja. Élő Urunk van, aki ki tud szabadítani minket minden helyzetből, még az ilyen vádoló társaságból is. De ha hagyná is, hogy elítéljenek, hogy meghaljunk, Ő a halálból is ki tud hozni minket, ahogy Őt kihozta mennyei Atyja, a mindenható Isten.
Jézus Krisztus, aki a mindenható Isten jobbján ül, aki az Emberfia.
Van egy „apokrif” könyvünk. Énók könyve. Legújabban rekonstruált, hiteles kiadása is megjelent magyarul (Fröhlich Ida – Dobos Károly Dániel (szerk.), Henok könyvei – Ószövetségi apokrifek 1. (I.), Budapest 2009) Olyan rejtett könyve a Szentírásnak, hogy még a római katolikus Bibliában sincsen benne. Valódi apokrif, amit kihagytak, nem vettek bele a kánonba, sem Palesztinában, sem Alexandriában, sem a zsidók által olyan gondosan másolt, őrzött Szentírás szövegében nincsen benne, sem a görögre fordított Septuagintában, és az azon alapuló latin fordításokban. Ez mégis olyan könyv, amit Jézus korában legalább olyan jól ismertek, mint a Szentírás többi részét. Az Újszövetségben több helyen is idézik, hivatkoznak rá. Egy kicsit úgy tekintek rá, mint egy prédikációgyűjteményre. „Másodlagos” írás. Ezért nem közvetlenül szükséges az üdvösséghez. Nem baj, hogy kimaradt. Mégis fontos hivatkozási forrás volt akkoriban. Énók könyve a Szentírásból egyes igehelyekhez kapcsolódva látomásokat ír le. Mintegy nagyító alá veszi a maga apokaliptikus stílusában ezeket az igerészeket. Ezért olyan részletek, amiken a gyanútlan ember csak úgy hirtelen átfutna, jelentőséget nyernek.
Így van ez az Emberfia alakjával Dániel könyvéből. Énók könyve kiemeli, megadja a fontosságához illő tiszteletet az Emberfiáról szóló igehelynek. A figyelem középpontjába állítja. „Láttam az éjszakai látomásban: Jött valaki az ég felhőin, aki emberfiához hasonló volt; az öregkorú felé tartott, és odavezették hozzá. Hatalom, dicsőség és királyi uralom adatott neki, hogy mindenféle nyelvű nép és nemzet őt tisztelje. Hatalma az örök hatalom, amely nem múlik el, és királyi uralma nem semmisül meg” (Dán 7,13-14). Erről az Emberfiáról van szó. Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, örök hatalom. Aki eljön ítélni élőket és holtakat. Aki megbünteti azokat, akik istentelenül uralkodtak Isten népe fölött.
És mi hitvallást teszünk, hogy hiszünk ebben az Emberfiában. Az emberhez hasonló mennyei lény, az Emberfia, aki napi kapcsolatban van a Teremtő, Mindenható Istennel, megszületett erre a földre, közöttünk járt, és Lukács evangéliumában most arról olvasunk, hogy Őt, a világ Urát vádolja egy kis nép vezető testülete. Hisszük, hogy az a Jézus, aki meghalt, feltámadott, és sokak szeme láttára emeltetett fel a mennybe, így fog visszajönni, az ég felhőin. Hogy mindenféle nyelvű nép és nemzet őt tisztelje.
Hisszük, hogy Jézus Isten Fia. Ilyen értelemben.
Ez a mi hitvallásunk. És szólni kell még a különös helyzetről. Ha jól megnézzük, Jézusnak ez az utolsó kísérlete, hogy meggyőzzön valakit. Azután már csak a végtelen szomorúságát fejezi ki Jeruzsálem miatt, siratja őket. Mennyei Atyjához könyörög bocsánatért. És a megtérő gonosztevőnek ígéri, hogy még ma vele lehet a Paradicsomban. Aztán átadja lelkét az Atyának.
De itt, a Nagytanács előtt még küzd. Nem a maga igazáért, hanem népe vezetőinek megtéréséért. Mondja nekik, hogy nyissák végre ki a szemüket, vegyék le a szemellenzőt, lássák meg, Kicsoda áll előttük! És kérdezi is őket, mert apránként, kérdésekkel szeretné őket elvezetni az igazságra. De a Nagytanács nem akar hallani az igazságról. Van az a görcsös viselkedés, hogy azért nem engedi valaki a kérdéseket, nehogy kiderüljön az igazság. Csak meg ne kapargassák a felszínt, mert borul a nagy nehézségek árán felépített koncepció, a látszat. Ha Jézus kérdésére válaszolnának, hogy őszintén, mi van a szívükben, akkor előbb-utóbb megmenekülnének. De ők megtanulták, hogy vádlottal nem szabad szóba elegyedni. Győzni akarnak, és mindent elveszítenek. „Aki meg akarja menteni az életét, elveszti...” Itt most kiemelten igaz.
Örök példa ez nekünk, Jézus Krisztus tanítványainak. Ha az Ő neve miatt kerülünk vád alá, akkor nem azzal kell bajlódni, hogy magunkat tisztázzuk, hanem akkor van a bizonyságtétel kiemelt alkalma. Nem önmagunkról teszünk bizonyságot. Azt, hogy „én vagyok”, ilyen formában csak a mi Urunk mondhatta. Nekünk, ha magunkról szólunk, csak annyi sikerül, mint Péternek: „nem vagyok”. Az Emberfiáról, Jézus Krisztusról, a mi Megváltó Urunkról kell beszélni. Arról, ahogy belépett az életünkbe, amit elvégzett a mi életünkben, és ha van, akkor arról az üzenetről, amit rajtunk keresztül küld ezeknek a fontos és nagy embereknek. Mert milyen jó, ha ez a biztos hitvallás mégiscsak áttöri a gátakat, és eljut a legfőbb vezetőkig!
Itt is volt egy Arimátiai József, aki a nagytanács tagja volt. Aki ott volt, és meghallotta, megértette, szívébe zárta Jézus bizonyságtételét. Ebben reménykedünk mind, amikor ilyen kellemetlen, tragikus pillanatokban nem önmagunkért aggódunk, hanem hitvallást teszünk: „Hiszek … Jézus Krisztusban, Isten Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették, alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül, felment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat...”
Hisszük, hogy hitvallásunk több, mint egyszerű emberi szó. Hogy azoknak, akik hisznek, Jézus Krisztus valóságos jelenléte. Hisszük, hogy lesznek, akik megtérnek, és már nem rettegve fogják várni utána az Emberfia érkezését, hanem reménységgel és örömmel.
Adja a mi Urunk, hogy ezekben a döntő, de végtelenül nehéz pillanatokban odaálljon mellénk a mi Urunk, Szent Lelke által, és megerősítsen annyira, hogy szólni tudjuk Róla. Mert egyesek talán nem is sejtik, mekkora szükségük van erre a tanúvallomásra... Legyünk mi is Jézus Krisztus tanúi!