10 Egyszer valamelyik zsinagógában tanított szombaton. 11 Íme, volt ott egy asszony, akiben betegség lelke lakott tizennyolc éve, és annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán nem volt képes felegyenesedni. 12 Amikor Jézus meglátta őt, előszólította, és ezt mondta neki: Asszony, megszabadultál betegségedből. 13 És rátette a kezét, mire ő nyomban felegyenesedett, és dicsőítette az Istent. 14 A zsinagógai elöljáró azonban megharagudott, hogy szombaton gyógyított Jézus, és így szólt a sokasághoz: Hat nap van, amelyen munkálkodni kell, azokon jöjjetek gyógyíttatni magatokat, és ne szombaton! 15 Az Úr így válaszolt neki: Képmutatók, vajon szombaton nem oldja-e el mindegyikőtök a maga ökrét vagy szamarát a jászoltól, és nem vezeti-e ki itatni? 16 Hát Ábrahámnak ezt a leányát, akit tizennyolc éve megkötözött a Sátán, nem kellett-e feloldani ebből a kötelékből szombaton? 17 Amikor ezt mondta, ellenfelei mindnyájan megszégyenültek, de az egész sokaság örült mindazoknak a csodáknak, amelyeket ő vitt véghez. (Lukács 13,10-17)
A fügefa példázatát mondta el Jézus az előző szakaszban. Gyümölcsöket keres nálunk az Úr. De miféle gyümölcsöket? Hogyan teremhetnénk ilyen gyümölcsöket? „Íme” – mondja az Ige. Jézus egyszer valamelyik gyülekezetben tanított, és íme, volt ott egy asszony, akinek az esete pontosan ezt a gyümölcstermést szemlélteti. Vagy azt, hogy mi az oka a teljes gyümölcstelenségünknek, és hogyan tudnánk ebből megszabadulni.
Már eleve érdemes felfigyelni erre a konkrétságra, hogy íme, volt ott egy asszony, egy konkrét asszony, egy konkrét esetben. Mert az első és legfontosabb oka a gyümölcstelenségünknek, hogy elmerülünk az általánosításokban, az elvekben, működési mechanizmusokban. Az istentiszteleten valamiféle tanítás hangzik el – a lelkész a templomban tanít vasárnap, majd a tanítás aprópénzre váltását, gyakorlati alkalmazását az egyéni kegyesség területére utalják. „Te, az egyen-hívő, ha majd hazamész a templomból, akkor a hétköznapokban, a magad helyén aktualizáld az általános iránymutatást.”
Íme, volt ott egy asszony. A lelkész nem a maga életével szemlélteti a tanítást. Nem is olyan tanítás hangzik el, ami mindenkire kötelező volna. Jézus tanította, hogy vedd észre vasárnap a templomban azt az egyet, akit az Isten aznap fel akar oldozni évtizedes fogságából. A gyülekezet, ha fának látjuk, amit tavasszal meg kell metszeni, sokkal inkább hasonlít gyümölcsfára, ahol egyenként meg kell számolni, melyik rügyet hagyom meg, és melyik az az ág, amit le kell metszeni, mint sövényre, amelyiken géppel szoktak végigmenni, hogy egységes, egyenes képet mutasson.
A gyümölcstermés első kritériuma ez, hogy „íme, van itt egy ember”, akit észreveszek, és Isten gyógyító erőterébe állítom.
A második, amit tenni kell a gyümölcsterméshez, hogy Isten Igéjével és érintésével szabaddá tenni ezt az embert Isten magasztalására. „Amikor Jézus meglátta őt, előszólította, és ezt mondta neki: Asszony, megszabadultál betegségedből. És rátette a kezét, mire ő nyomban felegyenesedett, és dicsőítette az Istent.” Az asszonynak ugyanis olyan betegsége volt, ami akadályozta őt Isten dicsőítésében. Aki nem tud felegyenesedni, az Isten színe előtt sem tud őszintén, egyenesen megállni. Nem tudja a tekintetét Istenre emelni, és a lelkét sem tudja Isten színe elé vinni. Ettől olyan tragikus ez a betegség. Bár egyedül Isten adhatna feloldozást az asszonynak, de éppen a betegsége miatt nem tud Isten elé nyíltan odaállni. Sátáni dolog ez, ebből is látszik. Egy ember, aki templomba megy, jelen van egy istentiszteleten, de képtelen bekapcsolódni az istentiszteletbe, mert testileg-lelkileg össze van görnyedve, és önmaga és a föld felé fordul. 18 éve van így! És 18 éve minden szombaton ott van az istentiszteleten, és nincs számára megoldás, egyszerűen nem tudja Istent dicsérni, mert a gyógyulását is Isten felé fordulva kellene kérnie. De, mivel így össze van görnyedve, az emberek sem veszik észre. Nem akarják észrevenni. Úgy tesznek, mintha ott sem volna! Ha fizikálisan nem is tiltják ki, de minden jelzésükkel nemlétezőnek nyilvánítják. „Ne gyere ide a betegségeddel tönkretenni a mi szent és tiszta istentiszteletünket!” „Oda ülj le, ahol nem lát senki!”
A gyümölcstermés – mondja Jézus – az, hogy szabaddá válik valaki Isten dicséretére, aki korábban nem volt képes erre.
„Megszabadultál betegségedből” – mondja Jézus. Szabadon bocsáttattál. Mert a betegség fogva tartott, úgy, hogy nem tudtál eljutni az élő vízig, hiába is szerettél volna. Megszabadíttattál. Ez Jézus Krisztus isteni megváltó szava, amit a foglyoknak hirdet. És Jézus rátette a kezét az asszonyra. Hogy jelezze, itt Jézus a cselekvő, nem az asszonynak kell összeszednie minden erejét, minden hitét. Szó és érintés. Ige és sákramentum, együtt emeli ki az asszonyt a betegség fogságából, és állítja felemelt fejjel Isten színe elé.
Ezt mondja az Ige gyümölcstermésnek. Azért vannak a gyülekezeteink, azért vannak az istentiszteleteink, hogy az élő víz, Jézus Krisztus megváltó jelenléte és ereje, a kegyelem, irgalom és békesség áradjon ki azokra, akik vágyódnak Isten színe elé, de a Sátán fogságában vergődnek. És végül legyen valaki, aki mostantól fogva minden nap tiszta szívvel Isten fogja magasztalni.
Jézus Krisztus köztünk van ma is, velünk van minden napon a világ végezetéig. Az Ige hirdettetik, a sákramentumban részesülünk, rendszeresen. Ilyen gyógyulások mégis nagyon ritkák. Nem megy ez nekünk valahogy. Lássuk meg most, hogyan állunk útjába az Ige gyógyító erejének, hogy aztán hiába történik igehirdetés, a gyümölcstermés mégis elmarad.
„A zsinagógai elöljáró azonban megharagudott, hogy szombaton gyógyított Jézus.”
Vannak „zsinagógai elöljáróink”. Nem feltétlenül lelkészekre vagy presbiterekre kell itt gondolni. A lelkészt inkább Jézus szerepében lássuk most, aki valóban gyógyító erővel hirdeti az Igét. Olyan embereket lássunk most, akiben túlteng a szülői énállapot. Aki hivatásának tekinti a szabályok betartatását másokkal. Sokszor önmagával is. Vannak ilyen emberek, akik arra tették fel az életüket, hogy rendet teremtenek egy közösségben. Általános szabályok, regulák szerint rendezik be mások életét: hánykor kell ébredni, mit szabad, mit nem szabad reggelizni, pontosan mit kell mondani a reggeli, a déli, az esti imádság alkalmával, mikor kell este lefeküdni aludni, mikor kell istentiszteletre menni, pontosan kinek hová kell ülnie az istentiszteleten, mi legyen a liturgia, és minek szabad, minek nem szabad elhangoznia egy istentiszteleten. És minden héten ugyanúgy kell mindennek történnie, előírás szerint.
Ilyen ember volt ez a zsinagógai elöljáró itt. És akkor jött Jézus, és tett valamit, ami áttöri ezeket a kereteket: meggyógyított egy embert. És az elöljáró, ez is jellemző, hogyan reagál erre: bosszankodik, ingerült. Nyűgös lesz! Felborítják az istentisztelet rendjét, és az elöljáró ingerült, nyugtalan, bosszús. És ez is jellemző, hogy nem Jézushoz megy oda, hogy megbeszéljék a dolgot, hanem a népnek mond egy újabb tanítást, szinte panelekben, szó szerint idézve egy igehelyet: „Hat nap van, amelyen munkálkodni kell”. Milyen jellemző fogalmazás: az egyéni ember helyett egyből számokkal, statisztikákkal fogalmaz. Hat nap van. Egy adat. Az érintés, a feloldozás helyett pedig megjelenik a „kell”. „Munkálkodni kell”. Teljesen hiányzik a szabályból az ember.
„… azokon jöjjetek gyógyíttatni magatokat, és ne szombaton!” „Gyógyíttatni magatokat” – itt is teljesen hiányzik az, hogy ki is gyógyít itt valójában. Sem Jézus neve, sem Isten neve nem hangzik el. Itt veszítjük el a gyümölcseinket! Amikor saját nyugalmunk és békességünk érdekében olyan személytelen, merev kereteket határozunk meg, amiből Isten élő akaratát és Jézus Krisztust teljesen kizárjuk. Lehet ez valamiféle kőbe vésett, biztonságos dogmatikai rendszer, Isten tökéletességéről, a megváltás elméletéről… Vagy lehet egy aprólékosan kidolgozott etikai rendszer, ahol az élet minden területére, határhelyzetére kiterjedően kidolgozzák a Tízparancsolat alkalmazását. Lehet egy bibliamagyarázati elv, egy szerzetesrendi regula. De lehet olyan elvárás is, hogy milyen lelkiállapotban KELL lenned ahhoz, hogy hívő embernek tartson a gyülekezet, és ezt a lelkiállapotot milyen terápiával vagy meditációs technikákkal, életvitellel vagy táplálkozással tudod elérni. Gyülekezete válogatja, hogy mi az elvárás a szent napokra. Változatosak az elvárások, egyben viszont mind megegyeznek: a keretek stabilak, változtathatatlanok, és így biztonságot adnak a közösségnek. Aki átlépi a kereteket, azt a közösség előtt megszégyenítik. Kihirdetik, hogy ebben a közösségben ilyet nem szoktunk csinálni, és így egy akarattal nemkívánatosnak nyilvánítják. Ne gyere itt Isten akaratával, nekünk törvényünk van!
A törvény, a mindig, mindenkire ugyanúgy érvényes „biztonságos” szabály mindig olyan, mint a sövénnyíró gép. Fel kellene adni a biztonságból valamit, hogy elinduljon közöttünk a gyümölcstermés!
Mert az elöljáró szavaiból az is kiderül, hogy mennyire fájdalmasak neki a hétköznapok. Erre is érdemes odafigyelni. A szombat számára szent és tiszta. Valósággal belemenekül a szombatba, várfalakkal veszi körbe a szombatot, nehogy a hétköznapok behatoljanak oda. Mert hétköznap szembetalálkozik a betegségekkel, a harcokkal, a fájdalommal, amin nem tud úrrá lenni. Legalább ide ne jöjjön utánam a világ nyomorúsága, bűne! Legalább Isten színe elől legyen kitiltva minden, ami a halálra emlékeztet!
„Menjetek innen, valahová máshová, máskor” gyógyíttatni magatokat. Én torkig vagyok a betegségekkel, a bajokkal, mert elborítanak, nem bírok velük, megölnek! Hadd dicsőítsem Istent zavartalanul, legalább a templomban, legalább vasárnap!
Itt a gyümölcsök elmaradásának a következő oka. Hogy nem merjük a bűnt, a betegséget, a halált Isten színe elé vinni. Mert nem igazán hiszünk abban, hogy Istennek volna ereje segíteni. Őrizzük azt, ami még egészséges, még tiszta, még él, ebből istentiszteletet csinálunk, Isten jelenlétét pedig nem tudjuk kivinni a hétköznapokba. A hét hat napját egyszerűen odalökjük az ördögnek.
Paradox, hogy ez az elöljáró azon a hat napon várja az asszony gyógyulását, amelyiket Isten-mentesnek gondolja. Nem is történik gyógyulás. 18 éven keresztül semmi nem történik.
Jézus világít rá a megoldásra: a Mindenható Isten színe elé kell vinni azt, ami töredékes ezen a világon, ezért adatott az istentisztelet, Isten jelenléte az Ő Igéjében és sákramentumaiban. Ne tiltsuk el a gyógyulni vágyó embereket Isten jelenlététől, mert ilyeneké az Isten országa. Csodálkozzunk rá, mennyi csoda történik körülöttünk. Vegyük észre, mennyi minden alól feloldoz minket Jézus Krisztus hozzánk szóló szava és érintése.
Nézzünk fel, és kezdjük el ezért dicsőíteni Istenünket! Mert már megtehetjük. Nem volt mindig így. Mi is kétrét voltunk görnyedve valamiben, de Jézus Krisztus előszólított a hátsó, sötét padsorból, és ezt mondta nekünk: Én kiszabadítottalak fogságodból. Majd megtörte a kenyeret, vette a pohárt, és átnyújtotta nekünk, mint jelenléte érintését.
Engedjük, hogy ez történjen. Ne haragudjunk a meggyógyultakra. Ne próbáljuk őket visszatuszkolni a skatulyáinkba, hogy szűnjön a nyugtalanságunk, idegességünk. Változás van. Isten jelenléte, gyógyító, megváltó jelenléte változásokat hoz a mi életünkbe is, a gyülekezet életébe is. Legyünk készek örömmel fogadni ezeket a változásokat, hogy együtt tudjuk dicsőíteni Istent azokkal, akik kegyelmet, irgalmat nyertek.
Ne szégyenítsük meg azokat, akik merik Isten élő, ható Igéjét szólni. És azokat se szégyenítsük meg, akik befogadták az élő Igét, és meggyógyultak általa. Nehogy végül úgy tűnjön, hogy az a fügefa azért terméketlen, mert minden éjjel kijárunk letépkedni a bosszantóan újra meg újra megjelenő gyümölcsöket. Nehogy mi megszégyenüljünk meg a végén, ha valaki felkapcsolja a reflektort, és rajtakap minket.
Inkább kérjük Isten Szent Lelkét, hogy nyitott szemmel járjunk a hétvégi, és a hétköznapi istentiszteleteinken is, hogy szólni tudjuk Jézus Krisztus nevében Isten gyógyító Igéjét, hogy megszabadíttassanak életek. Hogy legyen kivel őszintén együtt magasztalni a mi Urunkat, Megváltónkat! Ne féljünk a csodáktól, amit Jézus Krisztus véghez visz közöttünk, hanem örüljünk nekik!