7 Elérkezett a kovásztalan kenyerek napja, amikor fel kellett áldozni a páskabárányt. 8 Jézus elküldte Pétert és Jánost ezt mondva: Menjetek el, és készítsétek el nekünk a páskavacsorát, hogy megehessük. 9 Ők pedig ezt kérdezték tőle: Mi a kívánságod, hol készítsük el? 10 Ő így válaszolt: Amikor beértek a városba, szembejön veletek egy ember, aki egy korsó vizet visz, kövessétek őt abba a házba, ahova bemegy, 11 és mondjátok meg a ház gazdájának: A Mester ezt üzeni neked: hol van a szállás, ahol tanítványaimmal együtt megehetem a páskavacsorát? 12 Ő majd mutat nektek egy nagy, berendezett emeleti termet: ott készítsétek el! 13 Akkor elmentek, és mindent úgy találtak, amint előre megmondta nekik; és elkészítették a páskavacsorát (Lukács 22,7-13).
Először is, ki kell javítanom egy szót: „Mi a kívánságod, hol készítsük el?” „Hol akarod, hogy elkészítsük?” Nem kívánság, hanem akarat. Persze, amikor egy király kívánságát tudakolják, akkor az valójában az akarata. A király álmodik, vágyik valami szépre, és az egész országa kivirágzik.
Jézus akarja, kívánja, hogy az összegyűjtött, Őt követő tanítványok körbeüljenek egy asztal körül, és megtörjék a kenyeret, megegyék a páskavacsorát, elosszák maguk között a kehely bort. Közösségbe kerüljenek: Vele, és egymással. Az évezredek óta előkészített áldozati Báránnyal, és Isten országával.
Hosszú története van egy közösség összegyűjtésének, Jézus Krisztus megszületésétől kezdve a tanítványok elhívásán át el egészen a csodákig és a vitákig. Pusztában és városokban, be nem fogadva és elkergetve, körülrajongva és testvérként szeretve. De eljön a pillanat, amikor választanak egy fixpontot. Nem igaz, hogy az ókeresztyén gyülekezeteknek ne lett volna stabil helyük, „templomuk”, és vándor-egyház lettek volna.
„Hol?”
Van Jézus első gyülekezetének „székhelye”, „postacíme”. Ha később menekülniük is kell, mert Jeruzsálemet lerombolják, akkor is egyik konkrét helyről a másikra mennek át. „Hol készítsük el?” – kérdik a tanítványok. Mert nem úgy van, hogy ránéznek a térképre, összevetik a missziói stratégiával, és ahol még fehér foltot találnak, oda kitűznek egy gombostűt, és azt mondják: Itt! – és alapítanak oda is egy missziói egyházközséget. Odamennek Jézushoz, és Őt kérdezik: „Uram, mi az akaratod? Hol készítsük el az első Úrvacsorát?”
És akkor történik valami misztikus. Valami földöntúli. Valami prófétai. Amiből látni lehet, hogy ezt ember nem tudhatta előre: ezt csak Isten tudta, hogy így lesz. Isten akarata az, hogy itt vagy ott készítsük elő az Úrvacsorát, ami a gyülekezet látható, szimbolikus megjelenítése.
„Amikor beértek a városba, szembejön veletek egy ember, aki egy korsó vizet visz, kövessétek őt abba a házba, ahová bemegy, és mondjátok meg a ház gazdájának: A Mester ezt üzeni neked: hol van a szállás, ahol tanítványaimmal együtt megehetem a páskavacsorát? Ő majd mutat nektek egy nagy, berendezett emeleti termet: ott készítsétek el!”
Prófétai szavak. Azt hinnénk, hogy ilyesmire csak Jézus képes, hogy előrelássa, mi fog történni, ha a tanítványok bemennek a városba. De ez nem így van. Találunk ehhez hasonló történeteket az Ószövetségben is:
„1 Ekkor fogta Sámuel az olajoskorsót, öntött belőle Saul fejére, megcsókolta, és ezt mondta: Ezennel fölkent téged az Úr öröksége fejedelmévé. 2 Amikor most elmész tőlem, két emberrel fogsz találkozni Ráhel sírjánál Benjámin határában, Celcah mellett, akik ezt mondják neked: Megkerültek a szamarak, amelyeknek a keresésére indultál. Apád már elvetette a szamarak gondját, értetek aggódik, és ezt mondogatja: Mit tehetnék a fiamért?! 3 Ha onnan továbbmész, és a Tábór tölgyfájához elérkezel, találkozol majd három emberrel, akik az Istenhez mennek föl Bételbe. Az egyik három kecskegidát visz, a másik három kerek kenyeret, a harmadik pedig egy tömlő bort. 4 Békét kívánnak majd, és két kenyeret adnak neked; fogadd el tőlük! 5 Azután eljutsz az Isten halmára, ahol a filiszteusok oszlopai vannak. Mihelyt bemész az ott levő városba, találkozol majd egy csapat prófétával, akik az áldozóhalomról jönnek lefelé. Lant, dob, fuvola és citera lesz náluk, ők maguk pedig prófétai révületben lesznek. 6 Akkor megszáll téged is az Úr lelke, velük együtt prófétai révületbe esel majd, és más emberré leszel. 7 És ha majd bekövetkeznek rajtad ezek a jelek, akkor tedd meg, amire módot találsz, mert veled lesz az Isten. 8 Akkor menj el előttem Gilgálba, és én is elmegyek hozzád, hogy égőáldozatokat mutassak be, és békeáldozatokat áldozzak. Hét napig várj, amíg hozzád érkezem, és akkor majd tudtodra adom, hogy mit kell tenned” (1Sám 10,1-8).
Jézus előtt is próféták alapították a gyülekezetet, a kultuszt, és Jézus után is így kell ennek lennie. Arra a kérdésre, hogy „Hol osszunk Úrvacsorát?” ma is csak az Isten Szentlelkével felruházott prófétáink adhatják meg a választ. Olyan választ, amiből – a hívő embernek legalábbis – világosan kitűnik, hogy Isten jelenlétének természetfeletti ereje jelöli ki a helyszínt.
Amikor viszont megérkeznek a házhoz, Jézust egyszerűen „Mester”-nek, „didaszkalosz”-nak, „tanító”-nak, „rabbi”-nak mondják. Egyrészről Isten mindenható, mindenről előre gondoskodó keze rendezi az eseményeket, és ezeket Jézus tartja kézben – másrészt Jézus nem akar kitűnni, a történet szerint itt nem sokban különbözik bármelyik rabbitól, tanítótól, aki az ünnep idején tanítványai közösségében elzarándokolt Jeruzsálembe.
Ez a kettősség pedig bátorítás nekünk, Jézus Krisztus mai követőinek, akik gyülekezetnek keresünk helyet. Nem azért kap Jézus szállást, mert ő a Megváltó, Isten Egyszülött Fia, hanem mert Isten nevében jön tanítványai körében: „Áldott, aki az Úr nevében jön!” Mint „Mester”-t fogadják be, és adnak neki szállást az ünnepi alkalomra.
Bátorítás nekünk: alapítsunk új gyülekezetet! Vezessük be, hogy rendszeresen összegyűlünk, hetente, megtörni a kenyeret, inni a közös kehelyből, hirdetni az Igét – hogyha Isten Szent Lelke prófétáink által kijelentette, hogy itt vagy ott új gyülekezetet kell alapítanunk. De „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők” (Zsolt 127,1). Minden ilyen akciónak „felülről vezéreltnek” kell lennie. Nem lehet egy gyülekezetalapítás magánakció. Nem lehet gyülekezetet alapítani sértődöttségből, igazságérzetből, lázadásból, vagy mert úgy gondoljuk, hogy mi jobban tudjuk csinálni, mint a „hagyományos”, a „begyepesedett” régiek... Csak ha az Úr akarja.
És a ház gazdája? Ő is fontos ebben a történetben. Én hiszem, hogy ő attól a naptól, hogy hitre jutott, valamikor a 20-as éveitől kezdve minden Húsvétkor kitakarította, berendezte azt az emeleti szobát. Várta a Messiást. Ilyen banálisan. Mint Noé az özönvizet. Értelmetlenül, fanatikusan, konokul, dacolva a világ cinizmusával. Mint templomaink, amikor minden vasárnap megszólaltatják a harangokat. Minden hétköznap: reggel 7-kor a visszatérő Urat köszöntik, és este 7-kor emlékeztetnek minket, hogy az Úr kezébe tesszük le életünket éjszakára is. Akkor is, ha a lakosság zöme már elfelejtette, mire is valók ezek a fejjel lefelé lógatott különös hangú rézüstök. Kinevetnek érte, kényelmetlennek érzik, anakronisztikusnak, mert „az egyház ideje lejárt”... Ez az ember pedig, sokakkal együtt, évről évre minden Húsvétkor berendezte azt az emeleti szobát, és várta az Urat.
Milyen öröm lehetett neki, amikor elhangzott a kérdés: „A Mester ezt üzeni neked: hol van a szállás, ahol tanítványaimmal együtt megehetem a páskavacsorát?”
Így tesz majd a mi Urunk velünk is: bekopogtat Szent Lelke által a mi templomainkba, és megkérdezi: hol van a szállás, ahol szívvel-lélekkel vártok engem? Így lesz, amikor testben jön vissza, „az ég felhőin”, ahogy ígérte. És akkor az Ő egyháza, felébred, mint az 1000 éve alvó mesebeli királylány, és azt fogja mondani: itt van a Neked fenntartott hely! Jöjj, Uram Jézus! Rád vártunk évezredeken keresztül! A Te emlékezetedre húztuk meg a harangot, énekeltünk, hirdettük az Igét, és gyűltünk a Te asztalod köré. Mert hallottuk a Te parancsodat, amikor azt mondtad nekünk, hogy „Itt várjatok rám, ide gyűljetek össze, itt fognak beteljesedni azok az Igék, amik Isten országáról szólnak.”