1 Abban az időben néhányan hírt hoztak neki azokról a galileaiakról, akiknek a vérét Pilátus az áldozati állataik vérével elegyítette. 2 Jézus megszólalt, és ezt mondta nekik: Azt gondoljátok, hogy ezek a galileai emberek bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel ezeket kellett elszenvedniük? 3 Nem! Sőt azt mondom nektek, ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek. 4 Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc, akire rádőlt a torony Siloámnál, és megölte őket, vétkesebb volt minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? 5 Nem! Sőt azt mondom nektek, ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy elvesztek. (Lukács 13,1-5)
Még mindig fülünkben cseng Jézus megrendítő mondata: „Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna!” (12,49)
És a tanítványok azt hihették, és mi azt hihetjük, hogy a bajok, a belesetek, a természeti katasztrófák, a háborúk, amik egyes embereket utolérnek, már Isten ítéletei azok fölött az emberek fölött. Mert az ukránok olyanok, amilyenek. Mert a szírek, a közel-keletiek, irakiak, afgánok olyanok, amilyenek…
Két történet. Az első a vér szimbólumához kötődik, a másik a vízéhez.
„Áldozati állataik vére”. Galileából hívő zarándokok érkeztek Jeruzsálembe a Templomba. Zsoltárokat énekelve, szentül, lélekben készülve Isten színe elé. Áldozati állatokat vásároltak, és ezeket szabályosan, istentiszteleti áldozat keretében szerették volna az Úrnak adni. Szent pillanat: az ember találkozása Istennel.
Tudjuk, hogy Istennel találkozni mindig veszélyes. Mózesnek a saruját is le kellett vennie alázata jeléül, amikor a lángoló csipkebokorhoz érkezett: „Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állsz!” (2Mózes 3,5). Józsuénak úgyszintén, amikor az Úr angyala jött vele szembe (Józs 5,15). Áron első két fia Nádáb és Abíhú idegen tűzzel áldozott az Úr előtt, és ezért tűz csapott ki az Úr színe elől, és megemésztette őket (3Móz 10,1). Amikor Dávid a szövetségládát szállította Jeruzsálembe, az ünnepi menet közben egy Uzzá nevű ember puszta kézzel kapott oda a ládához, hogy le ne essen a szekérről. És abban a pillanatban meghalt. „Mert a mi Istenünk emésztő tűz” (Zsid 12,29). A szövetségládát elrejtették egy vastag kárpit mögé, ahová a főpapnak is évente csak egyszer volt szabad belépnie, maga előtt hordozva az áldozati állat vérét. A főpap ruhája szegélyére pedig csengők voltak varrva, hogy a kívül állók hallják, hogy lépked-e még. Mert ha nem hallották a csengők csilingelését, az azt jelentette, hogy meghalt az Úr színe előtt, és ki kell vinni onnét.
Találkozás az Úrral, ahol csak az igaz ember maradhat életben. Aki szívvel-lélekkel imádja az Urat, leborul előtte, igaz bűnbánata és teljes odaadása jeléül áldozatot visz az oltárra.
Így voltak jelen ezek a galileaiak. És Pilátusnak szórakozni támadt kedve, és lemészárolta őket ott, az áldozati oltár közelében. A hívő többiek pedig megrendültek: Az Úr keze van ebben! Biztosan a bűnük miatt érte őket utol az ítélet! Isten színe előtt a hívő ember biztonságban van! Biztosan bűnösek voltak!
„Az isteni bosszúállás…” „Biztosan csak az lehetett” – mondogatták Pilátus vérengzésére. Mert aki az Úrnak áldozatot mutat be, hittel és tiszta szívvel, azt nem érheti baj, az mentesül Isten ítéletétől. Mentesül attól a tűztől, amiről Jézus Krisztus is beszél, hogy tüzet bocsát majd a földre, és mennyire szeretné, ha már lángolna.
„Ez a pohár az új szövetség az én vérem által” – mondja Jézus Krisztus. Az Úrvacsora jelenti nálunk ugyanezt az áldozati szertartást. Jézus Krisztus vére által tisztulunk meg úgy, hogy Isten jelenléte nem emészt meg minket azonnal. „Keresztséggel kell azonban még megkereszteltetnem” – mondja Urunk, és ez végbement azóta. Csak így, az Ő áldozata által léphetünk Isten színe elé, aki így gondviselő mennyei Atyánkká lett. Csak ez az egyetlen módja. Különben tisztátalanságunk, bűnünk miatt mind meghalnánk a Mindenható Isten szentséges jelenlétében.
És ha jön egy kegyetlen helytartó, aki istentisztelet közben, Úrvacsora közben támad rá a gyülekezetre? Ha jön valami fanatikus vallásgyűlölő, aki rágyújtja az imádkozó, úrvacsorázó gyülekezetre a templomot? Hogyan reagálunk erre?
„Ők – ilyenek, olyanok voltak, megérdemelték Isten ítéletét!”? „A jóléti társadalomban elsatnyult az egyház, nem véletlen, ha utoléri Isten ítélete.” Mondunk ilyet. És nem jól tesszük, ha így értékeljük az eseményeket.
Úgy kellene, ahogy Jézus Krisztus tanítja nekünk: „Ha meg nem térünk, pontosan így fogunk elveszni az utolsó ítélet tüzében!” Térjünk meg! Nekem, személy szerint nekem kell megtérnem, ha ilyen tragédiát látok valahol. Nekem, aki rendszeresen imádkozom, templomba járok, Úrvacsorát veszek.
Mert ez még nem az utolsó ítélet tüze. Ez még csak jel, ami megtérésre hív minket. Félelmetes, szörnyűséges jel, de jel, amit Isten kegyelméből küld nekünk, nekünk, akik rendszeresen járulunk az Úr Asztalához, és vesszük a kenyeret és a bort, az Ő testét és vérét. Hogy még idejében térjünk meg. Egyenként is, és a közösség dimenziójában is.
Ugyanígy a másik példa: A Siloám egy kis mesterséges vízgyűjtő medence volt Jeruzsálem falain belül. Egy külső forrásból, a Gíhon-forrásból vezették oda a vizet egy csatornán keresztül. Még Ezékiás király építtette, azelőtt, hogy az asszír király, Szanhérib támadta a várost Kr. e. 701-ben. Friss víz volt tehát benne, nem csak összegyűjtött csapadék. „Élő víz.” És nem csak ivóvízként szolgált, hanem szakrális jelentősége is volt a tavacskának. Külön víz-ünnepet is ünnepeltek, a vízmerítés ünnepét a lombsátrak ünnepkörében.
Szukkot egyik különlegessége a Vízmerítés ünnepe. A Szentély fennállásának idején, szukkot napjaiban szokás volt boráldozat mellett vizet is önteni az oltárra. A Talmud leírása szerint ez hatalmas örömünnep volt, kivilágítással, zenével, tánccal: „Aki még nem látta a Vízmerítés ünnepségét, még sose látott igazi örömöt!”. (zsido.com)
A víz szimbóluma egyértelműen a keresztséget jelenti a mi gyülekezeteinkben. A megtérő bűnös miatt öröm van a mennyben, olvassuk nem sokkal később Lukács evangéliumában. „Mondom nektek, hogy ugyanígy egyetlen megtérő bűnös miatt nagyobb öröm lesz a mennyben, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akiknek nincs szüksége megtérésre.” (15,7) „Mondom nektek, így fognak örülni az Isten angyalai egyetlen megtérő bűnösnek.” (15,10)
Nagyobb öröm van a megtérő, megkeresztelkedő bűnösért a mennyben, mint a vízmerítés ünnepén a zsidók között.
És ezen az ünnepen meghal 18 jeruzsálemi ember. Ezek már nem is galileaiak, nem valami távoli vidék idegenjei. Ezek mi vagyunk. Isten ítélete rajtunk a legnagyobb örömünnepünkön? Keresztelés közben történik valami baj, csapás, ami az örömünnepet gyásszá változtatja. Mit higgyünk?
És Jézus azt mondja, ez még nem az utolsó ítélet tüze! A tragédia nem jelenti azt, hogy ezek az emberek automatikusan a pokolba kerültek, csak mert nem ért oda a pap a kancsóval, és nem tudta befejezni a szent szertartást a vízzel. Nem így kell ezt érteni, hanem úgy, hogy ez jel: „ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy elvesztek!” Térjünk meg!
Az Úrvacsora, a keresztség önmagában nem üdvözít. A megtérés üdvözít. Ha pedig meg van térve valaki, akkor nem veszhet el olyankor sem, ha a legszentebb rítusok közben éri valami baj. Mert ez nem Jézus Krisztus utolsó ítéletének a tüze.
De mit jelent megtérni? Egyáltalán, meg vagyunk-e térve?
Ha őszintén olvastuk Lukács evangéliumát, és idáig követni tudtuk a gondolatmenetét, az életformáló gondolatmenetét, akkor már meg kellett térnünk.
Mit jelent az, hogy meg vagyunk térve? Azt jelenti, hogy tiszta szívből Isten jelenlétét, Isten akaratát keressük. Azt jelenti, hogy a Szentírás alapján keressük Isten akaratát. Azt jelenti, hogy Jézus Krisztushoz, Isten Fiához tartozunk, Ővele vagyunk közösségben, mert Ő hívott el minket. Nevünkön szólított, és most az Ő vezetése szerint követhetjük Őt. Halljuk, próbáljuk hallani az Ő szavát. És főleg, előre engedjük Őt, hogy megharcolja a harcainkat a Sátán ellen. Ő győz, és győzelmével minket is megajándékoz. Szentlelke által. És Szentlelke által minket is bevon ebbe a küzdelembe, Isten országának hirdetésébe, a megszentelődésbe. A világ megszentelésébe.
Megtérni azt jelenti, hogy a Szentlélekért könyörgünk. Mégpedig úgy, ahogy a mi Urunk Jézus Krisztus tanított minket imádkozni:
„Atyánk, szenteltessék meg a te neved!
Jöjjön el a te országod!
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként.
És bocsásd meg bűneinket,
mert mi is megbocsátunk minden ellenünk vétkezőnek.
És ne vígy minket kísértésbe!” (Lukács 11,2-4)
Ha így imádkozunk, ha komolyan vesszük minden szavát ennek az imádságnak, akkor ad a mi Atyánk Szentlelket nekünk.
Jézus Krisztus ígéri ezt nekünk: „Én is azt mondom nektek: kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak megnyittatik. … Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” (Lk 11,9-10.13)
Könyörögjük Isten Szent Lelkéért, hogy megnyíljon számunkra Jézus Krisztus által az út Isten örökkévaló jelenlétébe és örömébe.