21 De íme, annak a keze, aki elárul engem, az enyémmel együtt van az asztalon. 22 Mert az Emberfia elmegy ugyan, amint elrendeltetett, de jaj annak az embernek, aki elárulja őt. 23 Azok pedig kérdezgetni kezdték egymástól, hogy ki lehet az közülük, aki ezt meg fogja tenni.
24 Versengés is támadt közöttük, hogy melyikük a legnagyobb. 25 Ő így felelt nekik: A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat. 26 Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál. 27 Mert ki a nagyobb? Az, aki asztalnál ül, vagy aki szolgál? Ugye az, aki asztalnál ül? Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál.
28 Ti vagytok azok, akik megmaradtatok velem kísértéseimben, 29 és én örökségül adom nektek az országot, ahogyan az én Atyám is nekem adta azt; 30 hogy egyetek és igyatok az én asztalomnál az én országomban, és trónszékekbe ülve ítéljétek Izráel tizenkét törzsét (Lukács 22,21-28).
Ki a legalkalmasabb, hogy a gyülekezet kieső vezetőjének helyét elfoglalja?
Erről szól az egész életünk. Amikor hosszú éveket tanulunk mindenféle iskolákban, azért tesszük, hogy felnőve az előző generáció helyére állhassunk be. Hosszú évekig, mindenféle értékelési és minősítési eljárásokban rendezgetik, hogy 20-30-40 év múlva ki vegye át az elődök egy-egy tisztségét. Ki melyik pozícióra lesz alkalmas?
Persze, ott vannak a tömeg-emberek. Mindig is voltak ilyen emberek, akiket csak úgy darabra, kilóra mértek, és mindegy volt, hogy mi a neve, honnan származott, mi a múltja, Isten mire hívta el. Akkoriban rabszolgáknak hívták őket, ma munkásnak, fizikai munkásnak, szellemi munkásnak, szórakoztatóipari munkásnak. És az ember szeretne kitörni ebből a rabszolgasorsból. Természetes. Ezért küzd, verseng. Aki a nagyobb, azt magasabb pozícióba állítják, az uralkodhat a kisebbeken. Ez a világ rendje.
Aki pedig nagyon magasra jutott, úgy érzi, hogy nagy kitüntetésben van része – mert például a pénzügyek kezelését is rábízták –, az már úgy érzi, egészen felkészült, és akár most Jézus helyére állhatna. Sőt, úgy érzi, jobban tudná csinálni, mint Jézus! … És a keze Jézuséval együtt van az asztalon. Olyan nagynak tekinti magát, hogy a családfőnek járó tiszteletet sem adja meg, hogy engedje először venni a tálból. Egyszerre szólal meg Vele, egyszerre adja elő a saját ötleteit, maga dönti el, hogy mi legyen, figyelmen kívül hagyva a családfő akaratát. „Vagyok olyan tiszteletre méltó, mint te!” „Te elbuktál, te elmész, de én a helyedre állok, mert alkalmas vagyok!” Ez Júdás gondolata.
De a többiek sem maradnak el tőle sokkal. Melyikük a legnagyobb? Melyikük tudja a másikat ügyesebben, hatékonyabban irányítani, leuralni, manipulálni? Ki a dominánsabb közöttük? Ki az, aki inkább igazodik a másik akaratához, csak nehogy konfliktus legyen? Mi a „csípésrend”? Egy csoporton belül ezek a dolgok mindig eldőlnek. Vannak a nagyobbak, és vannak, akik csak szolgálják a nagyokat. A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat.
Ki az, aki Jézus mellé ülhet, jobb és bal felől? Így gondolkodnak a tanítványok. Ki az, aki ötleteket mondhat Jézusnak, ki az, akinek Jézus meghallgatja a szavát, és ki az, aki olyan távol kerül majd Tőle, hogy csak a többieken keresztül juthat el Jézushoz? És akkor a többiek majd sakkban tarthatják, mert majd ők mondják meg, mikor engedik oda Jézushoz, szavaikat hogyan forgatják ki Jézus előtt... Milyen világot festenek le róluk jelentéseikben Jézusnak, hogy megvezessék döntései közben. Ki az a tizenkét ember, aki Jézussal egy asztalhoz ülhet, és ítélheti Izráel tizenkét törzsét?
Jézus pedig feláll, körülköti magát kendővel, és sorban elkezdi mosni tanítványai lábát. Júdásét. Az pedig megelégedéssel nyugtázza, hogy „Helyes!” Egy szót sem szól ellene. Én úgy gondolom, hogy Jézust egyszerűen „ráutaló magatartása” alapján szolgának nézte, a saját szolgájának. És úgy gondolta, hogy végre, helyreállt a rend, így kell ennek lennie: én úr, ő szolga. Nem is szólt semmit. Azután Péter következett. Péter pedig először értetlenkedik: „Uram, te mosod meg az én lábamat?”, majd tiltakozik: „Az én lábamat nem mosod meg soha.” Mert ő tiszteli Jézust, és ez nagyon jó, hogy tiszteli. De a maga rendje szerint képzeli el a tanítványok közösségét: „A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat.” Péter úgy gondolja, hogy a világ rendje így jó, ehhez kell igazodnia. És, hogyha Jézus az ő lábát mossa, az azt jelentené, hogy Péter „hajtotta uralma alá” Jézust, és ez Péter tiszteletével, lelkiismeretével abszolút összeegyeztethetetlen. Ebből látszik, hogy Péter, és a többi tanítvány is mennyire óemberi módon képzelte el a tanítványi közösség, a gyülekezet működését. Mert nem csak arról van szó, hogy Jézust tisztelniük kell, és nem szabad lázadóként az ő pozíciójára törni. Arról is szó van, hogy az egész értelmezési keret más, amiben a kisebb vagy nagyobb tisztség helyét megállapítjuk: Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál. Nem a versengés, hanem a szolgálat típusa, fajtája dönt, hogy kinek hová kell állnia.
„... és én örökségül adom nektek az országot, ahogyan az én Atyám is nekem adta azt” – mondja a mi Urunk. Veszi a kenyeret, hálát adva megtöri, tanítványoknak adja, és azt mondja, hogy „Ez az én országom, amit nektek adok örökségül”. Hogy „ítéljétek”... Nem a mi bíróságunkat kell itt elképzelni, ahogy ilyen-olyan büntetési tételeket szab ki ítéletként a renitens állampolgároknak. Hanem Mózest kell magunk előtt látnunk, ahogy a hét egy napján kiül az emberek közé, az emberek pedig hosszú sorokban mennek hozzá, hogy tegyen igazságot közöttük. „ trónszékekbe ülve ítéljétek Izráel tizenkét törzsét” – hogy legyen minden gyülekezetben, az egész egyházban mindenütt olyan ember, aki a bölcsesség lelki ajándékával van megajándékozva. Aki meg tudja békéltetni a vitás feleket, aki meg tudja óvni a gyengét. És legyen olyan, mint Illés, Elizeus próféta volt, akiből gyógyító erők áradnak, és fel tudja emelni az elesettet. És igen, legyenek olyanok, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus, akinek van szeme a megtérő bűnösre, észreveszi, hisz a bűnbánatának, és visszafogadja a közösségbe. Péterből ilyen ember lesz később. Mert maga is erőtlen volt, maga is elesett, és Jézus kegyelmére szorult. Hogy ő is kegyelmezni tudjon azoknak, akik megtérnek. „Majd ha megtérsz...” – mondja neki Urunk. Amikor Péter megtér, ilyen ember lesz belőle, hogy mindig legyenek a gyülekezetben, akik Isten kegyelmét hirdetik, erővel és hatalommal. Mint a mi Urunk, Jézus Krisztus „méltatlan bár”, de elhívott szolgái.
Ez pedig nem uralkodás, a szó világi értelmében, úgy, hogy halálerőket birtokolnánk, hanem uralkodás a szó szent értelmében, úgy, hogy életerőket birtokolunk, Jézus Krisztus feltámadásának erejét a Szentlélek által. Ez pedig szolgálat. Mindig szolgálat. Úgy, ahogy Jézus feláll az asztaltól, és megmossa az asztalnál ülő tanítványok lábát, sorban. Mindenkiét. „Mert ki a nagyobb? Az, aki asztalnál ül, vagy aki szolgál? Ugye az, aki asztalnál ül? Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál.”
És ha ma, a mi gyülekezeteinkben látunk ilyen szolgáló embereket, akkor tiszteljük nagyon őket! Ne tegyünk úgy, mint Júdás, aki egyszerűen csicskának tekinti azt, aki önzetlenül adja önmagát. Ne tegyünk úgy, mint Péter, aki elutasítja a másik ember ajándékát, amit szívből adna neki, merő tiszteletből. Tiszteljük azokat, akik takarítják a templomot. Hálával fogadjuk el az áldozatukat. Tiszteljük azokat, akik ebédet főznek gyülekezeti alkalmakra. Tiszteljük azokat, akik gyerekekkel foglalkoznak, miközben a felnőttek a maguk „fontos ügyeivel” vannak elfoglalva.
Tiszteljük a lelkipásztort, aki szintén szolgál. Szolgálatnak mondjuk az igehirdetést, az istentiszteletet, a gyülekezet vezetését. Sajnos megmerevedett a kifejezésünk, és akkor is szolgálatnak mondjuk, ha valaki egy kis faluban középkori földesúr módjára tartja sakkban a templomba járókat, mindenféle lelki praktikákkal. A valódi lelkipásztori munka szolgálat, mert az ember magára veszi mások gondját, baját, betegségét, bűnét, hogy közbenjáró imádságban együtt lépjenek az Úr elé, irgalomért, kegyelemért. Szolgálat, a hegyi teherhordó szolgálata, aki a 30-40-50 kilós hátizsákot felviszi az egyszerű túrázónak. Hogy megálljanak a csúcson, hogy megálljanak Isten színe előtt, hogy ott, a „megdicsőülés hegyén” megoldást szerezzenek az ember életére: értelmet, erőt, célt, lelki ajándékokat. Örök életet, üdvösséget. Ilyen értelemben szolgálat az igehirdetés, lábmosás, szolgálat az Úrnak annál az asztalánál, ahol Ő megtöri a kenyeret, veszi a kelyhet, és lelki ajándékok formájában a tanítványainak adja.
És amikor vesszük a lelki ajándékokat, akkor már többet nincs értelme annak a kérdésnek, hogy ki ül Jézus mellett jobb- és balfelől. Mert a Szentlélek által Isten bennünk lakozik, közvetlenül Őhozzá tartozunk, Őtőle vesszük az erőt, és Őneki adunk számot. Földi értelemben vannak hatalmi struktúrák, mert egy közösség ügyeit rendezetten kell vezetni, de Jézus Krisztustól már semmi sem szakíthat el minket.
És, ha ilyen odaszánt életű lelkipásztorunk van, akkor sokszor tűnhet úgy, a mi világi szemünk előtt, mintha nem volna elég erős. Mert odafigyel mások igényeire, kéréseire. Mert átérzi mások fájdalmát. Mert közösséget vállal a szegénnyel, az elesettel. Mert ideje van azokra, akiket a társadalom talán embernek sem tart. Mintha nem járna neki elég tekintély, mintha könnyű volna félresöpörni. Mert nem üt vissza, nem zsarol meg, nem kell állandó rettegésben élni mellette. Mintha alkalmatlan volna...? Ne tévesszen meg minket a látszat! Minél inkább ilyen Krisztusi lelkipásztorunk van, annál inkább tiszteljük, és fogadjuk el azokat a mennyei ajándékokat, amikkel a mi Urunk megáld minket az ő szolgálatán keresztül.
Ne úgy akarjunk mindenféle utódlási kérdést eldönteni, hogy versengünk egymással, hanem maradjunk meg Jézus Krisztussal az Ő kísértéseiben, a mi kísértéseinkben. Maradjunk meg Őbenne, az Ő szolgálatában, hogy rajtunk keresztül is áradjanak a világba a testet-lelket-közösséget gyógyító erők. Hogy Ő legyen közöttünk a legnagyobb. Ma is.