7 Azután egy példázatot mondott a meghívottaknak, amikor látta, hogyan válogatják a főhelyeket: 8 Ha valaki lakodalomba hív, ne ülj a főhelyre, mert lehet, hogy nálad érdemesebb embert is meghívott. 9 És ha odamegy hozzád, aki meghívott téged is meg őt is, és így szól: Engedd át neki a helyed! – akkor szégyenszemre az utolsó helyre fogsz kerülni. 10 Hanem ha meghívnak, menj el, ülj le az utolsó helyre, hogy amikor jön az, aki meghívott, így szóljon hozzád: Barátom, ülj feljebb! Akkor becsületed lesz minden asztaltársad előtt. 11 Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik. (Lukács 14,7-11)
Jézus a farizeusok egyik vezetőjének a házában volt szombaton ebédelni. Jézust meghívta ebédre egy potentát. De nem csak Jézust hívta meg, hanem sokan voltak még ott, „akik számítottak”. Éppen arról szólt az előző igeszakasz, hogy odakeveredett egy olyan ember is, aki már nem számít, mert betegsége miatt leírták. És Jézus felemeli ezt az embert, visszahozza az életbe.
Az elsősegélynyújtás után viszont az Ige a többiekről is beszél. A meghívottak válogatták a főhelyeket. Most azokról az emberekről lesz szó, akikben olyan indulat dolgozik, hogy a főhelyeket célozzák meg. Nem mindenki igyekszik a főhelyekre! Sokakat ismerek, akik legszívesebben a leghátsó sorba ülnének. Vagy akár a meghívást is visszautasítanák azzal, hogy nem vagyok én közéjük való. Hogy engem feszélyez az a szúrós tekintet, amivel ezek méregetik a világot. Jézust is hogy figyelték ezek az emberek, minden mozdulatát, hogy ítéletet mondjanak fölötte. Sokakat ismerek, akik rendszerint elkerülik ezeket a társaságokat.
Ez az Ige most kifejezetten azokról szól, azoknak szól, akik szeretnek közel ülni a tűzhöz, a húsos fazékhoz. Azokról szól, akik szeretik a felelősséget, hogy ők hozhassák a döntéseket. Ezek az emberek „válogatják a főhelyeket”, helyezkednek.
Megfigyeltem, hogy úgy helyezkednek, mint egy kézilabda- vagy focimeccsen, igyekeznek az ellenfeleik elé beállni, belevágnak a másik szavába, folyton ott vannak, mindent kontrollálnak, hogy mindenben ők legyenek jelen, a másik pedig a perifériára kerüljön. Nem fukarkodnak a sértő, megalázó szúrásokkal, és általában is úgy jutnak előre, hogy másokon taposnak egy kicsit.
Különösen hasznos, sokat ígérő egy ilyen ebédnél a házigazda mellett ülni. Ilyenkor köttetnek a legjobb üzletek. El lehet nyerni a házigazda szimpátiáját, bizalmát, és fontos pozíciókhoz lehet hozzájutni. Csak el kell adnia magát az embernek. Én erre is képes vagyok, azt is tanultam, ilyen meg olyan eredményeim vannak, sikereim vannak, nálam alkalmasabb embert keresve se találna erre a pozícióra. És a többiek, akik távolabb ülnek, nem kapják meg a lehetőséget, hogy magukról bármit megosszanak. Sosem fog rájuk sor kerülni, hogy megbízzák őket valamivel, mivel úgy rendeződik folyton a sor, hogy ők soha nem kerülnek sorra.
Ott ülnek a házigazda mellett ezek az emberek, akik kihúzzák magukat, és szinte virít róluk, hogy „Nézz rám, én minden jutalmat megérdemlek!”
Ahol teljesítmény van, ahol tehetség van, ahol verseny van, ott mindenképp előáll ez a helyezkedés, ez a rangsorolás. A valódi eredmények alapján, és a doppingolt eredmények alapján. Ilyenkor nyílnak a kiskapuk, és egyesek előtt ok nélkül bezárulnak ajtók. Mert van helyezkedési teljesítmény is. Szociális intelligencia. És Jézus éppen ilyenkor szólal meg, és mondja, hogy a gyülekezetben valami másnak kell történnie.
Ne ülj a főhelyre! – mondja Jézus. Jusson eszedbe, hogy nálad érdemesebb emberek is vannak a világon. Ez is ilyen jellegzetessége ezeknek a helyezkedő embereknek, hogy meg vannak győződve róla, hogy ők a legjobbak, a legalkalmasabbak, a legérdemesebbek. Valamiféle beszűkült tudatállapot lehet ez, amelyik csak a saját teljesítménye értékelésével, méltatásával van elfoglalva, és semmi és senki másnak nem hagy teret a gondolatai közt.
Nem véletlen, hogy Jézus példázatot mond. Nem logikus gondolkodással akarja rávezetni ezeket az embereket az igazságra, mert a logikus gondolkodásuk nem képes ezt befogadni. Hanem érzékelteti őket, hogy milyen lesz majd lelepleződni, megszégyenülni, egyszerűen attól, hogy más értékes emberek is léteznek a világon rajtuk kívül.
Te helyezkedsz, mondja Jézus, és szinte az intuíciód, az ösztöneid vezetnek, amikor közel ülsz a házigazdához, de mit fognak mondani az érzéseid, amikor majd szégyen szemre fel kell állnod, a helyedre ültetnek valakit, akit te semmibe vettél, és neked hátra kell kullognod az egész társaság láttára a hátsó helyre! Képzeld csak el a jelenetet! Felmagasztalod magad, és jön a lebőgés! Soha többet nem fognak téged emberszámba venni a városodban. Nem volna jobb óvatosnak lenni?
Igen, de… ha én nem tolakszom, akkor ki fogja elismerni, hogy mégiscsak jó vagyok valamire? Ma már mindent tukmálni kell, reklámozni kell, különben leírják az embert.
És itt már rá kell jönnünk, hogy Jézus nem valami közönséges házigazdáról beszél, hanem Ő maga az, Isten maga, aki lakodalomba hív minket. „Boldog az, aki Isten országának vendége!” (15) Jézusnak pedig van szeme, hogy észrevegyen minket. Ő látja azt is, aki mellette ül, az Ő jobbján, és látja azt is, aki talán belépni sem mer az ajtón. Ő az Úr, aki odalép hozzánk, és azt mondja: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs 43,1) Ő az Úr, aki ismer minket, és úgy szólít nevünkön, amiben már benne van a helyünk is, amit nekünk szánt. Ahogy az ézsaiási Igében is benne van: „Jákób” és „Izráel” A sumák, aki Isten áldásáért képes harcolni a döntő pillanatban.
Nekünk is van nevünk az Úrnál. Szinte teremtő ereje van annak, amikor Urunk meglát minket az ajtóban, az utolsó helyen, és nem mi próbáljuk összetákolni az életünket, hanem Ő hívja elő a nem láthatókból a láthatót, azt az életet, amit nekünk szánt, amiről mi magunk sem tudtunk semmit.
„Barátom, ülj feljebb!” Barátjának szólít az Úr. Jézus Krisztus, Isten Fia barátai vagyunk.
És ez azt is jelenti, hogy nekünk nem a magunk rangsorolása, értékelése szerint kell az embereket megítélnünk, hanem nagyon ki kell hegyeznünk a fülünket, hogy halljuk, amikor Jézus valaki mást hív elő, egy társunkat szólítja meg. Azért is jó, ha az utolsó helyre ülünk először, mert akkor a döntő pillanatban nem a magunk szégyenével leszünk elfoglalva, hanem figyelni tudunk a többiekre. Megtanuljuk Isten szemével látni az embereket. Az Isten országa szerinti rendben.
A vízkóros ember gyógyítását Isten köztünk működő ereje vitte véghez. Ezt még fel tudjuk valahogy fogni. Isteni csoda történt. Ha nehezen is hisszük el, de értjük, hogy Isten végezhet gyógyításokat ma is közöttünk. De a tisztelet, a megbecsülés, a pozíciók kérdésében már ritkábban jut eszünkbe Isten szavát, Isten erejét keresni.
Üzeni nekünk a mai Ige, hogy a társadalmi megbecsülés, a vezető pozíciók a gyülekezetben ugyanúgy Isten erejének a munkája, a Szentlélek közvetlenül a világba beavatkozó tevékenysége kell, hogy legyen. Isten lát bennünk valamit, és alkalmassá tesz arra, amit teremtő erejével belénk lát, belénk olt. De mi ezt nem láthatjuk emberi kritériumok szerint. Látunk valami pillanatnyi állapotot, és jó, ha abszolút képzetlen embert nem küldünk el pilótának, ez helyes, de arról nagyon keveset tudunk, hogy Istennek mi a terve egy-egy emberrel. Még a magunk életútjáról sincs sokszor fogalmunk, hogy mi lesz a hivatásunk, ha igyekszünk életünk minden pillanatában az Úr akarata szerint élni.
Legyen nyitva a szemünk, a fülünk arra, hogy halljuk Isten vezetését, amikor egy-egy vendéget az Ő nagy mennyei lakodalmában a helyére vezet. Hogy ismerjük egymást. Isten ereje cselekszi meg, hogy egy gyülekezetnek van struktúrája, hogy vannak benne vezetők és főemberek, hogy vannak első sorok és vannak hátsó sorok. Kinek-kinek az Úr terve szerint.
Bár működne ez a gyülekezeten kívüli közösségekben is! Hogy a világi foglalkozásokban is rá tudnánk érezni Isten vezetésére. Hogy az vállaljon egy-egy pozíciót, akit az Úr is arra teremtett. Hogy ne ragadjunk bele ebbe a parancsba, amit a mai Igénk végén olvasunk: „Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”
Milyen sokszor követjük el ezt a hibát, hogy azt hisszük, ez a felmagasztaltatás csak a halálunk után, az örök életben történhet meg, és a hívő embernek megaláztatásban kell leélnie az egész életét. Nem erre gondol itt Jézus! Hanem arra, hogy az Ő tanítványai, az Ő barátai közt más a rend, mint a világban. Hogy az Ő barátai körében észrevesszük egymásban azt, amit Isten elkezdett bennünk. Isten országán kívül helyezkedünk és könyökölünk, fúrunk és taposunk. Isten országában imádkozunk egymásért, hogy kiteljesedjen mindenkinek a hivatása. Itt segítjük egymást, mert egy test vagyunk, Jézus Krisztus teste, és kötelességünk, hogy egymást tápláljuk.
A valódi hívő közösségben felmagasztaltatik mindenki. Átragyog valahogy Isten Lelkének a fénye, az ereje. Mert már nem emberi erővel akarunk mindent elérni, hanem kapjuk a mennyei erőt.
Engedjük, hogy Jézus Krisztus, a házigazda, megszólítson minket, előszólítson az utolsó helyről, hogy átragyoghasson az Ő dicsősége egy kicsit a mi életünkön is. És örüljünk annak, hogy egyetlen olyan vendége sincs az Isten országának, akit Urunk ne hívott volna elő, ne szólított volna meg azon a néven, amit Ő ismer a legjobban. A mi örökkévaló nevünkön.