1 A vámszedők és a bűnösök mindnyájan Jézushoz igyekeztek, hogy hallgassák őt. 2 A farizeusok és az írástudók pedig így zúgolódtak: Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük. 3 Ő ezt a példázatot mondta nekik:
4 Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja? 5 És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében, 6 hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, majd így szól hozzájuk: Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat. 7 Mondom nektek, hogy ugyanígy egyetlen megtérő bűnös miatt nagyobb öröm lesz a mennyben, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akiknek nincs szüksége megtérésre.
8 Vagy ha egy asszonynak tíz drahmája van, és elveszít egy drahmát, vajon nem gyújt-e lámpást, nem söpri-e ki a házát, és nem keresi-e gondosan, míg meg nem találja? 9 Ha pedig megtalálta, összehívja barátnőit és szomszédasszonyait, és így szól: Örüljetek velem, mert megtaláltam a drahmát, amelyet elvesztettem. 10 Mondom nektek, így fognak örülni az Isten angyalai egyetlen megtérő bűnösnek.
11 Azután így folytatta: Egy embernek volt két fia. 12 A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét! Ő pedig megosztotta közöttük a vagyont. 13 Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet élt. 14 Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. 15 Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. 16 Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki. 17 Ekkor magába szállt, és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! 18 Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. 19 Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy. 20 És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. 21 A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. 22 Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! 23 Hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, 24 mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek. 25 Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a házhoz, hallotta a zenét és a táncot. 26 Előhívott egy szolgát, és megtudakolta tőle, hogy mi történt. 27 A szolga így felelt: A testvéred jött meg, és apád levágatta a hízott borjút, mivel egészségben visszakapta őt. 28 Ekkor az megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte őt. 29 Ő azonban ezt mondta az apjának: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, de te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. 30 Amikor pedig megjött ez a te fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút. 31 Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. 32 Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. (Lukács 15)
„Az elveszett juh”, „az elveszett drahma” és „a tékozló fiú” története egyben. Mert ez egyetlen prédikáció Lukács evangéliumán belül. Úgy is mondhatnám, hogy: Miről szól a tékozló fiú példázata? És válaszolhatnék így, hogy a lázadó, bűnös ember megtéréséről, visszatéréséről Istenhez. Adjuk oda a tékozló fiú példázatát a kicsapongó embernek, aki már-már kezdi érezni, hogy csapdába került, életveszélybe került az élete, és mutassuk be a kisebbik fiú példáján, hogy van kiút, van megoldás, van egy közösség, a gyülekezet közössége, ahol szeretettel, „tárt karokkal” várják, mert Isten bűnbocsátó, kegyelmes Isten. Jézus Krisztusért. Valóban felemelő, építő együttérezni a „tékozló” fiúval, és megtanulni azt a sémát, azt a modellt, ahogy élete legmélyebb pontján alázatosan hazaindul. Hogy nekünk is eszünkbe jusson, ha ilyesmi történne velünk. Életmentő minta. Sőt, a legjobb nem is a nyomorúságos pillanatban az orra alá dörgölni – azt hiszem, ez kontraproduktív volna –, hanem hittan órákra a legjobb ez a történet, hogy még azelőtt vérré váljon ez az Ige, mielőtt éles helyzetben használni kellene. Mint az a sok mese, amit a gyerekek az anyatej mellé, és a tejbegríz mellé magukba szívnak. És később erre építik fel az életük alapmintázatait. „Mennyei Atyánk visszavár, akármit is tettél. Gyere haza!” Életmentő üzenet. Ki tudja, talán az a 19 éves fiú sem a mélységet választotta volna, és nem ugrott volna le a Viaduktról, ha szíve mélyén ez az üzenet is megdobban a döntő pillanatban, és felemeli a mennyei magasságokba.
De a tékozló fiú példázata nem csak ezért van itt. Szokás úgy magyarázni, hogy az üzenet elsősorban az idősebb fiúnak szól, aki dúlt-fúlt, hogy az apja pont ennek a semmirekellőnek a tiszteletére vágatta le a hízott borjút. „Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” Így szokott megszólalni az üzenet: örülnöd kellene!
De ezzel az üzenettel én nem vagyok kibékülve. Ha odaképzelem magam egy szószékre, és kimondom ezt az üzenetet, olyan kényelmetlenül érzem magamat. „Vigadnotok és örülnötök kellene, Testvéreim!” „Nem pedig itt ülni besavanyodva, duzzogva!”… És mondanék még hozzá 20 perc szidást, intést, útmutatást, és mindenki hazamehetne azzal, hogy „Nyomorult farizeusok vagyunk, akik képtelenek örülni annak, hogy ez! itt a kocsmából betántorgott hozzánk ma délelőtt. De én nem is vagyok hajlandó örülni! Ez ide ne jöjjön, a szagát sem bírom!” „Örülnöm kellene, de ez az üzenet olyan távol van tőlem, olyan irreális, hogy örüljön, akinek hét anyja van!”
Az igazság az, hogy senki sem fog örülni attól, ha „intik” rá, ha megparancsolják neki. Egy olyan helyen, ahol szép, egyenes, kemény padsorokba vannak rendezve az emberek, és 2-3 méterre a fejük fölött hangzik a parancsolat. A „Tiszteld apádat és anyádat”, „Ne ölj!”, „Ne paráználkodj!”, „Ne lopj!”, „Ne rágalmazz!”, „Ne sóvárogj a másé után!” parancsolatoknak kell ez a magasság, ez a rend és fegyelem. És ez fontos is, mert különben szó szerint agyonütik egymást az emberek. Látjuk a napi hírekből. De felhőtlen örömöt nem lehet így megparancsolni. Erővel és hatalommal meg lehet parancsolni, hogy „integráljunk” valakit a közösségünkbe, de akkor ez fogcsikorgatva fog menni. A valódi befogadás szabadságban történik. És ezt a kettőt, a fegyelmet és a szabad örömöt nem szabad kijátszani egymással szemben.
Lukács evangéliumának ez a szakasza erre az örömre tanít minket. Mégpedig úgy, hogy Jézus leül egy asztalhoz azokkal, akiket befogad. Minden ezzel kezdődik.
„Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük.”
Jézus Krisztus, aki minden jóság, minden öröm, minden megbékélés forrása, befogadja a bűnösöket. Odaülteti őket asztalához, ahol már ott ülnek a tanítványai. A korábban ugyanígy befogadott tanítványai. Hiszen Péter is így kezdte. A nagy halfogás után Péter leborult Jézus lába elé, és így szólt: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram! A halfogás miatt ugyanis nagy félelem fogta el őt és mindazokat, akik vele voltak; de ugyanígy Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, akik Simon társai voltak.” (Lk 5,8-10)
Jézus bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük.
De megtért bűnösöket. Akik leborultak a lába elé, és meglátták istenségét. Akik megvallották bűneiket, és mint a tékozló fiú, beismerték, hogy nem méltók arra, hogy Isten színe előtt megálljanak. Nem méltók arra, hogy Jézus együtt egyen velük. Péter azt mondja: „Menj el tőlem”. A tékozló fiú azt mondja: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek.” Jézus ilyen bűnösöket fogad magához. Nem mindenkit. Mint a „bűnös asszonyt”, aki minden mértéken és illendőségen felül szereti és tiszteli Jézust: „Egy bűnös asszony pedig, aki abban a városban élt, megtudva, hogy Jézus a farizeus házának vendége, olajat vitt magával egy alabástromtartóban, megállt mögötte, a lábánál sírva, és könnyeivel kezdte öntözni a lábát, és hajával törölte meg; csókolgatta a lábát, és megkente olajjal.” (Lk 7,37-38)
Ez a tisztelet, hogy a megtérők felismerik Jézus Krisztusban Isten Fiát, és leborulnak előtte, minden megtéréstörténetben benne van. Jézus velük ül egy asztalhoz, és velük eszik együtt. Velük vállal közösséget. Nekik ajándékozza azt az örömöt, amit csak az Ő jelenlétében lehet megtapasztalni. A mennyei örömöt, amiben már itt, a földön részünk van.
Én úgy gondolom, Lukács evangéliumának ez a szakasza ebbe a mennyei örömbe akar bevonni minket. Éppen ezért áll a tékozló fiú példázata előtt két kisebb példázat. Az elveszett bárány, és az elveszett drahma példázata.
Képzeljünk el egy szép hegyi legelőt. Nyár van, és az időjárás is olyan, hogy a pásztor kedvére tegyen. A pásztornak nehéz napja volt, mert órák hosszat kereste az egyik bárányt. A legkedvesebbet. Mert mindig az a legkedvesebb, amelyikkel a legtöbb gond szokott lenni. Megint elcsatangolt valahová, beakadt egy kökénybokorba, és ott bégetett szegény, próbált kiszabadulni, segítséget kérni, és már-már feladta. Leült a bozót közepén, és várta a végzetét. És akkor rábukkant a pásztor. Óvatosan kiszabadította, és vállán visszavitte a többi közé. A többiek körbeszimatolták, megpuszilták, körbeolelték, és az elveszett bárányka pillanatokon belül beleolvadt a nagy, hullámzó nyájba. A pásztor megnyugodva, örömmel pihent meg, és arra gondolt, ezt ma este a barátokkal meg kéne ünnepelni. Mindjárt le is adta a hegyekben szokásos egyezményes jeleket, és estére tábortűz köré gyűltek a barátok. Ettek, ittak, énekeltek, és örültek. Mert valaki közülük minden bajtól megszabadult.
Meg kell adni a módját ennek, hogy örülni tudjunk az apró szabadulásainknak. Egyedül nem lehet örülni, egyedül csak sírni lehet. Az örömhöz kell a közösség, a társaság. Az ünnephez hozzátartozik az ének, a finom ételek. És a szép történetek.
Mondom nektek, hogy ugyanígy egyetlen megtérő bűnös miatt nagyobb öröm lesz a mennyben, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akiknek nincs szüksége megtérésre.
A mennyben az angyalok is örülnek, az üdvözült szentek is örülnek a megtérő embereknek. A megtérő ember szívében életre kel az elvetett Ige, és hazahívja az elkóborolt embereket, és otthon ezért öröm van. Mennyei öröm. Az a mi örömünk, hogy valaki visszatért Jézus Krisztushoz, Istenhez. Közénk.
Persze, új ruhát kap, és a miénkből kínáljuk meg először, de ez mind részletkérdés. „Meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” Mert az, hogy itt lehet közöttünk, a feltámadás erejének köszönhető. Jézus Krisztus együtt halt meg vele a kereszten, amikor ez az ember elveszett, és az Ő feltámadása ereje hozta haza. Jézus Krisztus a Jó Pásztor, aki utánament az elveszettségbe, a nyomorúságba, a már itt a földön számára elkezdődött kárhozatba, hogy vállára vegye, és kihozza onnét. Nekünk pedig az a feladatunk ebben, hogy örüljünk ennek. Mennyei örömmel, az angyalok és szentek közösségében.
Ki tudja, talán akadt Lukács korában olyan, aki úgy gondolta, hogy ez valami férfi-dolog. Hogy itt pásztorokról van szó, akik a férfiak közösségében ünnepelnek. Ezért Lukács egy női példát is elmond. Ugyanúgy, szimmetrikusan, ahogy minden esetben a nőket a férfiak mellé állítja, nehogy elsikkadjon a nők megváltása, szabadsága, amit Krisztusban elnyertek. „Ha pedig megtalálta, összehívja barátnőit és szomszédasszonyait, és így szól: Örüljetek velem, mert megtaláltam a drahmát, amelyet elvesztettem.”
Akár férfiak, akár nők vagyunk, Isten hív minket ebbe a közös örömbe. Jézus Krisztus asztala köré ültet, ahol ott ül Péter, Jakab, János, az összes tanítvány, és ott ülnek az angyalok is, és úgy örülnek a hazatérő embereknek, mintha új ember született volna a világra.
Mi pedig, akár templomba járunk, akár valahol disznókat etetünk, mindig hordozunk magunkban valamennyi büszkeséget. Akik templomba járnak, jobbnak gondolják magukat azoknál, akik nem jönnek. És akik nem jönnek templomba, azért nem jönnek, mert jobbnak gondolják magukat a sok farizeusnál, akik minden vasárnap ott kelletik magukat. Szívünk mélyén mind farizeusok vagyunk, és meg kell küzdenünk magunkkal, alázatosan, mint a tékozló fiúnak, hogy legyen erőnk leülni egy asztalhoz… Jézus Krisztussal. Hogy tudjunk felhőtlenül, szabadon örülni. Hogy őszinte szívvel vehessük magunkhoz a Jézus Krisztus testét és vérét jelképező kenyeret. Aki meghalt értünk, aki meghalt velünk, és feltámadott értünk, hogy mi is feltámadjunk, és éljünk Őáltala.
Együnk, és vigadjunk!