12 Azután szólt Jézus ahhoz is, aki őt meghívta: Ha ebédet vagy vacsorát készítesz, ne a barátaidat hívd meg, ne is a testvéreidet, a rokonaidat vagy a gazdag szomszédaidat, nehogy viszonzásul ők is meghívjanak téged. 13 Hanem ha vendégséget rendezel, szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat hívjál meg, 14 és boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk. Te pedig viszonzásban részesülsz majd az igazak feltámadásakor. (Lukács 14,12-14)
Az előkelő ebéd közben, a farizeusok egyik vezetőjének a házában Jézus először a beteg, szenvedő emberhez szól, rajta segít. Azután szól a vendégekhez, akik társadalmi megbecsülést, előmenetelt keresnek a főembernél. És csak legvégül szól a házigazdához.
Pál apostol szavai jutnak eszembe, amit a korinthusiaknak írt:
Nem mondhatja a szem a kéznek: „Nincs rád szükségem”, vagy a fej a lábaknak: „Nincs rátok szükségem!” Ellenkezőleg: a test gyengébbnek látszó tagjai nagyon is szükségesek, és amelyeket a test kevésbé nemes tagjainak tartunk, azokat nagyobb tisztességgel vesszük körül, és amelyek ékesség nélküliek, azok nagyobb megbecsülésben részesülnek: a becseseknek azonban nincs erre szükségük. Isten szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet adva, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai. (1Kor 12,21-27)
Először a beteg, és betegsége miatt kiközösített, átkozottnak tartott emberhez szól Jézus, és azt adja neki, amit azonnal adhat: egészséget. És a végén megkérdezheti a farizeusok vezető embere, aki szerintem lelkiismeretes, hívő vendéglátó, hogy értem én, amit mondasz, amit teszel, Mester, de én nem tudok gyógyítani, én csak egy egyszerű ember vagyok, aki igyekszem Isten és emberek előtt jó lelkiismerettel leélni az életemet. Nem kaptam sem a prófétaság, sem a gyógyítás ajándékát, nem tudok semmiféle csodát tenni. Évek szorgalmas munkájával raktam egymás mellé a pénzemet, Isten nem hagyott el közben, megáldotta a munkámat, ezért tudok most ennyi embert meghívni.
És akkor Jézus neki mondja: erő, hatalom az, hogy működő vagyon van a kezedben: ezzel van szolgálatod Isten népe körében. Nem mindenkihez szól most Jézus. Olyan gyakran összetévesztjük ezt a gondolatot az özvegyasszony két fillérjének a történetével. A szegény ember mindig hamarabb megérti, mi az, hogy nincs, hamarabb mozdul, ha anyagilag segíteni kell valakin. A gazdagnak nincs ilyen tapasztalata, a gazdag úgy éli le az életét, hogy folyamatosan döntéseket hoz: „rád szükségem van”, „nincs rád szükségem”. Amiből haszna van, azt közel engedi magához, ami pedig ráfizetéses, attól megszabadul.
És akkor Jézus mond valamit, ami nem illik bele ebbe a sémába. Azt mondja, hívd meg azokat, akikre nincs szükséged, akik terhedre vannak, akik vég nélküli költséget jelentenek, a haszon minden reménye nélkül. Még csak nem is valamiféle nemes, csodatévő remetéről beszél Jézus, aki kivonult a pusztába, és önként vállalta a szegénységet, a lemondást, hogy valamiféle lelki magasságokba emelkedjen. Meghívni Keresztelő Jánost! Milyen szép gondolat! Az ilyen embertől megtiszteltetés, ha meglátogat, ha enged a meghívásnak. Nem az ilyen emberekről beszél Jézus, hanem közönséges koldusokról. Szegényekről, nyomorékokról, sántákról, vakokról. Akiknek valóban nincs miből viszonozniuk. Nem olyan szegényekről van itt szó, akikről Jézus azt mondja, hogy „Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az Isten országa” – és közben tanítványaira néz. Ezek a szegények nem Jézus tanítványai, és egyáltalán nem boldogok. Ha meghívja valaki őket magához, nem közelebb fogja magához érezni Isten országát, hanem talán még távolabb is. Szegények, hajléktalanok, akik évek-évtizedek óta munkaképtelenek, nincs hol lakniuk, nincs hol rendbeszedniük magukat, sem testileg, sem lelkileg. Olyan emberek, akik nem csak a jövőbeli reménységüket veszítették el, hanem talán már abban sem hisznek, ami a múltban történt. Pusztán biológiailag emberek még, orvosilag kimutatható életjelenségekkel, de emberi méltóságuk már nincs, alig-alig emlékeztetnek arra, hogy ők is Isten képére teremtett emberek lennének eredetileg.
Hívd meg őket! – mondja Jézus a farizeusnak. A farizeusok példaképének. Miközben már a farizeus szó is azt jelenti, hogy olyan emberek közössége, akik elkülönülnek, elszeparálják magukat a tisztátalan emberektől. Olyan emberek közössége, akik felesküdtek arra, hogy semmiféle tisztátalant nem esznek, nem isznak, nem érintenek, akik életük minden pillanatában Isten törvényének keretein belül járnak, hogy tisztaságukat megőrizve bejuthassanak az üdvösségre, Isten szent közösségébe.
Milyen lehetett a farizeusok vezetőjének Jézus tanácsa? Mintha ma azt mondanánk egy osztályvezető főorvosnak, hogy engedje be a hajléktalanokat a kórházba az intenzív osztályra, és ott lássa el őket. Valami megoldhatatlan probléma. Áthidalhatatlan szakadék választotta el a farizeusok tiszta, steril világát a koldusok poklától. Valahogy így is képzelték el: ami tiszta, az a menny felé tart, ami mocskos, az már a megkezdődött pokol itt a földön.
Persze, a farizeusok adakoztak. Mert az adakozás az nemes tett volt, Istennek kedves kötelesség. Átutalni az 1%-ot valamilyen hajléktalanokat segítő alapítványnak. Adni egy gyülekezetnek céladományt a diakóniai alapba. És ha betoppan valaki istentisztelet közben, és szól, hogy nincs mit ennie, akkor időről időre kezébe tudunk adni 2-3 ezer Ft-ot, és útjára engedjük. Az adakozás jó, mert sokszor valóban életet ment.
De Jézus nem adakozásról beszél, hanem azt parancsolja, hogy: Hívd meg őket!
Beengedni, a templomba… az előszobába. Leültetni az asztalomhoz. Együtt étkezni vele… Nem csak azokkal, akikkel egyfélék vagyunk. Félelmetes… Irtózatos!
Pedig itt is visszhangoznia kell az Igének: „Boldog az, aki Isten országának vendége.”
Ha én olyan tiszta vagyok, hogy lesznek emberek, akik nem lehetnek a vendégeim, akkor én milyen jogon várom el, hogy Isten országának tisztaságába, szentségébe engem az én Uram meghívjon?
Épp olyan viszonyban vagyok én a szent és tökéletes Istennel, amilyen viszonyban vannak velem azok, akik nem méltók arra, hogy meghívjam őket.
Ez a farizeusok kegyességének nagy buktatója, amire Jézus rámutat, és azonnali gyógymódot kínál rá. Hívd meg őket! – hogy te is meghívásban részesülj. Vállalj közösséget velük – hogy Isten is közösséget vállaljon veled.
Te pedig viszonzásban részesülsz majd az igazak feltámadásakor.
Az igazak. A farizeusok igaz emberek, arra törekedtek, hogy igazak legyenek. De ez az igazság kicsit más, mint amit mi igazságnak szoktunk nevezni. Mi egy törvény- és szokásrendszert látunk, amit egymáson számon szoktunk kérni. Aki nem sérti meg a törvényt, azt bűntelennek mondjuk, szentnek. Jézus viszont olyan emberekről beszél, akik Isten igazságát, szentségét élik bele a világba. A Teremtő, Gondviselő Isten igazságát, erejét, szeretetét. A megváltó, irgalmas, kegyelmes Isten szeretetét. Egy olyan Isten igazságáról van szó, aki jóságát, békességét ki akarja terjeszteni az egész világra. Aki megteremtette a mennyei seregeket, és határok közé zárta a mélység káoszerőit. Az igaz ember nyitott szemmel jár a világban, látja a szenvedést, és nem mondhatja rá, hogy „Nincs rá szükségem!” Mert nem az határozza meg a döntéseit, hogy mire van szüksége, hanem az, hogy hol tudja beleélni Isten irgalmát, szeretetét a világba. Olyan részeibe is, ami eddig úgy tűnt, mintha Isten háta mögött lett volna. Az igaz ember nem fenntartja a nyomorúságot a folyamatos adakozással, hanem Isten közösségébe hívja a kivetett embereket, hogy egyszer s mindenkorra rendeződjön az életük.
Erejéhez mérten. Ezt is mondja Jézus, hogy a farizeusok jómódú vezetője ne terhelje túl magát, mert Isten nem fog neki csodálatos módon arannyal teli zsákokat küldeni, hogy minden koldust jól tudjon lakatni. A viszonzás majd csak az igazak feltámadásakor adatik. Hívj meg szegény embereket, akik számodra értéktelenek, de az Úr számára értékesebbek még nálad is, és nagyobb tisztelettel akarja őket körülvenni, mint téged: mert hozzájuk szól először, és hozzád csak a legvégén, de ne hívd meg mindet, csak annyit, ahányat tisztességgel meg tudsz vendégelni közülük. Ne sokaknak adj egy keveset, hanem válassz ki valakit, akit felemelsz, megtisztelsz, és nem csak anyagilag juttatsz neki valamit, hanem emberileg is: hitben testvérednek tudod tekinteni.
Hogy ő is érezze, hogy Isten országának a vendége.
Ez itt a lényeg. Hívj meg olyanokat, akiket eddig tisztátalannak tartottál, hogy Isten országának a vendégei legyenek. És ezáltal megszentelődjenek, megtisztuljanak.
Óriási feladat, testi-lelki-hitbéli megpróbáltatás, de ez az, amit a Szentírás megkövetel azoktól, akik arra törekednek, hogy igaz emberek legyenek.
Nem is lehet ezt másképp csinálni, mint Isten Lelkének az erejével.
Milyen különös. Semmi természetfölötti nem kell hozzá. A gazdag ember a saját vagyonából ad egy kicsit valakinek, amennyi telik neki. És mégis Isten erejére van szüksége, hogy ezen áldás legyen. Hogy Isten országa terjedjen, gyarapodjon ezen a világon.
Nem a szegény emberekhez szól Jézusnak ez a tanácsa, hanem azokhoz, akik valóban megengedhetik maguknak, hogy viszonzás nélkül vendégeket hívjanak. De éppen nekik a legnehezebb. Olyan nehéz, hogy csak leborulhatunk Urunk előtt, és könyöröghetünk, hogy Urunk, adj nekünk ehhez bátorságot! Őrizz meg minket tisztának, szentnek, igaz embernek, amikor ilyen nehéz terepre lépünk! Add nekünk, Urunk, a Te Lelkedet, hogy befogadásunk, szeretetünk által a Te országod gyarapodjon, és ne minket rántson magával a sok nyomorúság! Adj nekünk erőt, Urunk, hogy el ne csüggedjünk, amikor semmiféle jutalmat nem kapunk ezért itt ebben az életben, hogy legyen türelmünk megvárni, amikor majd az igazak feltámadásakor teljesedik be rajtunk az ígéreted!