• Blumhardt - Két megtérés.png
  • Bohren - Alkalmas ruhát a mennyországhoz.png
  • Cry for help.png
  • Csalódunk - Farkas József.png
  • Gogol-revizor.png
  • Kert-Gecsemáné.png
  • Mi pompásabb az aranynál.jpg
  • Pascal - A földi dolgokat ismernünk kell.png
  • Rilke - A múlt hamis.png

Lukács 17,1-19

1 Jézus így szólt a tanítványaihoz: Lehetetlen, hogy botránkozások ne essenek; de jaj annak, aki által esnek. 2 Jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tengerbe vetik, mintsem egyet is megbotránkoztasson e kicsinyek közül. 3 Vigyázzatok magatokra!

Ha vétkezik ellened a testvéred, figyelmeztesd, és ha megbánja, bocsáss meg neki! 4 És ha naponta hétszer vétkezik ellened, és hétszer visszatér hozzád ezt mondva: Megbántam – akkor is bocsáss meg neki!

5 Az apostolok így szóltak az Úrhoz: Növeld a hitünket! 6 Az Úr ezt válaszolta: Ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és így szólnátok ehhez a vadfügefához: Szakadj ki gyökerestől, és gyökerezz meg a tengerben – az engedelmeskedne nektek.

7 Ki az közületek, aki ezt mondja szolgájának, amikor az szántás vagy legeltetés után megjön a mezőről: Jöjj ide hamar, és ülj az asztalhoz! 8 Nem azt mondja-e inkább neki: Készíts nekem valami vacsorára valót, övezd fel magadat, és szolgálj fel nekem, míg eszem és iszom, te majd azután egyél és igyál! 9 Vajon megköszöni annak a szolgának, hogy teljesítette, amit parancsolt neki? 10 Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt.

11 Amikor Jézus úton volt Jeruzsálem felé, Samária és Galilea között haladt át. 12 Amint beért egy faluba, szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, 13 és kiáltozva kérték: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! 14 Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk: Menjetek el, és mutassátok meg magatokat a papoknak! És amíg odaértek, megtisztultak. 15 Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent. 16 Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki. Ez pedig samáriai volt. 17 Megszólalt Jézus, és ezt kérdezte: Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc? 18 Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen? 19 És ezt mondta az Úr: Kelj fel és menj el, a hited megtartott téged. (Lukács 17,1-19)

A gyülekezet és a megtérők viszonya. Erről szól ez a néhány rövid szakasz. Ha egy-egy szakaszt külön kiragadnánk – ahogy szokás a hagyományos igemagyarázatainkban, hitoktatásunkban, akkor szélsőségessé válna az üzenet. Akkor felborul az egyensúly. Mintha levennénk a mérlegről az egyik serpenyőt. Ezért nézzük most őket együtt. Mi a tanítvány kötelessége, mi a gyülekezetbe érkező idegen kötelessége, hogy harmónia legyen végül.

Kölcsönösség. Ezzel a szóval lehet a legjobban leírni a két oldal viszonyát. De nem egyenlőség. Nem úgy vagyunk, mint a közkedvelt mémben, amikor két ember áll egymással szemben, az egyik 6-ost lát, a másik 9-est, és a felirat azt mondja, hogy mindkettőnek igaza van. Azt a számjegyet mindig abból az irányból kell olvasni, ahol Jézus Krisztus áll.

Az első igazság tehát az, hogy Jézus Krisztus az igazság. Istennek mindig igaza van Jézus Krisztusban. Nem hangzik túl toleránsnak, polkorreknek, de nem is akar az lenni. Nekünk, hívő keresztyéneknek nem az a feladatunk, hogy kaméleonok legyünk, és bárhol, bármiféle közösségbe akadálytalanul beolvadjunk, és lemondjunk mindenféle konfrontációról.

Bárhol is vagyunk a világban, amikor könyörtelenül elénk kerül a kérdés, hogy válassz: Isten vagy a pénz? – akkor „filózás” nélkül, mérlegelés nélkül mindig Istent kell választanunk, Őmellette kell hitvallást tennünk.

Ez eddig világos. De most jön a dolog másik oldala. Hogy olyan sok kegyetlen kegyes ember van. Olyan sokan vannak, akik el vannak telve a maguk hitétől, Istenhez való hűségétől, és lenézik a többieket. „Mi, hívő emberek” – itt ülünk a tűz körül, sütögetjük a pecsenyénket, zárt kört alkotva, és legfeljebb néha-néha pillantunk kifelé, és vetünk egy rideg pillantást a külső, hitetlen világra, akik közelednének, érdeklődnének felőlünk, de mi elítéljük őket pogányságuk, hitetlenségük, tudatlanságuk miatt. Mert mi bezzeg!!!

Itt szól közbe Jézus hozzánk, tanítványaihoz: ne botránkoztassátok meg azokat, akik érkeznek közétek. Ne zárjátok ki az Istent keresőket. A világon mindenki potenciálisan gyülekezeti tag. Nincs olyan bűn, ami ezt lehetetlenné tehetné, mert Isten kegyelme határtalan.

A rendes, becsületes tanítvány akkor összeszorítja a fogát, és megbocsát valakinek, aki még a megszentelődés útjának elején jár. Aztán tudatlan, faragatlan embertársa ismét elkövet valamit ellene. És akkor azt mondja, milyen jó, van énnekem Bibliám, meg tudom indokolni, miért közösítem ki ezt az embert: „Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, és megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szentléleknek, akik megízlelték Isten felséges beszédét és az eljövendő világ erőit, de elestek, hogy azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt.” (Zsid 6,4-6) Egyszer van bocsánat, de másodszor már nincs!

Mire közbevethette egy farizeus, aki a korabeli zsidó kegyesség szerint élt, hogy náluk azért két bukás megengedett, és csak a harmadiknál kellett végleg lemondani a bűnös emberről. Ma is vannak vizsgák, utóvizsgák, és néha adatik egy harmadik lehetőség is, szélsőséges esetben. Ne küldjük már el rögtön másodjára, adjunk neki még egy lehetőséget.

És itt jönnek Jézus szavai: ha csak két-három lehetőséget adsz műveletlen embertársadnak, akkor éppen csak hajszálnyit változtattál azon a hozzáálláson, amikor azonnal, első pillantásra elítéled és elzárod az üdvösségtől. Hétszer. Bocsáss meg neki hétszer. Bocsáss meg neki naponta hétszer. Máté evangéliumában ugyanerről van szó. Figyelmeztetni kell a testvért. Ez az első. Szólni neki, hogy vétkezett, és pontosan elmondani neki, hogy miben vétkezett. Lukács evangéliuma szerint is figyelmeztetni kell őt. Nem egyszerűen elfordulni tőle, és „majd rájön, hogy baj van”. Szólni, komolyan és felelősségteljesen. Megadni neki az esélyt, hogy tanuljon, hogy változzon, hogy belássa, hogy nem így kellett volna. Hogy elkezdhesse másképp csinálni, most már tudatosan.

Máté evangéliuma azt a tapasztalatot viszi végig, hogy olyan gyakran falra hányt borsó, ha szólunk valakinek. Megsem hallja az a másik, és minden megy tovább a régiben. Elviszi a gondolatot odáig, hogy mi van, ha az egész gyülekezet jó szándékú figyelmeztetésével szemben is kitart a bűn mellett valaki. Akkor tényleg úgy kell tekinteni rá, mint aki nem közülünk való. Mint valakire, aki talán egyszer valamikor még megtérhet, mint elveszett bárányra, akit nem sikerült megtalálni.

De jó esetben ez a módszer, amit Máté leír, elsegíti az illetőt a bűnbánatra. Ha tapintatosan csináljuk, ha szeretettel csináljuk. Diszkréten, amennyire lehet. Ha nem hallgat ránk, akkor veszünk magunk mellé még egy vagy két embert, mert talán csak én vagyok számára hiteltelen? Ki tudja… Ha még így sem ad nekünk igazat, akkor az egész gyülekezet előtt próbáljuk tisztázni a kérdést. Egy gyülekezet, amelyik szorgalmasan képezi magát, amelyik képben van bűnről és szentségről, hiteles visszajelzést tud adni. Küzdünk azért az emberért, aki vétkezett közöttünk. És nagy valószínűséggel ennyi idő alatt emberünk be fogja látni, hogy hibázott. Eljut odáig, hogy bocsánatot kérjen, hogy megvallja magának is, a többieknek is, hogy hibázott, vétkezett. Hogy ezentúl másképp fogja csinálni. És akkor meg lehet neki bocsátani. Akkor meg kell adni neki az új esélyt.

„Akkor Péter odament hozzá [Jézushoz], és ezt kérdezte tőle: Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is? Jézus így válaszolt: Mondom neked, nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.” (Máté 18,21-22)

Figyelmeztetem, megbánja, elkezdi jól csinálni. Ezt hányszor engedjem meg embertársamnak, ha rajtam múlik, hogy tagja lehet-e még a gyülekezetnek?

Hétszer. Hetvenszer hétszer. Naponta hétszer. Ennek nincs határa. Az igaz bűnbánat, az őszinte megtérés után mindig van bocsánat.

Kölcsönösség van itt: akik hívők, akik tanítványok, akik előbbre járnak Jézus Krisztus követésében, azok vezetik, tanácsolják, intik, figyelmeztetik azokat, akik még nem mindennel vannak képben. Vannak az erősek és vannak a gyengék. A gyengék viszont figyelnek, tanulnak és időről időre bűnbánatot tartanak. És az erősek is bűnbánatot tartanak, mert ők is még úton vannak a megszentelődésben.

*

És itt jön a következő téma: az előbb a bűn állt a középpontban, és annak kezelése, a bűnüldözés, most jön a gyógyítás: „Az apostolok így szóltak az Úrhoz: Növeld a hitünket!”

Nem az üdvözítő hitet kérik, hogy Jézus növelje bennük, hanem a hitük erejét, azt az erőt, hogy imádsággal formálják a világot. A mennyei erőt, ami Isten Szentlelke által dolgozik minden emberben. Történjen közöttünk több csoda, több gyógyulás! Ez a tanítványok kérése. „Urunk, növeld a mi isteni erőnket!” Hogy ezzel az erőfölénnyel hatást tudjunk gyakorolni a világra. Hogy a Te erődet közvetíteni tudjuk a hitetleneknek, és ezzel tekintélyt szerezzünk magunknak!

Zavarba ejtő Jézus válasza: „Ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és így szólnátok ehhez a vadfügefához: Szakadj ki gyökerestől, és gyökerezz meg a tengerben – az engedelmeskedne nektek.”

Nem a hit mértéke határozza meg a csodák mennyiségét és mértékét. A csodatevő erő nem a hívő emberben van. Nincs az ember „teletöltve” Szentlélekkel, hogy azzal gazdálkodhatna, és abból töltene ki a világra, hogy csodák, gyógyulások, békülések történjenek. Az embernek nincs. A csodatevő erő Istenben van, és ott is marad. A hívő embernek mindössze annyira van szüksége, hogy merjen hittel kérni. A hívő ember mindössze tudja, hogy van egy mindenható, mindentudó mennyei Atyja Jézus Krisztus által, és Tőle mindent szabad és mindent lehet kérni. Ez a mustármagnyi hit, ami mindenre elég. De ettől mi nem vagyunk sem nagyobbak, sem kisebbek, hogy imában kérünk valamit. A mennyei Atya az, aki megadja, megcselekszi.

Nem vagyunk ilyen értelemben egy cseppet sem nagyobbak mi, akik talán évtizedek óta gyülekezetbe járunk, azoknál, akik ma toppantak be először, és ma hallottak először hitről, Krisztusról, Istenről. Mindenkinek ugyanakkora Istene van.

Amikor figyelmeztetünk valakit a bűnére, akkor sem a magunk igazát, a magunk érdekeit védjük, hanem Isten ítéletéből és kegyelméből adunk tovább valamit, amiben mi is részesedtünk. Mint ahogy ezt Máté evangéliumában el is magyarázza Jézus a gonosz szolga példázatában, aki nem akarta elengedni adósának a sokkal kisebb adósságot, bár neki ura mindent elengedett. Isten kegyelméből adunk tovább valamicskét, amikor hétszer, naponta hétszer, hetvenszer hétszer megbocsátunk. És Isten erejéből kérünk, Isten gyógyító hatalmáért könyörgünk másoknak, aki minket is gyógyít, éltet, feltámaszt.

Nem a miénk, amit adunk. Nem a miénk a bűnbocsánat, és nem a miénk a gyógyító erő, ami egészségessé tesz, egésszé tesz, ami kiegészíti azt, ami töredékes. Istené az erő, a miénk az a mustármagnyi hit, hogy merünk Urunkhoz könyörögni érte.

És ha tiszta szívvel, őszintén elvégeztük ezt a ránk bízott feladatot? A szántást, a vetést, az aratást… A tanítást a helyes, Istennek kedves életre, az intést, a figyelmeztetést és a megbocsátást, a diagnózist és az imádságot a gyógyulásért? Akkor csak azt tettük, ami a kötelességünk volt. Nem tettünk semmi olyat, ami kizárólag a miénk lett volna, amit jogunk lett volna megtartani magunknak. Hiszen szolgák vagyunk, akiket Urunk azért állított ide, hogy megbocsássunk az Ő nevében, hogy gyógyulásért imádkozzunk az Ő nevének dicsőségére. Ha valaki megtisztult, megszentelődött, ha valaki meggyógyult és egészséges életet kezd élni, ez nem a mi érdemünk, hanem az Úré. Nekünk viszont kötelességünk, hogy jelen legyünk, elvégezzük azt a szolgálatot, ami a mi részünk ebben.

*

Végül megint a kölcsönösség miatt következik egy történet. Mert Jézus elvárása a tanítványok felé az, hogy mindenüket szenteljék oda az evangélium ügyének, Isten országának. És az idegenek? Rájuk semmiféle elvárás nem vonatkozik? Ők akárhányszor vétkezhetnek, és csak mi tűrjünk?

Nem így van, mert rájuk is maximális elvárások vonatkoznak. Erről szól a tíz leprás története. Ha egy keresztyén gyülekezet valóban hűségesen végzi a feladatát, és megvan az a mustármagnyi hite, amivel gyógyulásokért tud könyörögni, akkor lesz ilyen története, hogy gyógyulásért imádkozik valakiért, akinek reménytelen a helyzete. És akkor ez a beteg ember elmegy az orvoshoz, itt a történetben a paphoz, aki hivatalosan is megállapítja, dokumentálja, hogy meggyógyult. Senki sem fogja tudni, hogy mitől történt ez a gyógyulás. Valaki azt fogja mondani, hogy téves diagnózis volt. A másik azt fogja mondani, hogy valami ismeretlen folyamat eredménye a gyógyulás, amit még kutatni kell. Vagy valamelyik gyógyszer segítségének fogják betudni. Csak az a tíz ember fogja tudni, hogy Jézus Krisztus előtt borultak le, és Tőle kapták a gyógyulást. Isten népének a közösségében imádkoztak Jézus Krisztus segítségéért. És a tízből egy vissza fog térni, és dicsőíteni fogja Istent. Ő lesz az, akit hite meg fog tartani az üdvösségre. A többi kilenc visszatér hétköznapi életébe, és mindent úgy folytat, ahogy addig, míg végül Üdvözítő nélkül, magányosan süllyed el valamiféle végérvényes sötétségbe. Az egy, amikor visszatért Istent dicsőíteni, akkor került be a szentek közösségébe, az egyházba, akiket Isten megőriz. Mert ezzel a nyilvános mozdulatával hitvallást tett Jézus Krisztus mellett. Úgy is mondhatom, hogy azután, hogy észrevette Jézus gyógyító munkáját életében, elment a gyülekezetbe és egy nyilvános alkalommal konfirmált, megvallotta a többiek előtt a hitét, felvállalta a közösséget a többiekkel.

Kölcsönösségnek kell lenni, hogy aki frissen érkezik, valóban Isten üdvösséget nyert népéhez tartozhasson. Vissza kell jönnie annak, aki átélte a csodát, és leborulni Isten előtt, dicsőíteni, magasztalni Őt jóságáért, hatalmáért, kegyelméért. Hogy Ő tud ott is segíteni, ahol az emberi lehetőségek véget értek. Hogy Ő a halálból is kihoz az örök életre és boldogságra. Ez a mi közös hitvallásunk: hiszek… a test feltámadásában és az örök életben.

Kölcsönös tisztelet, megbecsülés, alázat, szeretet. Először azok részéről, akik már régóta gyakorolják, és aztán azoknak is kötelező, akik csak most kezdik megismerni a hitet.

Így vigyázzunk magunkra, nehogy az Isten kegyelméből átélt sikerek, vagy Isten ajándékai gőgössé tegyenek minket, akár régi, akár új hívőket. Tiszteljük és becsüljük kölcsönösen egymást, mert mindnyájunknak egyetlen Urunk van, a Jézus Krisztus, aki életét adta értünk, hogy magához vonzzon mindenkit az örök életre.

Related Articles

Lukács 1,28

Lukács 1,11-25

Lukács 1,5-25

Free Joomla! templates by Engine Templates