1 Amikor egyszer szombaton bement Jézus a farizeusok egyik vezetőjének a házába ebédelni, azok figyelték őt. 2 Íme, ott egy vízkóros ember került elébe. 3 Ekkor Jézus megkérdezte a törvénytudóktól és a farizeusoktól: Szabad-e szombaton gyógyítani, vagy nem? 4 De ők hallgattak. Erre megérintette a beteget, meggyógyította és elbocsátotta. 5 Hozzájuk pedig így szólt: Ha közületek valakinek a fia vagy ökre szombaton esik a kútba, vajon nem húzza-e ki azonnal? 6 Nem tudtak erre mit felelni. (Lukács 14,1-6)
Nem sokkal ezelőtt Lukács evangéliumában volt egy hasonló történet.
10 Egyszer valamelyik zsinagógában tanított szombaton. 11 Íme, volt ott egy asszony, akiben betegség lelke lakott tizennyolc éve, és annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán nem volt képes felegyenesedni. 12 Amikor Jézus meglátta őt, előszólította, és ezt mondta neki: Asszony, megszabadultál betegségedből. 13 És rátette a kezét, mire ő nyomban felegyenesedett, és dicsőítette az Istent. 14 A zsinagógai elöljáró azonban megharagudott, hogy szombaton gyógyított Jézus, és így szólt a sokasághoz: Hat nap van, amelyen munkálkodni kell, azokon jöjjetek gyógyíttatni magatokat, és ne szombaton! 15 Az Úr így válaszolt neki: Képmutatók, vajon szombaton nem oldja-e el mindegyikőtök a maga ökrét vagy szamarát a jászoltól, és nem vezeti-e ki itatni? 16 Hát Ábrahámnak ezt a leányát, akit tizennyolc éve megkötözött a Sátán, nem kellett-e feloldani ebből a kötelékből szombaton? 17 Amikor ezt mondta, ellenfelei mindnyájan megszégyenültek, de az egész sokaság örült mindazoknak a csodáknak, amelyeket ő vitt véghez. (13,10-17)
Itt is szombaton tanít Jézus. Itt is egy beteg ember kerül elé. Itt is probléma az, hogy szombaton szabad-e gyógyítani, és ezt egy elöljáró teszi szóvá. És itt is azzal érvel Jézus, hogy az állatnak is megadja az ember szombaton azt, amire az életben maradásához szüksége van. Ott megitatja, itt kimenti a kútból.
Az egyik helyen nőről van szó, a másik helyen férfiról. Üzeni nekünk a Szentírás: a betegség nőket és férfiakat teljesen egyformán érint. És üzeni azt is, hogy az elöljárók lelkülete hajlik arra, hogy a szombatnapi, a szent eseményeken ne foglalkozzunk a betegekkel. Így kizárnak az ünnepből nőket is, férfiakat is, ha azok történetesen olyan betegek, hogy nem tudnak hasznos tagjai lenni a társadalomnak.
A kérdést mindig úgy teszik fel, hogy „szabad-e gyógyítani?” És a válaszuk az, hogy nem, természetesen a szombat nem a betegek napja, hanem az egészségeseké. A betegek ne jöjjenek szombaton, mert terhünkre vannak. Amikor én, a hívő, az egészséges ember Istent imádom, Istennek énekelek örömmel a templomban, akkor ezt az ünnepet ne zavarják meg olyanok, akik nem tudnak Istenhez felegyenesedni. Amikor én a fontos politikai ügyeimet rendezem az asztal körül, amikor építem a kapcsolati tőkémet, akkor ne jöjjön oda vízkóros, akit lehúz a nehézség, mert „vele csak sűrűbben vagyunk, nem többen”. A vízkóros olyan ember lehetett, akinek valamilyen rendellenesség miatt felgyülemlett a víz a szervezetében. Talán vese-, vagy szívbeteg lehetett. Jézus válaszából arra lehet következtetni, hogy életveszélyes állapot volt ez nála. Ha nem segítenek rajta azonnal, talán néhány napon belül meghal. Ilyen éles helyzetben kerül ez az ember Jézus elé, és ilyen éles helyzetben, amikor egy-egy óra is életmentő lehet, akkor teszik fel így a kérdést az emberek magukban: Szabad-e most foglalkozni ezzel az emberrel? Hiszen szombat van, és ilyenkor tilos mindenféle munka.
És felteszik ezt a kérdést a templomban, istentiszteleten is, de felteszik ezt a kérdést otthon is. A beteg emberrel mindenütt egyformán bánnak, akár templomról van szó, akár társadalmi kapcsolatokról, pozíciókról.
Azért van ez, mert valójában nem az a kérdés, hogy „Szabad-e szombaton gyógyítani?”, hanem az, hogy „Tudunk-e szombaton gyógyítani?” Hétköznap tudunk úgy-ahogy gyógyítani, mert vannak dolgok, amiket emberileg meg lehet tenni egy betegért. Lehet műtétet végezni rajta, fel lehet állítani diagnózist, lehet gyógyszert írni neki, ki lehet találni valami terápiás eljárást, amit szépen, apránként adagolva gyógyítható valamelyest a beteg ember, vagy szinten tartható az állapota. De a szombatnap Istené. Ha szombaton tudunk gyógyítani, az azt jelenti, hogy Isten jelenlétében, Isten erejével gyógyítunk. És a zsinagógai elöljáró is, a farizeusok elöljárója is ugyanúgy meg volt győződve róla, hogy Istennek nem sok köze van a gyógyításhoz. Hitte, hogy az istentisztelet, az imádság értelmében nem tudunk gyógyítani. És mivel nem tudunk gyógyítani, ezért nem is szabad a betegeknek a szent terekben, és a fontos emberek közt megjelenniük.
De Jézus kihirdeti az evangéliumot: Őáltala tudunk gyógyítani. Ezért joggal megyünk mindenféle bajainkkal, betegségeinkkel Isten jelenlétébe, az istentiszteleteinkre, és várjuk, hogy Istenünk meghallgassa panaszunkat, könyörgésünket, és meggyógyítson minket. Vagy legalább az életünket gyógyítsa meg, ha egy-egy állapoton nem is akar változtatni. Vannak is ilyen gyógyulások az istentiszteleteinken. Szól az Ige, érezzük, hogy maga Jézus Krisztus van jelen Szent Lelke által az Ige, a prédikáció szavaiban, és teszi a csodát. Éppen úgy, ahogy akkor tette, amikor még testben a földön járt. Vannak a templomokban, az istentiszteleteken gyógyulások.
És a mai igeszakaszunk azt mondja, hogy nem csak a templomokban szabad gyógyulásoknak történniük. A mai igeszakaszunk arról beszél, hogy a politikai érdeklődés mentén asztal köré gyűlt közösség is legyen ugyanolyan istentiszteleti közösség, mint a templomi, ahol Isten csodái történnek. Ahol a beteg ember élő vízhez jut, ahol a fogságba, csapdába esett ember megszabadul.
Ettől más ez a mai igeszakasz. Itt nem istentiszteleti környezetben, nem megszentelt épületben tapasztalható meg Isten jelenléte. Lukács másutt is utal arra, hogy Isten népe nem csak a templomban találkozik egymással: „Mindennap állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben” (ApCsel 2,46). Együtt voltak a templomban, és házanként megtörték a kenyeret. Lelki táplálékot vettek magukhoz, és konkrétan kenyérből, anyagi javakból is együtt részesültek. Van lelki közösség és van munkaközösség. Mindkettő gyülekezeti funkció.
Ebben az igeszakaszban arról a közösségről van szó, amelyik „házanként” gyűlik össze, és az anyagi javakról gondoskodik magának.
Itt még élesebben hat Jézus példája. A farizeusok vezetője azért lehet vezető, mert ő tudja, hogyan kell egy kisebb-nagyobb közösséget vezetni, gondoskodni az anyagi szükségleteiről. Ráadásul a farizeusok hitük szerint arra tették fel az életüket, hogy Istennek kedves módon bánjanak a vagyonukkal. A farizeusok olvasták a Szentírást, és igyekeztek úgy élni, ahogy az „igaz” ember. „Az igaz törődik még állatjának kívánságával is, a bűnösnek még az irgalma is kegyetlen.” (Péld 12,10)
Ezek a farizeusok törődtek az állataik kívánságával is. Én azt hiszem, igyekeztek úgy élni, legalábbis a maguk megítélése szerint, hogy a szolgáikkal is törődtek. Ezért találhatta szíven őket Jézus szava: te törődsz az állatod kívánságával is, szombatnapon kimented a kútból, eloldod a jászoltól és kiviszed megitatni, mert az állatod fontos neked. Te igaz ember vagy. Mi az oka annak, hogy ezt a vízkóros embert itt, aki eléd került, annyira se becsülöd, mint az állataidat?
És tényleg, mi az oka? A farizeus nem tudott erre válaszolni. Hallgatott. Nem tudott erre mit felelni.
Mert nem állt volna meg az igazsága Jézus előtt. Ez az Ige másik nagy üzenete nekünk: élj mindig úgy, hogy Isten előtt számot tudj adni a döntéseidről. Ne fordulhasson elő olyan, hogy Isten kérdőre von, és te nem tudsz erre mit felelni, mert nem volna igazad. Légy igaz ember. És ez azt jelenti, hogy Isten előtt, ha Isten kérdez, legyen őszinte, tiszta, igaz válaszod minden döntésed mögött.
Miért nem gyógyítottad meg ezt a vízkóros embert, amikor a nagy közösségi vacsoránál vendéged volt?
Azért-e, mert ő számodra nem tényező? Mert boldog vagy így, hogy a vízkórosok, a görnyedt asszonyok kívül esnek a látókörödön? Ők nem számítanak, nem emberek, mert aki egyszer elesett az életért vívott harcban, azt „elengedjük”, arról lemondunk?
Vagy azért, mert ember vagy, aki nem tud csodát tenni? Ez a jó válasz. „Uram, nem vagyok én Isten, hogy mindenható volnék. Én szívesen befogadom a beteg embert is akár, szívesen közösséget vállalok a hazaárulóval, a gyilkossal, a paráznával, de nem tudom őket megváltoztatni! Teljesen tehetetlen vagyok velük szemben! És ők is elvesznek, és én is elveszek, ha ők szombaton, a feltöltődés napján itt vannak, és betöltik nyomorúságukkal a teret!” Ez az igaz ember válasza. Igen, ők is számítanak, de tehetetlen vagyok velük! A szegény embert nem tudom jóllakatni, mert a szegények mindig többen vannak, mint a gazdagok gazdagsága. A vízkóros pedig itt fog meghalni a szemem láttára, és csak tehetetlenül fogom végignézni. Csak lelepleződik mindenki előtt, hogy gyenge, törékeny ember vagyok én is, akárcsak bárki más.
És egy dolgot mégis tehet a házigazda, aki vendégeket hív hétvégén. Mondhatja azt, hogy „Áldott, aki az Úr nevében jön!”
Én nem tudom megtenni, de Jézus Krisztus igen!
Leülünk „megtörni a kenyeret” egy asztal körül, és elmondjuk az asztali áldást: „Jöjj, Úr Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. Ámen.” Jöjj, Úr Jézus, légy vendégünk! Minden étkezésnél meghívjuk Jézus Krisztust az asztalunkhoz, ahogy ez a farizeus is meghívta Őt. És máris hozzátehetjük, hogy „Áldott, aki az Úr nevében jön!” Áldott vagy, Urunk Jézus Krisztus, aki jössz, és aki csodákat teszel közöttünk!
Elsősorban azt a csodát, hogy embernek lássunk mindenkit, aki az asztalunk körül ül. Hogy úgy tekintsünk minden emberre, hogy ők Isten tulajdonai.
És ez a harmadik üzenete ennek az Igének, hogy egy ember, akinek van valami vagyona, van egy cége, egy családja, csak addig lát, amíg az érdekei diktálják. De Istennek az egész világ a tulajdona, és Istennek gondja van minden egyes emberre. Jézus Krisztus úgy ült ennek a farizeusonak az asztalánál, mint aki pásztora az egész emberiségnek, és benne minden egyes embernek. Kivétel nélkül mindenkinek. Ha pedig mi is az Úr szolgáinak tartjuk magunkat, akkor nekünk is úgy kell tisztelnünk minden embert, mint aki Istennek a személyes tulajdona. Istennek kedves minden egyes ember, és akkor nekünk is kedvesnek kell lennie. Szeretettel kell körülvennünk minden embert, ha az Úr szolgáinak tartjuk magunkat, ha igaz embereknek tartjuk magunkat. Mert ahányszor kimondjuk az asztali áldást, valaki nálunk nagyobb ül a mi asztalunkhoz, akinek gondja van az egész világra.
Asztalközösségeink, politikai, gazdasági köreink így megnyílnak Isten jelenlétére. Megnyílnak Jézus Krisztus jelenlétére és csodáira. És ha arra a kérdésre, hogy „Meg tudjuk-e gyógyítani…?” „Talpra tudjuk-e állítani…?” Az a válaszunk, hogy „Isten segítségével igen!” – akkor megérkezett hozzánk Isten országa. És akkor többé nem fog eszünkbe jutni az a kérdés, hogy „szabad-e a kiemelt alkalmainkon gyógyítani?” Igen, Isten segítségével, Jézus Krisztus erejével nem csak szabad, hanem ez a kötelességünk! Mert Ő a mi vendégünk.