47 Miközben ezeket mondta, íme, sokaság közeledett. Júdás jött elöl, a tizenkettő egyike, és Jézushoz lépett, hogy megcsókolja. 48 Jézus így szólt hozzá: Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát? 49 Amikor a körülötte levők látták, hogy mi készül, megkérdezték: Uram, odavágjunk a karddal? 50 Egyikük oda is csapott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét. 51 Jézus azonban megszólalt, és ezt mondta nekik: Hagyjátok abba! És megérintve a fülét, meggyógyította őt. 52 Majd ezt mondta az ellene kivonuló főpapoknak, a templomőrség vezetőinek és a véneknek: Úgy vonultok ki ellenem kardokkal és botokkal, mint valami rabló ellen. 53 Mindennap veletek voltam a templomban, mégsem emeltetek rám kezet. De ez a ti órátok és a sötétség hatalmának ideje (Lukács 22,47-53).
Jézus Krisztus szelídsége, alázata példa nélküli a történelemben. Odaadja életét, hogy azután visszavegye. Bár nem egyszerű ezt megtennie. Imádkozik, küzd az erőért. Ő is szereti az életet, Ő is érzi a fájdalmat. Szeretetből? Sokkal inkább engedelmességből. Mert ezt kell tennie, értünk, akik mind ellenségei vagyunk születésünktől fogva. „Mindennap veletek voltam a templomban”: a világ teremtésétől fogva, minden napon a világ végezetéig. Mi pedig így vagy úgy minden napon kezet emelünk Rá. Ő mégis szeret minket és küzd értünk.
De ne egyszerűsítsük le ennyire a képet, hogy Ő és mi, egymással szemben. Az emberiség itt kétfelé oszlik ebben a jelenetben: azokra, akik elfogni jöttek Jézust, és azokra, akik az Ő közelében vannak. Mert vannak itt, akik nagyon közel állnak Jézushoz. Ennek a jele volt a csók: a bizalom, a hűség, a szeretet jele. Közel engedem magamhoz azt, akinek engedem, hogy megcsókoljon, és aki megcsókol, kifejezi, hogy ragaszkodik hozzám. Akit egyszer megcsókoltunk, azzal örökké összetartozunk, elválaszthatatlanul, legyen szó akár szerelmesek csókjáról, akár baráti pusziról.
És ott a másik csoport, akik kardokkal és botokkal jönnek. Itt most tisztán látszik a szándékuk. A gonosz szándék olyan, hogy legjobban a fekete fény világítja meg. Most ott állnak a főpapok, a templomőrség vezetői és a vének, felfegyverkezve, és nyilvánvalóvá válik a szándékuk: Jézust elfogni jöttek, hogy megölhessék.
Az egyik oldalon a csók, a szeretet, az összetartozás jele. A másik oldalon a kardok, a gyűlölet, a kiközösítés jele. És akkor, mint a sakktáblán a fehér és fekete bábuk, az első tiszta lépések után összekeverednek egymással: a gyűlölet csókkal nyilvánul meg. A szeretet pedig karddal? Mert semmi sem az, aminek látszik, minden relatív – mondanánk, ha utólag kellene értelmeznünk a történteket.
Milyen fontos a kard, amikor szeretetről van szó! Amikor rátámad egy kisgyermekre egy kóbor kutya, ott kardra, fegyverre van szükség, hogy emberéletet mentsünk. A rablótámadás ellen fegyveresen kell védekezni. Mert ha minden igaz ember szelíden, fegyvertelenül járna a világban, akkor mindent beborítana a gonoszság. A szeretethez hozzátartozik a kard. A király, aki szereti népét, jól megszervezi a határvédelmet és őrzi a belső rendet. Ha pedig Jézus király, akkor ott elvileg – elvileg – helye lehetne a kardnak, hogy visszaszorítsa a gonosz, sötétben támadó erőket. Nem abszolút szabály az, hogy mindig mindenkinek meg kellene adnunk magunkat, csak azért, mert megtámadtak. Honnét tudhatnánk, hogy itt, ebben a konkrét esetben mi volt a helyes?
De Jézus mond valamit, amiért mégsem maradhatunk a boldog tudatlanság és relativizmus állapotában: „Hagyjátok abba!”, vagy szó szerint fordítva: „Hagyjátok! Eddig!” Eddig és ne tovább! Péter, Jakab, János és a többiek: egy lépést se tovább!
Olyan parancsa ez Jézusnak ott a sötét éjszakában, amilyet utoljára a viharos tengernek adott: „Hallgass el, némulj meg!” (Mk 4,39) Éreztük már Urunk szavát, ami olyan ellenállhatatlanul szólt hozzánk, mint a betonfal? Amikor valami emberileg teljesen logikus dolgot akartunk csinálni, de nem értettük Isten akaratát, nem hallottuk Igéjének vezetését. És olyankor, ha eljön a pillanat, Ő nem vitázik velünk tovább, nem tanít minket, nem várja meg, míg jobb belátásra jutunk, „megtérünk”, és önként cselekedni kezdjük azt, ami ránk bízatott, hanem egyszerűen csak úgy kezel minket, mint egy vihart, a tenger hullámait, ami veszélyes, veszélyezteti valakinek az életét, mennyei Atyánk mindent jól intéző akaratát. Ránk szól, és megállítja bennünk azt, ami nem a lélek, hanem a test, az anyag cselekedete: „Hagyd!” „Eddig és ne tovább!” És akkor megáll a levegőben a kard.
Péter kardja is, amelyik a következő csapással már a szolga karját vagy fejét vágta volna le. És volt ott másik kard is, amelyik így szóhoz sem jutott. Megállítani a levegőben a kardot... ezt csak Urunk parancsa képes. Mert ahol lesújt az első csapás, ott rendszerint jön a válasz, és akkor nincs megállás. „Hagyjátok!” – egymást... És ez a parancs a felfegyverzett templomőrségnek is szólt. Csoda, hogy azok után, hogy sérülés történt a soraikban – levágták valakinek a fülét –, hagyták elmenni a tanítványokat, és nem lincselték meg őket ott helyben. Ilyen hatalma van Jézus szavának. Ahol Ő azt mondja, hogy „Eddig és ne tovább!” – ott tűzszünetet köt egymással a két egymással szemben álló fegyveres csoport.
Így van ez ma is!
Urunk ránk hagyta az Ő parancsát, az Ő nevében ma is megadatik néha, hogy viharokat tudunk lecsendesíteni, ha ráparancsolunk a szélre: „Hallgass el, némulj meg!”, és az Ő nevében ma is megadatik olykor-olykor, a végső békesség zálogaként, hogy szét tudjuk választani az Őellene és Őérte küzdő feleket: „Hagyjátok egymást! Eddig és ne tovább!”
Ma is jönnek hívő, hiteles vezetőkért, a nyilvánosság kizárásával, sötétben. Ma is csókkal, ígéretekkel támadják hátba Krisztus egyházának kulcsembereit. Hogy aki nincs ott a helyszínen, aki nem közvetlen közelről látja az eseményeket, valami egészen más történetet sejt mögötte. Az újságok majd azt írják, hogy „A templom lerombolására buzdított”, „félrevezeti népünket, ellenzi, hogy adót fizessünk a császárnak, és azt állítja magáról, hogy ő a felkent király.” A nép pedig alákommenteli, hogy szerinte helyes-e lerombolni a Heródes által épített templomot, vagy az államnak több pénzt kellene adnia a műemlékek fenntartására, és egyébként szavaznának-e egy olyan királyra, akiért összesen egy ember állt ki, és neki is csak egy fület sikerült levágnia, és estefelé hosszasan rágódnának azon pró és kontra, hogy helyes-e adót fizetni, míg mind a két felet ki nem modarálnák a felületről.
„Hagyjátok egymást! Eddig és ne tovább!” – parancsolja Urunk ilyenkor. Mert Ő azokért jött, akik már most követik Őt. És azokért jött, akik elfogni jöttek Őt. Ő imádkozik barátaiért és ellenségeiért, és minket is erre kér: ne kaszaboljunk, ne vagdalkozzunk, hanem imádkozzunk azokért, akik valójában nem is egyházunk, gyülekezetünk egy-egy tagjáért, hanem Jézus Krisztusért jöttek, Őrá vadásznak, mert nem bírják elviselni az Ő ma is élő, ható hatalmát közöttünk.
Fogadjuk el, hogy mennyei Atyánk adott esetben olyan poharat ad a kezünkbe, ami emlékeztet Jézus Krisztus poharára: szenvedni másokért, átkot viselni mások bűne miatt, közbenjáró imádságot mondani jókért és gonoszokért... És fogadjuk el, hogy vannak ezen a világon olyan igazságtalanságok, amik emlékeztetnek Jézus Krisztus sorsára. Onnan ismerszenek meg ezek, hogy ilyenkor szinte betonfalba ütközünk, ha harcolni akarunk értük, és ha sikerül is odacsapni valahová, felesleges sérüléseket okozunk, és nem oldunk meg vele semmit.
Urunk, Jézus Krisztus! Kérünk, ha nem látnánk a Te rejtett tervedet, mert hitetlenek, éretlenek volnánk hozzá, Te szólj ránk, mint a viharra: „Hagyjátok egymást! Eddig és ne tovább!” Urunk, kérünk, Te gyógyítsd meg azokat a sebeket, amiket ejtettünk egymáson, amikor Teérted próbáltunk harcolni, helytelen eszközökkel. Ragaszd vissza a mi fülünket is, amiket a Teérted harcoló túlbuzgó tanítványaid levágtak, hogy ismét hallani kezdjük egymást. Mert életmentő üzenetünk van egymás számára: a Te evangéliumod, feltámadásunk örömhíre, a Te feltámadásodba kapaszkodva.