14 Amikor eljött az óra, asztalhoz telepedett az apostolokkal együtt, 15 és ezt mondta nekik: Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a páskavacsorát. 16 Mert mondom nektek, hogy többé nem eszem ebből a páskavacsorából, amíg csak be nem teljesedik az Isten országában. 17 Azután vette a poharat, hálát adott, és ezt mondta: Vegyétek, és osszátok el magatok között! 18 Mert mondom nektek, hogy nem iszom mostantól fogva a szőlőtő terméséből, amíg el nem jön az Isten országa. 19 És vette a kenyeret, hálát adott, megtörte, és e szavakkal adta nekik: Ez az én testem, amely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! 20 Hasonlóképpen vette a poharat is, miután megvacsoráztak, és ezt mondta: E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki. 21 De íme, annak a keze, aki elárul engem, az enyémmel együtt van az asztalon. 22 Mert az Emberfia elmegy ugyan, amint elrendeltetett, de jaj annak az embernek, aki elárulja őt. 23 Azok pedig kérdezgetni kezdték egymástól, hogy ki lehet az közülük, aki ezt meg fogja tenni (Lukács 22,14-23).
Az Utolsó Vacsora. Mennybemenetel napján.
Csütörtök. Talán a hét legjelentéktelenebb napja. A Galaxis Útikalauz szerzője is egy csütörtöki napot szemelt ki a világvége napjának. A mi számításunk szerint az Utolsó Vacsora is csütörtökre esett, bár akkoriban az már péntek előestéjének számított. Hányan fogjuk idén is elfelejteni, hogy ma ünnepeljük a világ fordulópontját! Azt a napot, amihez képest számítjuk, hogy előtte, és utána.
Jézus Krisztus mennybemenetelének napja. Megfoghatatlan. Bár vannak rá szemtanúk, mégis megfoghatatlan, érthetetlen.
Lukács evangéliuma és az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv vízválasztója Jézus Krisztus mennybemenetele. Ezzel végződik az első könyv, és ezzel kezdődik a második. Mert Lukács azért írta meg Jézus Krisztus történetét, hogy a mennybemeneteléről bizonyságot tegyen. A mennybemenetelig, és a mennybemeneteltől számít a világ történelme. Ha úgy tetszik, ez kellene legyen az időszámításunk középpontja, és Jézus földi élete akkor az „időszámításunk előtt”, és Jézus mennyei uralkodása az „időszámításunk után”. Ahogy a Filippi levélben a Krisztus himnusz is mondja: „… aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (Fil 2,7-11). Megaláztatás és megdicsőülés. Jézus Krisztus mennybemenetele az Ő teljes megdicsőülésének a napja.
Jellemző, hogy a világ elől mennyire el van rejtve ez a nap: csütörtökön. Hogy csak azok lássák, akik a hit szemével látnak. Ezért volna fontos, hogy továbbra is ilyen történetírók írják-tanítsák nekünk a történelmet, amilyen Lukács is volt! Próféta történetírás kellene. Hogy értsük is, ami körülöttünk történik. Hogy legyen, aki rávilágít a legnagyobb ünnepre a leghétköznapibbnak tűnő eseményekben.
Az Utolsó Vacsora beszámolója Lukács evangéliumában ehhez az időszámításhoz igazodik.
„Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a páskavacsorát” – mondja a mi Urunk tanítványainak. „Előtt”. A szakrális alkalom, az igehirdetés a családi asztalnál: a harc nagy pillanata előtt. Jézus a vágyairól beszél. Jézus, mivel egészen hozzánk hasonló emberré lett, egészen kísérthető volt. Félelmetes belegondolni, hogy a világ sorsa egy kísérthető, törékeny, rossz döntésekre is képes ember kezébe volt letéve. Igen, Jézus képes volt arra, hogy rosszul döntsön. Élete minden egyes pillanatában döntéseket kellett hoznia, ezernyi fenyegetés, kísértés, fájdalom és zsarolás közepette. És még csak most következett a legnehezebb! Ahogy Jézus tanítványainak mondja nemsokkal később a kiélezett pillanatban: „Most azonban, akinek van erszénye, vegye elő, ugyanúgy a tarisznyát is; és akinek nincs kardja, adja el felsőruháját, és vegyen”, úgy Ő is előveszi minden fegyverét, amit a Sátán kísértése ellen bevethet a döntő pillanatban. Ezt jelenti az, hogy „vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a páskavacsorát.”
Megerősödni az elődeinktől örökölt Ige által. Jézus tudta, hogy csatába indul, és fel kell fegyverkeznie. Nem Istenként, hanem Istenhez hű emberként kell megvívnia ezt a csatát. És akkor előveszi a legerősebb fegyvert, ami embernek adatott: Isten szabadításának történetét, amire a páskavacsorában emlékeztek évről évre. Közös étkezés, ami igehirdetés. Igehirdetés, ami azt üzeni, hogy légy hű Uradhoz, Istenedhez, legyetek egyek, egymással és Ővele, akik az asztal körül ültök, akik az áldozati bárány vérével meg vagytok jelölve, és Isten csapása nem ér el titeket, Isten megszabadít minden fogságból, és bevisz az Ő országába.
Még Jézusnak is szüksége volt a tanítványok közösségére, az Igére, hogy kiállja a próbát. Vágyott rá, szent vágyakozással. Amikor látunk magunk mellett egy erős embert, egy példaadó lelkipásztort, gondoljunk erre: neki is szüksége van arra, hogy imádkozzunk érte, amikor értünk csatába indul a Gonosz erői ellen. Bár Jézus Krisztus már megvívta ezt a csatát helyettünk, és Ő az első, aki ilyenkor cselekszik. Mi csak sokadikként ülünk az Ő asztalánál, és imádkozunk, mert Ő már imádkozott helyettünk, értünk és velünk. Vegyünk példát a mi Urunkról, és akinek van „erszénye”, vegye elő, akinek van Igéje, erősítő üzenete, vegye elő, akinek van áldása, ne tartsa magában! Ne hagyjuk magára harcba induló testvéreinket!
Úrvacsora, igehirdetés a próbatétel előtt.
És Úrvacsora, igehirdetés van Jézus Krisztus szenvedése után is: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Amire emlékezünk, az már megtörtént, már elmúlt. Bár a görög „emlékezet” egy kicsit más színezetű, mint a miénk. Nem nosztalgia, mintha mi mennénk vissza a múltba, aztán ott ragadunk egy kis időre, és közben elszalad mellettünk a világ... „ἀνάμνησις”, anamnézis. Nem amnézia... Ez is rokon szó. Az amnéziás embernek a mában vannak gondjai amiatt, mert valami fontosról megfeledkezett. Ezért van szükségünk „anamnézis”-re, hogy felidézzük a korábban történteket. Most, itt, ebben a pillanatban élek, de van egy fényforrás a múltban, ami átragyogja életem minden pillanatát, és ezt idézem fel, gondolom újra. És amikor ezt felidézem, mint Igét, maga Jézus Krisztus lesz jelen az Ő Szent Lelke által. Itt és most, és világosságot gyújt a következő lépéshez. „Lábam előtt mécses a Te Igéd...” „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”
És ezt azért tudjuk megcselekedni, mert Jézus Krisztus felment a mennybe, ott ül a Mindenható Atya Isten jobbján, és közbenjár érettünk. Neki gondja van ránk. Ő az, akinek a vérével meg vagyunk jelölve: „Ez az én testem, amely tiérettetek adatik”, „E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki”. Új szövetség – mondja Lukács. Mert ebbe a szövetségbe nem csak Ábrahám vagy Mózes vér szerinti vagy jogi leszármazottai tartoznak bele, hanem mindenki, aki vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. Urunk táplál minket, jóvá teszi, amit végérvényesen elrontottunk: ezt jelenti az Ő teste, az Ő vére, amely érettünk adatik. Nem rajtunk kívül történik ez, hanem esszük és isszuk az Ő testét és vérét, hogy visszavonhatatlanul részesedjünk az Ő ajándékában.
„Mert mondom nektek, hogy többé nem eszem ebből a páskavacsorából, amíg csak be nem teljesedik az Isten országában. … Mert mondom nektek, hogy nem iszom mostantól fogva a szőlőtő terméséből, amíg el nem jön az Isten országa.”
Ugyanaz, és mégis más az Utolsó Vacsora és a mi Úrvacsoránk. Ez az utolsó „páskavacsora”, ilyen értelemben, ahogy eddig ünnepeltük, mondja tanítványainak a mi Urunk. Ezer egynéhány éven keresztül évről évre megülték ezt a szimbolikus eseményt, Isten népének szabadításáról emlékezve, és várva Isten népének végleges szabadítását: a beteljesedést. És akkor Jézus hálát ad, megtöri a kenyeret, és azt mondja: MOST! Most van a pillanat, amikor be fog teljesedni, ami évezredek óta hirdettetett ebben a vacsorában. ÉN VAGYOK! – mondja. Az a Bárány, akit a több millió páskabárány kiábrázolt az évszázadok során. Isten EZT! – üzente nektek. Erre a csütörtökre-péntekre-vasárnapra-csütörtökre figyeljetek, mert EZ A VILÁG KÖZEPE! Az utolsó előremutató jel, több ilyen már nem lesz, mert a beteljesedés következik.
Eddig Keresztelő Jánossal együtt azt hirdettük, hogy „Elközelített Isten országa!” De itt van a pillanat, amikor már nem közel lesz Isten országa, hanem eljön, és itt lesz, közöttünk lesz, bennünk lesz, mi pedig benne Isten országában. Egy kis, jelentéktelen csütörtökön.
És megtörtént. Mi pedig azóta ezt cselekedjük Urunk megváltó szeretetének és mennyei hatalmának emlékezetére. Hogy el ne felejtsük: Ott ül a mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat. Sokan azt mondják, vasárnap jön el. Mások azt mondják, hogy szombaton kell Őt várni. Én pedig arra gondolok, hogy talán az is egy jelentéktelennek tűnő csütörtök lesz... Legyünk készen ma is.