11 Amikor Jézus úton volt Jeruzsálem felé, Samária és Galilea között haladt át. 12 Amint beért egy faluba, szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, 13 és kiáltozva kérték: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! 14 Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk: Menjetek el, és mutassátok meg magatokat a papoknak! És amíg odaértek, megtisztultak. 15 Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent. 16 Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki. Ez pedig samáriai volt. 17 Megszólalt Jézus, és ezt kérdezte: Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc? 18 Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen? 19 És ezt mondta az Úr: Kelj fel és menj el, a hited megtartott téged. (Lukács 17,11-19)
Senkiföldjén jár Jézus, Samária és Galilea határán. És a senkiföldjén találkozik tíz emberrel, akik sehová nem tartoznak, akik nincsenek rajta a térképen. Ma talán inkább a betegségük a szembetűnő, azon kezdünk gondolkodni, hogy miféle baktérium-vírus okozhat náluk olyan állapotot, amitől rosszul érzik magukat, és mi lehetne rá a gyógymód. De abban a korban mást jelentett ez a betegség: egy romboló erő, ami dolgozni kezdett valakiben, és ha ezt az embert nem távolították volna el a közösségből, akkor mindenki meghalt volna lassú kínhalállal. „Tisztátalan” – mert nem csak Isten erői működnek benne, hanem az ördögé is. A lepra az ördög játékszere, amivel az emberiséget gyötri jókedvében.
De ahogy kitaszították maguk közül a zsidók a kilenc embert, és a samáriaiak az egy embert, ezek ott a senkiföldjén egy csapatba verődtek. A kitaszított emberek egymásra találnak a számkivetettségük mentén. Így tengették ott az életüket, mikor arra ment Jézus. Előírásból, óvatosságból távol állnak meg Jézustól. De talán nem csak azért, mert így szabályszerű, hanem mert identitásuk is azt diktálta már, hogy senki normális emberhez nem mehetnek közel, mert nem tartoznak oda.
De bármilyen távol is van az ember a rendes élettől, kiáltani lehet, kiáltani szabad. Tudták-e ezek az emberek, hogy Jézus kicsoda valójában? Én azt hiszem, a „Mester” megszólításból, hogy nem tudták. Egy csodadoktornak hitték őt, akiről sokat beszélnek az emberek a környéken, egyszerű embernek, akinél általában gyógyíttatni szokták magukat az emberek. Akinek adott esetben valami terápiája lehet az ő bajukra is. Ki tudja? Végső elkeseredésében az ember mindent kipróbál, hátha. Legfeljebb nem jön be.
És Jézus gyógyításának tulajdonképpen ez a látható, tudatos eleme, hogy a számkivetettséget szünteti meg. Menjetek közel – az intézményes társadalomhoz, egyházhoz, és tagozódjatok be az Isten népe közé a rendes, hivatalos eljárás keretében.
A tíz ember küzdelme abban áll, hogy ők még nem tudják, hogy addigra egészségesek lesznek, mire ezt megvizsgálják rajtuk a papok. Hinniük kell abban, hogy Jézus nem hiába küldi őket újra ugyanoda, ahol megállapították róluk, hogy ki kell közösíteni őket. Visszamenni életük tragédiájának helyszínére, hogy helyreálljon az egység köztük és a többiek közt. Ehhez kell a hit először.
És ehhez van hite mind a tíz embernek. A kilenc júdai hite által újra részese lesz a szent közösségnek. Részt vehet az istentiszteleteken, az ünnepi szent vacsorákon, élhet, dolgozhat, örülhet szerettei körében. Nagy csoda ez. A lepra gyógyulása is nagy csoda, de ez is az, hogy visszakapják a régi életüket.
És ahogy visszakapták a régi életüket, hirtelen megszakad a közösség Jézussal. A csodadoktorra már nincs szükségük, nem gondolnak rá többet. És megszakad a közösség azzal az egy samáriaival, akivel eddig együtt vergődtek. Felbomlik a számkivetettek közössége, és a samáriai magára marad. Hiába a gyógyulás, a zsidó közösségbe csak a másik kilencet fogadják be. Ő marad egyedül a senkiföldjén.
És itt van a hit második pillanata, a döntő pillanat. A samáriai is gyülekezetet keres magának, ahol azt az Istent tisztelheti, aki meggyógyította őt. Egyetlen ember jut eszébe csak, aki ott, a senkiföldjén szóba állt vele: Jézus. Valójában ekkor már Jézus is a számkivetettek életét éli. Ellenségesen néznek rá népe vezetői, és a samáriai faluban sem fogadják be éjszakára. Értünk szenvedi ezt el, hogy ebben az állapotában mindenkivel közösségben lehessen, aki lekerült valahogy a világ nagy játszmáinak a sakktáblájáról.
Visszamegy tehát a meggyógyult ember Jézushoz, és ott áldja Istent, aki megszabadította betegségéből. Hálát ad Jézusnak, a kor szokása szerint mély tiszteletét fejezi ki, arccal a földre borul előtte. „Olyan nagy hálával tartozom neked, hogy az egész életem valójában a tiéd! Ajándékoddal jogot szereztél arra, hogy rendelkezz fölöttem.” Jézus nem tiltakozik a gesztus ellen: „Az életemben és halálomban egyetlen vigasztalásom, hogy testestől-lelkestől – akár élek, akár halok – nem az önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok. Ő drága vérével minden bűnömért maradéktalanul megfizetett, és az ördög hatalmából megszabadított.” Jól van ez így. Ez a hit, az üdvözítő hit.
Ezt az egy samáriait megtartja a hite, mert Jézusé lesz. A többi kilenc viszont megtalálta vigasztalását a maguk körében, megvigasztalódtak a vallásos rítusaik között. Nem tulajdonítanak az esetnek nagyobb jelentőséget. Úgy értelmezik a történteket, hogy igénybe vették ennek a csodadoktornak a szolgáltatásait, amiért – vagy ettől függetlenül? – mire odaértek a papokhoz, már egészségesek voltak. Nem is gondolták, hogy csoda történt volna. Hiszen annyi gyógyulás van a világon, hetente gyógyulunk meg egy-egy torokfájásból, sérülésből, úgy hagyjuk hátra lelki sebeinket, ahogy az ingeket mossuk. Miért ne lehetne egyszerűen túllépni minden körülményeskedés nélkül egy ilyen betegségen is, ami a természetnek hála, elmúlt?
Észrevenni a csodát a saját hétköznapjainkban. Csodának látni azt, amit Isten cselekedett a mi életünkben. És hálát adni Istennek, Jézus Krisztusnak, a mi Megváltónknak, aki megcselekedte ezt a csodát velünk. Akkor is, ha a csodának hétköznapi medre volt, ha történnek hasonló események hitetlenekkel, ateistákkal is, teljesen véletlenül, vagy az ő saját erejükből. Legyen szemünk a csodára! El ne takarja előlünk Jézus jelenlétét, közösségét a sok jó ember, aki körülvesz, akik közé tartozunk, a bevett rítusok és intézményes eljárások. Boruljunk le Őelőtte, hittel, hálával, hűséggel. Ezt köti a lelkünkre ez a mostani igeszakasz, Jézusnak ez a hozzánk is szóló szava. El ne felejtsd a hálát, el ne felejts leborulni a Megváltód előtt, ha valami hétköznapi rend helyreállt az életedben! Nem magától értetődő az, hogy minden rendben van az életedben! Isten a tenyerén hordoz, mert szeret.
És van ma, augusztus 20-án ennek az igének egy konkrét alkalmazása: országunk alapítása. Sok ország van a világon, sok országot alapítottak. Egyes országokat jóval a mi szeretett Magyarországunk előtt. Nekünk mégis észre kell vennünk, hogy nem magától értetődő az, hogy országunk lehet. 1000 évvel ezelőtt maga Jézus Krisztus állt ott, a pusztában, a senkiföldjén, és Őtőle kért segítséget az országalapításhoz Szent István királyunk. Ezért mondjuk őt szentnek, mert az Úrtól kapta a hivatását, hogy országot alapítson. Az Úrtól kérte az erőt, az ötletet, a módszert, és az Úrtól kapta a bűnbocsánatot is, mert bár szent volt, messze nem volt hibátlan.
És mi most, 10-ből 9 ember, valamiféle társadalmi szerződésre hivatkozunk, hirdetjük, hogy demokráciában élünk, és az történik ebben az országban, amit a vezetőinktől kikényszerítünk. Ha valami fáj nekünk, akkor romboló erőket szabadítunk el, mert úgy gondoljuk, hogy ma már a mennyországot sem lehet eladni legalább egy kis pokol nélkül. Napirendre tértünk a „keresztyén értékrend” és a „keresztyén hagyomány” fölött, és azt mondjuk, hogy ez egy letűnt korszak elavult ideológiája. Ma már…
Pedig emlékeznünk kellene, hogy az Úr hol talált ránk, a mi nemzetünkre, egy számkivetett állapotban, és azt mondta vezetőinknek, hogy menjetek, és tagozódjatok be a többi állam közé, nemzetközi szerződésekkel, békekötésekkel. Isten nevében, Isten dicsőségére kötött szövetségekkel. Mint Isten választott nemzete, akit maga az Úr őriz, ha hűtlenek nem leszünk Őhozzá.
Az országalapítás sikerült. Csoda volt. Nagyobb csoda volt, mint egy leprás ember meggyógyulása. 1000 éve van országunk, a tatárok, törökök, a nyugati és keleti szomszédaink mindenféle ténykedése ellenére. Csoda ez. Kimondott csoda, mert nem titok, hogy István királyunk Jézus Krisztus gondjaira bízta ezt az országot. A maga nyelvén ezt úgy fejezte ki, hogy „felajánlotta Szűz Máriának”. Mert nem érezte úgy, hogy a világ Urához, Jézushoz közel mehet, és ilyen merészet kérhet tőle. Óvatosan, távolról, kegyelemért kiáltva, felajánlotta az országunkat Istennek, hogy őrizze, oltalmazza, védje a külső és belső ellenségektől. Küldje el áldását, esőt az aszály idején. Hogy mindig legyen kenyér. Csoda volt, és ez a csoda, hogy vagyunk, tart 1000 éve.
Ideje felocsúdnunk. Nem elég, ha megnyugodva beállunk a rendes népek sorába, és igazodunk az ő rítusaikhoz. Hanem éppen ma, államalapításunk ünnepén, le kell borulnunk Jézus Krisztus, a mi Megváltónk, Üdvözítőnk előtt, és újra, minden nap újra felajánlani országunkat Neki: Urunk, Te őriztél minket ebben az országban ezer évig! Csak Neked köszönhetjük, hogy annyiszor talpra álltunk. Tieid vagyunk, egyen egyenként, és Tieid vagyunk együtt, mint nemzet. Kérünk, légy a mi vezetőink világossága, útmutatója ma is! Szabadíts meg minket ma is minden romboló erőtől, a Sátán minden gonosz játékától. Vezess vissza minket a senkiföldjéről haza, oda, ahol élet van és békesség. Taníts minket hálásnak lenni azért a csodáért, amit Tőled kapunk minden nap. Bármilyen elit közösségbe is fogadnak be minket, akkor se engedd, hogy elfelejtsünk Téged, az egyetlent, aki valóban megtartasz bennünket!