25 Nagy sokaság ment vele, és ő feléjük fordulva így szólt: 26 Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, az nem lehet az én tanítványom. 27 Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom.
28 Mert ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül le előbb, és nem számítja ki a költséget, hogy telik-e mindenre a befejezésig? 29 Nehogy – miután alapot vetett, de nem tudta befejezni – gúnyolni kezdje mindenki, aki látja, 30 és ezt mondja: Ez az ember építkezni kezdett, de nem tudta befejezni.
31 Vagy ha egy király elmegy, hogy harcba bocsátkozzék egy másik királlyal, vajon nem ül le előbb, és nem tart tanácsot arról, hogy szembeszállhat-e tízezer élén azzal, aki húszezerrel jön ellene? 32 Mert ha nem, akkor követséget küld, amikor az még távol van, és megkérdezi a békefeltételeket.
33 Így tehát, aki közületek nem mond le minden vagyonáról, az nem lehet az én tanítványom.
34 Jó a só, de ha elveszti az ízét, hogyan tudják azt visszaadni? 35 Sem a földre, sem a trágyadombra nem való: tehát kidobják. Akinek van füle a hallásra, hallja! (Lukács 14,25-35)
„Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvérét, sőt még a saját lelkét is, az nem lehet az én tanítványom” – olvassuk. És ha ez szó szerint így volna érvényes, akkor mindjárt táblát cserélhetnénk a templomaink bejáratánál, és kiírhatnánk, hogy „sátánista egyház”. Nem tudom, kinek és mikor jutott eszébe ezt a mondatot így fordítani. Mert így azt jelentené, hogy Jézus elvárja azt, hogy gondolatban, szóban és tettlegesen gyűlöljük a családtagjainkat, mert ha ezt nem tesszük, akkor az egyház örökre kiközösít. Sajnos vannak olyan szekták, amik ezt a mondatot így értelmezik. Pedig Jézus ilyet biztosan nem mondott!
Ez az a mondat, ahol valóban megtérül, ha utánanézünk az eredeti görög szövegnek. A görögül olvasók kedvéért idézem is szó szerint:
„Εἴ τις ἔρχεται πρός με καὶ οὐ μισεῖ τὸν πατέρα ἑαυτοῦ καὶ τὴν μητέρα καὶ τὴν γυναῖκα καὶ τὰ τέκνα καὶ τοὺς ἀδελφοὺς καὶ τὰς ἀδελφάς, ἔτι τε καὶ τὴν ψυχὴν ἑαυτοῦ, οὐ δύναται εἶναί μου μαθητής.”
Magyarul így lehetne valahogy lefordítani:
„Ha valaki hozzám jön, és nem sorolja hátrább az értékrendjében a saját apját és az anyját és a feleségét és a gyermekeit és a testvéreit, sőt még a saját lelkét is, annak nincs ereje arra, hogy a tanítványom legyen.”
Mennyivel más ez! Egyrészt nem „nem lehet”, hanem „nincs ereje” rá. Nem tiltásról van szó, mintha Jézus elküldené a követőit, hanem képességről, alkalmasságról. Sokan szeretnék Jézus Krisztus közelségét, de tanítvánnyá csak az lehet, akinek ehhez ereje van.
Itt van két példa mindjárt a Szentírásban, hogy jól értsük. „Mert ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül le előbb, és nem számítja ki a költséget, hogy telik-e mindenre a befejezésig?” Ha építkezni akarunk, az óriási költség. Ha belekezdünk, akkor tudnunk kell előre, hogy lesz annyi pénzünk, hogy befejezhessük. Nyomorúságos látványt nyújtanak azok a házak, ahol valamiért félbemaradt az építkezés. Vagy a pénz fogyott el, vagy az egészség. Vagy csaláson kapták a tulajdonost, és börtönbe került. A palotának indult épület pedig ott áll magára hagyva. Benövi a fű, a bokor, szétmállik az esőben-hóban-jégben az évek alatt. Van-e ereje annak az embernek be is fejezni, aki valami látványos építkezésbe kezdett? Honnan van annyi ereje?
Jézus Krisztus követése építkezés. A külvilág számára látható, demonstratív építkezés. Mégpedig olyan hatalmas építkezés, ami előtt komoly számításokat kell végezni, mert emberi erővel lehetetlen kivitelezni. Nem elég a szülők támogatása, nem elég az anyós-após segítsége, nem elég, ha a hűséges házastárs szívét-lelkét beleadja, nem lenne elég, ha az összes testvér jönne is segíteni. Hiába támasz a felnőtt gyerek, remény a kisgyerek, ezek sem adnak annyi erőt, amennyi Isten országának építéséhez kell. Még az ember saját erkölcsi tisztasága, majdnem tökéletes jelleme, példás akaratereje sem elég hozzá. Arra a teremtő erőre van itt szükség, ami a világot alkotta.
A másik példa azt mondja, hogy Jézus Krisztus követése háború. Ha emberi erővel vonulok ebbe a háborúba, akkor úgy járok, mint az a király, aki nem mérte fel az ellenség erejét, és tízezer élén akar húszezerrel szembeszállni. Nem elég, ha az összes rokonomat hívom is segítségül, a Sátán támadásai ellen esélyem sem lesz. Akkor inkább ne is legyek Jézus Krisztus tanítványa, akkor nem leszek annyira kitéve a támadásoknak, ha számomra a végső erőforrás emberekben van, szülőkben, házastársban, gyerekekben, testvérekben, barátokban.
Építkezés és háború, honvédő háború. Mert amit felépítettem nagy erőkkel, azt meg is kell tudni védeni mindenféle támadás ellen.
Aki Jézus Krisztus elé helyez valakit, aki fontos az életében, az elfárad az építkezésben, és elesik a csatában.
„Így tehát, aki közületek nem mond le minden vagyonáról, az nem lehet az én tanítványom.”
Ezt is fogalmazzuk át egy kicsit:
„Így tehát közületek mindazoknak, akik nem mondanak búcsút mindennek, amijük van, nincs erejük arra, hogy az én tanítványaim legyenek.”
Olyan ez, mint Gedeon híres csatája előtt, amikor hazaküldtek mindenkit, aki félt, hogy csak az igazán elszántak maradjanak. Én hiszem, hogy akiket itt Urunk hazaküld, azok sem fognak elkárhozni. Inkább úgy van ez, hogy azok, akik felvállalják a súlyos építkezést, a súlyos harcokat a Sátán hatalma ellen, azok értük is küzdenek.
Azoknak, akik maradnak küzdeni, nehéz kérésnek kell eleget tenniük. Az embernek elsősorban a háza népétől kell búcsút vennie, hogy esélye legyen Jézus Krisztus tanítványának lennie. Ezért is érdekes, hogy van egy hasonló Ige, Lukács evangéliumának 9. részében: „Egy másik is ezt mondta: Követlek, Uram, de előbb engedd meg, hogy búcsút vegyek házam népétől! Jézus pedig így felelt: Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” (Lk 9,61-62)
Akkor most szabad búcsút mondani a háza népének, vagy nem szabad? Ha a két Igét egymás mellé teszem, kissé úgy érzem magam, mint a nyuszika, akin akár van sapka, akár nincs, mindig ugyanaz történik vele.
A különbség az, hogy a 9. fejezetben ezt az embert Jézus maga szólítja meg: „Kövess engem!” Itt a mostani textusunkban, a 14. fejezetben pedig egy névtelen sokaság követi Jézust, akik még semmiféle konkrét hívást nem kaptak. Ott arról van szó, hogy Jézus hívó szava önmagában tanítvánnyá tesz, és abban a pillanatban már nem kell többet bajlódni azzal, hogy mit kellene még előbb megcsinálni, lezárni, elintézni, hogy Jézus hívására felelhessek. Ezért nincs ott lehetőség a hosszas és illedelmes búcsúzkodásra.
Itt szinte ugyanarról van szó, de itt pontosan azt kell ezeknek a követőknek tenniük, hogy odamennek a családjukhoz, és megértetik velük, hogy mostantól fogva van valaki, Valaki, aki fontosabb náluk. Aki egyébként őket is szereti, mindnyájukat egytől egyig, és kötelez az irántuk való szeretetre. Itt nem Jézus Krisztus egyetlen konkrét pillanatban megszólító hívásáról van szó, amire azonnal indulni kell, hanem életfilozófiáról: minden döntésemben Jézus Krisztus akarata a legfontosabb, a többiek érdekeit csak az Ő akaratán belül veszem figyelembe. Ez az Ige már sokkal közelebb áll az általános etikához. Értékrendekről van szó, elvárásokról, mérlegelésekről, etikai konfliktusokról, ezek bölcs megoldásáról. Az Ige azt üzeni, parancsolja, hogy soha, semmilyen körülmények között ne dönts úgy, hogy Jézus Krisztus akarata, személye, a Róla való hitvallás, az Őhozzá való hűség kiszoruljon az életednek arról a konkrét területéről. Mert ha így teszel, elfogy az erőd az építkezésben, és legyőznek a kísértések.
És végül még egy kép: a só. A só olyan anyag, ami mindent átjár, amivel érintkezésbe kerül. Ha van egy bármilyen anyag, és van a só, akkor ez az anyag is sós lesz előbb-utóbb mindenképpen. Nem elég csak lemondani a végesről, az emberiről. Mert akkor az ember valamiféle nirvánába fog kerülni, ahol csak a pusztulás éri utol. Minden lemondásnak, hátrább sorolásnak akkor van értelme, ha valóban Isten Szent Lelke, Jézus Krisztus Szent Lelke kerül az első helyre. És Ő lesz az, aki épít, minket magunkat, építi szeretteinket, amikor valamit megteszünk értük Isten erejével és békességével, építi az Ő egyházát. Mint a só, ami kiárad mindenre, amivel érintkezésbe kerül. Így járja át a Szentlélek azokat, akik érintkezésbe kerülnek Vele. És megszentel minket.
És ez az építkezés harc is egyúttal. Nem test és vér ellen, nem pusztító fegyverekkel, hanem Isten Lelkével. Csodálatosan. Mint a só, ami fertőtlenít, konzervál, nem engedi, hogy a romlás, a halál elérje azt, amiben elég só van.
Jó a só. Isten erejét jelenti a só. De ha nem bízunk Benne eléggé, ha helyette a látható kapaszkodóinkat tesszük az első helyre, és „meggyűlöljük”, azaz nem tartjuk fontosnak a Szentlélek erejét, akkor elgyengülünk, akkor pont arra nem leszünk alkalmasak, amiről elneveztek minket, hogy a feltámadást hirdessük az emberek között.
Akkor tragikus sors vár ránk, egyénileg is, és közösségileg is: „Jó a só, de ha elveszti az ízét, hogyan tudják azt visszaadni? Sem a földre, sem a trágyadombra nem való: tehát kidobják.”
Aki Jézus Krisztus tanítványának akarja mondani magát, de nem kér az Ő erejéből, az elgyengül, értéktelen szemétté válik, amit az emberek félredobnak.
„Akinek van füle a hallásra, hallja!”
Ha könyörögtünk a Szentlélekért, akkor van fülünk a hallásra. Akkor ez nem ítélethirdetés nekünk, hanem útmutatás. Akkor kimozdít a gyengeségünkből, akkor elárulja a titkot, hogy miért nem bírunk lábra állni, miért nem haladunk a munkánkkal, miért olyan erős az ellenség: mert jobban kell ragaszkodnunk Jézus Krisztushoz. Jobban kell figyelnünk az Ő szavára. „Ezért tehát még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk.” (Zsid 2,1)
Van fülünk a hallásra, és éppen ezért megismertük önmagunkat Isten szemével. És megtudtuk, hogy gyengék vagyunk, magunktól semmire nincs erőnk. Még arra sem, hogy erőt kérjünk magunknak. Ezért sosem hagyjuk abba a könyörgést, ez az egyetlen esélyünk, hogy Urunk, Jézus Krisztus hordoz minket, döntéseinkben, érzéseinkben, akaratunkban. Ő az erő, ami visz, és Ő a cél is. És az út.
Urunk, Jézus Krisztus, engedd, hogy mégis kövessünk Téged! Ne engedd, hogy valaki más, valami más átvegye azt a helyet a szívünkben, ami csak Téged illet! Tarts meg minket hűségben, hitben, szeretetben!