18 Azután így szólt Jézus: Mihez hasonló az Isten országa, és mihez hasonlítsam? 19 Hasonló a mustármaghoz, amelyet fogott egy ember, és elvetett a kertjében, az pedig felnövekedett, és fává lett, úgyhogy az égi madarak fészket raktak ágai között. 20 Majd ismét szólt: Mihez hasonlítsam az Isten országát? 21 Hasonló a kovászhoz, amelyet fogott egy asszony, és belekevert három mérce lisztbe, míg végül az egész megkelt. (Lukács 13,18-21)
Gyümölcstermésről van még mindig szó. Az a mi küldetésünk, hogy Jézus Krisztus megváltó Igéjével felegyenesítsük a föld felé görnyedt embertársainkat Isten magasztalására. Nem az istentiszteletre kijelölt napok, nem a pontosan betartott liturgia és a formális elöljárói tisztségek emelnek fel Isten dicsőítésére. Ezek keretek, mint a sövénynyírás. A fügefa ágai hozzák a termést, a váz, Isten országának a gerince. – Nem véletlen, hogy az asszonynak a gerince volt elgörbülve, elgyengülve. Belső tartásra volt szüksége, nem újabb terhekre.
De hogyan alakul ki ez a gerinc, a belső tartás? Egy-egy embernél is, és a gyülekezetben, az egész társadalomban. Erről szól a mustármag és a kovász példázata.
Égig érő paszulyfa. Ismerjük ezt a képet a meséből. Elültet egy szegényember egy magot, és az növekedik, növekedik, míg fel nem lehet mászni rajta az égig, a mennyországig. Valami csodálatos, ami összeköti a föld porát az angyalok világával. Úgy, hogy van egy legény, aki fel is mászik rajta, és tesz-vesz valamit abban a fenti világban, ami emberek számára elérhetetlen.
A gyülekezet égig érő paszulyfa. „Hasonló a mustármaghoz, amelyet fogott egy ember, és elvetett a kertjében, az pedig felnövekedett, és fává lett, úgyhogy az égi madarak fészket raktak ágai között.” A gyülekezet olyan földi realitásba ültetett csodálatos erő, ami még a mennyei lényeket is hordozza!
Hogyne hordozná az angyalokat, hiszen Isten Fiának, Jézus Krisztusnak az erejéről van szó, az Ő Szent Lelkéről. Ő nagyobb az angyaloknál is.
Mint olyan sok helyen, Lukács itt is szimmetrikusan fogalmaz. A szántást-vetést a férfiak végezték, közben pedig sütötték a kenyeret az asszonyok. A kenyérsütés is nehéz munka volt, kézzel dagasztották a tésztát. Egy mérce 12 liter volt, 3 mérce 36 liter. Ez 20-25 kiló liszt. Nehéz munka ez is, de a szántás még nehezebb. Férfiakról és nőkről van tehát szó, akik végzik a szokásos hétköznapi munkájukat.
Az igehirdetés is olyan hétköznapi munka, amit férfiak és nők végeznek. Mennyei „alapanyagokkal” dolgoznak, mustármag, kovász. Nem értik, hogy ezek hogy működnek, de mégis elvetik a magot, belekeverik a lisztbe a kovászt, mert tudják, hogy működik, tudják, hogy el kell végezni, hogy élet teremjen belőle.
Fontos ez, amit Lukács mond: amit Jézus szombaton a zsinagógában csinált, hogy tanított, és megerősítette a görnyedt hátú asszonyt Isten dicsőítésére, ezt férfiaknak és nőknek teljesen egyenértékűen, különbség nélkül csinálniuk kell, ahogy vetni is, és kenyeret sütni is létfontosságú.
Hasonló a két kép abban is, hogy mindkettőben van egy csíra, valami erő, ami széthulló porból erős szerkezetet épít. Egy kis mustármag micsoda imposztor! Magára szedi a föld porát, a levegő részecskéit, és elkezd belőle ágakat növeszteni, és még mekkorákat! Olyan stabil és erős szerkezete lesz, hogy madarak bízzák rá a fiókáikat! Ugyanígy, a liszt önmagában csak por. A kovász alakítja át összefüggő tésztává. A kenyérnek már tartása van, szerkezete van, összefüggővé válik, életre kel.
Porból tartóerő, élet, ami hordoz.
Férfiak és nők tesznek bele a porba valami számukra megmagyarázhatatlan picike csodát, és ez a kicsi életre kelti a port, és az hordozó, tápláló erővé válik a világ számára. A már beépített porszemcsék továbbadják ezt az életerőt, és vonzzák, egyre inkább vonzzák a körülötte lévőket. Exponenciális folyamat, ami végül az egészet áthatja.
A magvetőnek nem feladata, hogy homokból, cementből megformázza a teljes mustárfát. Az asszony sem foglalkozik azzal, hogy egymáshoz ragassza a lisztszemcséket. A mag és a csíra végzi el ezt a munkát. Az igehirdetőnek nem feladata egyenként odamenni az emberekhez, és minden egyes gondolatukat, érzésüket kiigazítani arra, ami szerinte a helyes volna. Az igehirdető nem mentális csendőr. Magvető, pék. Aki elülteti a magát, belekeveri a kovászt a lisztbe, aztán nem nyúl hozzá.
Fontos ez ezekben a munkákban, hogy nem nyúl hozzá. Nem szántja fel a frissen kikelt vetést. Nem piszkálja folyton a tésztát, mert akkor meghalna a tészta. Az élethez kell a tudatos, koncentrált, aktív passzivitás. Igét hirdettem, célba ért, és én nem látok semmi változást, akkor ne kezdjek el újra meg újra „evangelizálni”, csákánnyal. Mert ilyenkor arra van a legnagyobb szükség, hogy ne csináljak semmit. Ez ennek a példázatnak az egyik nagy üzenete. Igen, kicsi, szemmel alig látható, vagy egyáltalán nem látható az igehirdetés eredménye, de ez nem jelenti azt, hogy nem történt semmi. Az Ige maga végzi el a maga munkáját, építi a gyümölcsfa törzsét, hogy majd egyszer gyümölcsöt teremjen. Most még csak port és lisztet látok, de valami egészen mássá lett. Most még azt látom, hogy egy családban folytatódnak a veszekedések, a világban folytatódnak a háborúk. De valami, valahol már egészen mássá lett, ami egyszer majd magával fogja ragadni az egész világot. Ezt a porból lett világot, ami önmagától, Isten Lelkének ereje nélkül mindig nagyon igyekszik porrá lenni.
Persze, ez nem jelenti azt, hogy minden porból mustárfa fog kinőni, és minden lisztből kenyér lesz. Az a kevés, a „mustármagnyi”, az nagy érték. Az élelmiszeriparban a starterkultúrákat gondosan őrzik, vigyáznak rá. Van a farizeusok kovásza, és van Isten országának a kovásza. Ismernünk kell Isten országának a kovászát. Felismerni, elismerni, és ezzel járni az emberek között. Az az apró mozdulatunk, amivel elvetjük a magot, belekeverjük a kovászt a lisztbe, létfontosságú.
Legyünk figyelmesek Isten országának az apró jeleire. Ezt is üzeni ez a példázat. Óvjuk, védjük, tápláljuk a Szentlélek hatásait a mi életünkben. Ne úgy tegyünk, mint olyan sokan, hogy mindig a győztesnek gondolt erő mellé állnak. Akár most, a választásoknál is, elmennek szavazni, de arra szavaznak, akit a győztesnek hisznek az előzetes statisztikák szerint, függetlenül Isten akaratától. Vagy úgy szavaznak, hogy az agresszívabb embertársakat meg ne bántsák. Valahogy az ember mindig az erőszakosokra van jobban tekintettel, és nem Istennek arra a kicsi, jelentéktelennek tűnő, szelíd érintésére.
Azt mondom-e, hogy a fegyverek erősek, fenyegetéssel, halálos fenyegetéssel, gyilkolással sok célt hamar el lehet érni, akkor én azok mellé állok, akiknek erősebb fegyverek vannak a kezében? És azt mondom, hogy a szeretet pedig gyenge. A szeretet teret hagy az agressziónak, a bűnözésnek, a szeretet nem csap le az igazságszolgáltatás nevében, akkor én nem nagyon támogatom azokat, akik a szeretet nevében próbálnak járni. A szeretet a mustármag, a fegyver a kőszikla. Így hasonlítom össze az erőket?
Jézus Krisztus azt mondja, hogy ha kicsinek, mustármagnak látszik is Isten országa ezen a világon, akkor sem opció, hogy a Sátán mellé soroljunk be, akármilyen erősnek is tűnik. Nem az erőviszonyok döntenek, nem alternatív választási lehetőségekről van szó. Isten népe az, aki Isten erejét képviseli ezen a világon, bármilyen jelentéktelennek is tűnik ez az erő.
Például csak annyi, hogy imádkozom valakiért, és Isten egy filmben, egy regényben leleplez róluk néhány titkot, hogy jobban értsem őket, hogy hatékonyabban tudjam szeretni őket. Például annyi, hogy egy nehéz helyzetben Isten Lelke előhív egy találó Igét. Vagy egy betegségben végre megtalálják az orvosok a megfelelő gyógymódot. Apróság, ami végül valakinek egészen megváltoztatja az életét, és azt az embert, akit addig másoknak kellett hordozni, tartóoszloppá teszi a templomában.
Isten ereje, hogy egy nehéz pillanatban meg tudtam őrizni békességemet. Isten ereje, hogy adni tudtam valakinek, amikor nekem sincs sok. Naponta, imádságban hálát kell adni minden egyes mustármagért, kovászdarabért, amit felfedeztünk az életünkben. Isten használt minket az Ő országának építésére! Ez mindig csoda.
Ezekből a csodákból épülünk fel lelki templommá. Ezekből a csodákból érünk össze, mi, akik Jézus Krisztusban testvérei vagyunk egymásnak, egyetlen kenyérré, ami az Ő teste. Így válunk gyülekezetté, hogy végül a mennyei seregekkel együtt felegyenesedve magasztaljuk mennyei Atyánkat.