39 Ezután eltávozott onnan, és szokása szerint az Olajfák hegyére ment. Követték a tanítványai is. 40 Mikor pedig odaért, így szólt hozzájuk: Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! 41 Azután eltávolodott tőlük mintegy kőhajításnyira, és térdre borulva így imádkozott: 42 Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied. 43 Ekkor angyal jelent meg neki a mennyből, hogy erősítse őt. 44 Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek. 45 Amikor az imádkozás után felkelt, odament tanítványaihoz, és látta, hogy a szomorúságtól kimerülve alszanak. 46 Ekkor így szólt hozzájuk: Miért alusztok? Keljetek fel, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! (Lukács 22,39-46)
Folytassuk azt az értelmezési elvet, hogy Lukács evangéliuma már nem elsősorban Jézusról, a három éven át tanítványait összegyűjtő és tanító Isten-emberről szól, hanem a Pünkösd után, Jézus Krisztus Lelke által vezetett egyházról. Jézus Krisztus előre elmondta, hogy ugyanazokat a csodákat, amiket Ő megtett, tanítványai is meg fogják tenni, sőt, azoknál nagyobbakat is tesznek majd (Jn 14,12), és ugyanazokat az üldöztetéseket, amiket Ő elszenvedett, tanítványai is el fogják szenvedni (Mt 10,24-25). Ugyanaz a Lélek, hasonló törvényszerűségek, hasonló út, amit nekünk, Jézus Krisztus egyházának, be kell járnunk. Bár az Ő áldozata egyszeri és megismételhetetlen, a miénk pedig csak utal az Övére.
Márk evangéliumában ezt olvassuk: „Maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, azután rettegni és gyötrődni kezdett, majd így szólt hozzájuk: Szomorú az én lelkem mindhalálig: maradjatok itt, és virrasszatok!” (14,33-34) Jézus retteg, gyötrődik, és támogatást, imaközösséget keres három legközelebbi tanítványánál. Mert az erős is kaphat imatámogatást a gyengétől. Márknál, Máténál itt először Jézusról van szó: Ő a szomorú, Ő gyötrődik, Őhozzá igazodik az egész világ ebben a nehéz, sötét órában.
Lukács nem is emeli ki Pétert, Jakabot és Jánost. „Követték a tanítványai.” Követték akkor, és követjük Őt ma is. Helyettesítsük itt be a saját nevünket, így helyes most. Mikor pedig a Lélek láthatatlan ösvényén odaérünk, így szól hozzánk: „Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” Itt már egészen rólunk van szó. Ő már megharcolta ezt a kísértést, Ő már győzött. Ott ül a mindenható Atya Isten jobbján, könyörög érettünk. Hogy el ne fogyatkozzék a hitünk. Nekünk pedig megparancsolja, hogy imádkozzunk, hogy kísértésbe ne essünk. A szakasz ezzel a paranccsal kezdődik, és ezzel is ér véget. Imádkozzunk, hogy amikor a Lélek kiélezi a harcot a Sátán ellen, a bűn, a betegség és a halál ellen, akkor kísértésbe ne essünk.
Imaharcunk lényege ma is ugyanaz, amin Urunknak itt át kellett mennie: egy pohár, amit nem akarunk kiinni.
Ismerjük a dogmatikai tanításokat. Ismerjük a pohár mint jelkép jelentését. Ezért most nem ezekről szeretnék beszélni. Egyszerűen csak képzeljük el magunk előtt: egy nagy, díszes kehely. Királyi kehely a király asztalánál. Telve valami folyadékkal. Legyen bor. De nem finom, illatos, ízletes bor, hanem valami undorító, kellemetlen szagú lötty. Már távolról érezni, hogy szenvedés, halál van benne. Rossz belekóstolni, rettenetes meginni, és végül halált okoz. Méreg.
Ki-ki ott ül az asztal körül, mindenki előtt ott van kimérve az az ital, amit a király neki szánt, ajándékul. Az asztal végén ülők, a legkisebbek kapják a legfinomabb bort. Számukra ünnep minden cseppje. És az asztalfőnél, a király jobbján ülő, a Fiú kapja ezt az undorító löttyöt. Mert ebbe dobálták bele a többiek minden bűnét, minden gonoszságát.
Miben hasonlítunk mi Isten Fiára? Mi is Isten gyermekei vagyunk. Mi is örökösök vagyunk. Mi is hordozzuk egy-egy ránk bízott testvérünk bűnét. És ezért az a pohár, amit nekünk kell kiinnunk, az sem egészen tiszta. Félretoljuk, és azt mondjuk, hogy nem, hát nekem ehhez semmi kedvem nincsen!? Én egyszerűen csak Jézus Krisztus asztalánál ülök, és Ő már kiitta ezt a poharat, miattam, helyettem és érettem, és én senkinek semmivel nem tartozom? Vagy elfogadjuk, hogy a szenvedésből nekünk is részesednünk kell, míg csak egyház lesz ezen a földön, míg el nem jön az utolsó nap, amikor megtisztul az egész világ.
Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!
Nehogy elhitesse velünk valami kósza gondolat, hogy ma már nem kell senkit hordoznunk. Nehogy azt kezdjük hinni, hogy Jézus Krisztus áldozatáért egyszer s mindenkorra megszabadultunk minden szenvedéstől, és amint vallást tettünk mellette, már csak az önfeledt boldogság vár ránk. Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: nehogy lefeküdjetek aludni, amikor virrasztani kéne, mert tolvaj, ellenség készül betörni a házba, az országba! Nem az van biztonságban, aki az ellenség közeledtére is békésen tud aludni, hanem az, aki teljes éberséggel tudatában van a minősített pillanatoknak.
Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! Nehogy azt higgyétek, hogy a másik ember mindig a maga bűne, hibája miatt szenved, és nektek ehhez semmi közötök. Nehogy azt gondoljátok, hogy helyes életelv úgy dönteni, hogy ha majd boldog lesz, ha majd gazdag lesz, ha majd érdekem fűződik hozzá, akkor majd közösséget vállalok vele. Addig nincs közünk egymáshoz. „Szenvedjétek el egymást szeretetben”... Imádkozzunk, hogy áldott legyen az egymás miatt átélt szenvedésünk. Ki ne meneküljünk belőle, hanem elhordozzuk, és így örökre félretegyük az útból. Imádkozzunk azért, hogy Isten Szent Lelke a békességet, az egységet munkálja közöttünk.
Egy, konkrét pohárról van szó. Vagy sok, kisebb, konkrét pohárról. Olyan ez a pohár, mint a Szentírás másik helyén a papírtekercs. Az írott Ige, amit a próféták esznek meg. „Ezt mondta nekem: Emberfia, edd meg, amit itt találsz! Edd meg ezt a tekercset, azután menj, és szólj Izráel házához! Kinyitottam a számat, ő pedig megetette velem azt a tekercset. Ezt mondta nekem: Emberfia, rakd tele a hasadat, töltsd meg a gyomrodat ezzel a tekerccsel, amelyet adok neked! Meg is ettem, és olyan édes volt a számban, mint a méz” (Ezékiel 3,1-3). „Ekkor az a hang, amelyet a mennyből hallottam, ismét beszélt velem, és így szólt: Menj el, vedd át a nyitott könyvet, amely az angyal kezében van, aki a tengeren és a földön áll. Odamentem az angyalhoz, és kértem tőle, hogy adja át nekem a könyvecskét. Ő pedig így szólt hozzám: Vedd át, és edd meg: keserűvé teszi a gyomrodat, a szádban pedig édes lesz, mint a méz. Átvettem az angyal kezéből a könyvecskét, és megettem: a számban olyan édes volt, mint a méz, de amikor megettem, keserűvé lett a gyomrom. És ez a szó hangzott felém: Ismét prófétálnod kell sok népről és nemzetről, nyelvről és királyról” (Jelenések 10,8-11).
Van Isten tervének eleje, közepe és vége. Amit Ő elkezdett, az biztosan célba ér. Előre meg van írva, olyan biztosan, mint ahogy a próféták megették az írott Igét, átjárta őket, és az elkezdett beteljesedni. És ők nem mondhattak mást, mint ami bennük vérré vált, csontjaikba rekesztett tűzzé vált.
A kehely is ilyen pontosan megszabott terv, ami biztosan célba ér. Nem egyszerűen valami értelmetlen szenvedés, hanem előre megírt, Isten bölcsességével megtervezett sorsunk, amit az Atya kezéből, Jézus Krisztus kezéből veszünk át. Sorsunk, ami mélyen átjár minket, és Urunkhoz hasonlóan mondhatjuk, hogy „ez az én vérem”.
Egy lényeges különbség mégis van a mi szenvedésünk és Urunk szenvedése között. Ő egymaga, a maga isteni erejével elszenvedte a világ teljes kárhozatát, és Őt mennyei Atyja hűségéért, tisztaságáért, bűntelenségéért kihozta a halálból, feltámasztotta. Ő egyedül járta végig ezt az utat. Mi erre képtelenek vagyunk. Mi nem támadunk fel saját igazságunk miatt. Jézus Krisztusért van a mi feltámadásunk. Jézus Krisztusért van minden apró kegyelem az életünkben már most.
Ettől függetlenül ezt az imaharcot nekünk is meg kell harcolnunk: térdre borulni mennyei Atyánk előtt, és addig-addig küzdeni, míg erőnk nem lesz kinyújtani a kezünket azért a gyönyörű kehelyért, amiben ugyan fájdalom van, szenvedés van, de amit Ő ad nekünk, mert ez a mi vérünk, a mi életünk. Valaki másért. Ezt nevezik hivatásnak. Elhívásnak. Ettől több egy hivatás valamiféle fizetett munkánál, hogy Atyánk nyújtja nekünk, szeretettel, mint a mi erőnkhöz, egyediségünkhöz szabott szolgálatot, amihez Ő adja az erőt, amiből Ő adja a kimenekülést, szent Fia vére által.
Hogy végül mind Jézus Krisztus evangéliumát hirdessük ebben a világban, mint az Ő egyháza: hogy Őbenne van szabadulás, van feltámadás, van örök élet és boldogság.
Ezért, ne aludjunk el a látszólag elhordozhatatlan tehertől, ha mennyei Atyánk nyújtja azt nekünk. Keljünk fel, és imádkozzunk, hogy kísértésbe ne essünk. Ne keressünk kibúvókat életünk valódi értelme, elhívásunk alól.