35 Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva. 36 Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki. 37 Boldogok azok a szolgák, akiket ébren talál az uruk, amikor megérkezik. Bizony mondom nektek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy, és felszolgál nekik. 38 És ha éjfélkor vagy ha éjfél után érkezik is meg, és virrasztva találja őket: boldogok azok a szolgák! 39 Gondoljatok arra, ha tudná a ház ura, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem hagyná, hogy betörjön a házába. 40 Ti is legyetek készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amelyikben nem is gondoljátok! (Lukács 12,35-40)
A legnagyobb bűn, amit az évszázadok-évezredek során Isten népe elkövetett, éppen az, ami ellen ez az igeszakasz meg akar minket védeni. Isten népéről beszélek, mert nem a felszentelt lelkészekre-papokra gondolok, róluk majd a következő igeszakasz külön beszél. Itt most minden hívő emberről van szó, aki valaha is úgy döntött, a Szentlélek erejével, hogy Jézus Krisztushoz fog tartozni, Őbenne keresi élete értelmét és örök boldogságát.
Ez a legnagyobb bűn pedig az, hogy elfelejtett Jézus Krisztus visszajövetelére gondolni. Pedig volt egy ünnepünk, a mennybemenetel ünnepe, ami párba állítható Urunk visszajövetelével.
Miután ezt mondta, szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől. Amint távozása közben feszülten néztek az ég felé, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, akik ezt mondták: Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe. (ApCsel 1,9-11)
Ugyanúgy jön el, ahogy felvitetett. Elhalványult a mennybemenetel ünnepe is, és szinte egészen eltűnt Jézus Krisztus visszajövetelének a gondolata.
Az egyház az első időkben még éberen várta vissza Jézust. „Közeli váradalomnak” nevezi a teológia ezt a tudatosságot. Még a mi életünkben – így gondolták. Minden istentiszteleten így imádkoztak: „Marana tha!” – „Urunk, jöjj!” Aztán sorban kezdtek meghalni az első keresztyének, és akkor úgy gondolták, hogy a következő generációban, talán. „És ha éjfélkor vagy ha éjfél után érkezik is meg” – olvassuk a Revideált Új Fordítású Bibliában. És már ez a fordítás is tükrözi feledékenységünket. A Károli fordításban a görög szöveghez közelebbi megfogalmazást olvashatunk: „És ha megjő a második őrváltáskor, és ha a harmadik őrváltáskor jő meg, és úgy találja őket, boldogok azok a szolgák!” Őrváltásokról van itt szó. Az éjfél előtt őrködőkről. Aztán az éjféltől hajnalig őrködőkről. És a hajnaltól reggelig őrködőkről. Őrködő generációk váltják egymást, akik várják Jézus Krisztus megígért visszajövetelét.
„Boldogok azok a szolgák, akiket ébren talál az uruk, amikor megérkezik” – írja a RÚF. A Károli itt is pontosabb: „Boldogok azok a szolgák, kiket az úr, mikor hazamegy, vigyázva talál”. Nem egyszerűen ébren kell lenni, hanem éberen kell őrködni! Virrasztani kell, mint aki őrségben áll. Feszült figyelemmel kell oda nézni, ahonnan valaki jön. Urunk a menyegzőről. Éjjel a tolvaj… Kit miért állítanak őrségbe. Mindkettőre figyelni. Mert jönnek tolvajok is éjszaka, és jönni fog Urunk is, ahogy megígérte.
Az érzés, ami hatalmába keríti az őrségben álló embert, az álmosság, az egyhangúság. Hogy ösztönösen elhiteti vele a szervezete, hogy idáig nem történt semmi, akkor biztosan ezután sem fog. Az álmosság, a kimerültség kiköveteli magának ezt a gondolatot, hogy engedélyt csikarjon ki a pihenésre. Nem jött Jézus. 10 évig nem jött. 50 évig nem jött. 1000 évig nem jött. Már nem is jön! Találjunk ki valami alternatív teológiát, hogy az egyház valahogy mégis megmaradjon. Ez az egyház legnagyobb kísértése, és a legtöbbször ezen az úton tévedt vakvágányokra.
Ha a farizeusi támadások sorát folytatjuk, jól illik a sorba ez a kísértés: Hol van az élő Istened, amiről azt mondtad, hogy válaszol, hogy adja Szentlelkét és vezet, hol van a Megváltód, akit visszavársz? Csak délibábot kergetsz! De várj, én mutatok neked jobb, járhatóbb utat! És jönnek egymás után a különböző gondolatrendszerek, teológiai rendszerek, amik biztosat kínálnak az alig-alig megtapasztalható élő Isten helyett. Hiába énekli angyalnak öltözve egy milliós nézettségű tévécsatornán egy sztár, hogy „Just look up / You cannot deny the signs… And you can act like everything is alright / But this is probably happening in real time” – „Csak nézz fel, nem tagadhatod le a jeleket… És tehetsz úgy, mintha minden rendben volna, de ez talán valósidőben történik.” Lekapcsoljuk a tévét, és úgy teszünk, mintha az idők jelei nem is léteznének. Jézus Krisztus visszajövetelének jelei, a folyamatos emlékeztetők, amiket élő Istenünk küld nekünk, alig-alig észlelhetőek. És hitünk helyébe lépnek az Istentől elszakadt, de földi síkon teljesen konzisztens és logikus valóságok.
A skolasztikus teológia, például, amelyik azt mondta, hogy minden igaz teológiát Arisztotelész gondolataiból kell levezetni. Filozófiai, morális, metafizikai alapokra kell helyezni az egyház mondanivalóját. Ki kell dolgozni az erénytant a Biblia alapján. A keresztyén államelméletet össze kell hangolni Arisztotelész gondolataival. Mert Jézus Krisztus jelenléte, valósága sehogyan sem tapasztalható, és Ő már nem is fog visszajönni. Már most magunknak kell megoldanunk. A vallás valamiféle közjó munkálása lesz, az érzékelhető, tapasztalati világ filozófiai összegzése és politikai alakítása. Luther mennyit harcolt ezzel a gondolkodásmóddal, amikor megértette a Római levél üzenetét!
Aztán itt volt Bultmann, a nagy protestáns teológus. Aki kitalálta, hogy „kérügmát” kell hirdetni az embereknek. Azt mondta, hogy a keresztyén üzenetnek egzisztenciálisan kell megszólítania a hallgatókat. Az a fontos, hogy az üzenet megérintsen, átformáljon, megtérésre késztessen. Eddig nem is volna baj, csakhogy elméletében valójában nem is lényeges, hogy az a Jézus élt-e valaha, hogy feltámadott-e egyáltalán, és pláne értelmetlen számolni az Ő visszajövetelével, legfeljebb annyiban érdekesek ezek az adatok, hogy történetként hatást lehet kelteni velük a hallgatókban, és így változásra, elköteleződésre lehet őket késztetni az egyház és a közösség iránt. Félelmetes: evangéliumot hirdetek úgy, hogy irreleváns számomra, hogy Jézus Krisztus valóságos személy-e és él-e egyáltalán? Jézus egyszerűen kiesik az egyenletből. A humanizmus győz.
A humanizmus, amelyik nem számol mennyei erőkkel. Illetlenségnek tartja, hogy az emberen kívüli erőkhöz forduljon segítségért. „Ámde imádkozni: szégyen! Nem mindenkinek az, de az nékem és néked és mindenkinek, a kinek lelkiismerete fejében lakozik. Néked szégyen, hogy imádkozol.” – mondja Nietzsche. „Az, aki nagy előrehaladást tett a jóban, többet nem imádkozik.” – mondja Kant. Kant szerint értelmetlen babonaság magunkban beszélni egy rajtunk kívül álló Istenhez, ennek legfeljebb az önreflexió, és pszichológiai szempontból lehet kezdetben jelentősége. De aki eljutott egy szellemi-erkölcsi magasságra, az elhagyhatja ezeket a gyermeki dolgokat.
Milyen képtelenség ebből a szempontból Isten kijelentésére hagyatkozni! Azt mondani, hogy itt járt Isten köztünk, és azt ígérte, hogy vissza fog jönni értünk, hogy felemeljen bennünket az üdvösségbe. Nietzsche és Kant számára babonaság az ilyen hit. Sem velünk nincs semmiféle Isten, akihez szólhatnánk, sem ilyen ígéretben nem lehet bízni. Csak az a biztos, amit precíz tudományos kutatással ki lehet következtetni. A tiszta ésszel.
Egészen más világ, másféle egyház épül ilyen elvek mentén. Itt áll ma az európai keresztyén kultúra. Istenre, mint elvre hivatkozik, de elfelejtett virrasztani, virrasztva, imádsággal visszavárni Urát, Jézus Krisztust, aki mennybemenetel napján felvitetett, és ugyanúgy fog visszajönni azon az utolsó napon, amiről olyan sokat szól a Szentírás.
Nekünk szól Urunk figyelmeztetése: „Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva.” Legyünk cselekvésre készek, és tartsuk ébren a Szentlélek világosságát magunkban. Mert sötét idők vannak. Annyi világosságunk van csak, amennyit a bennünk munkálkodó Szentlélek ad. A nappali világosság majd akkor jön el, amikor Urunk visszatér. Akkor majd „éjszaka sem lesz többé, és nem lesz szükségük lámpásra, sem napvilágra, mert az Úr Isten fénylik fölöttük, és uralkodnak örökkön-örökké” (Jel 22,5). De addig még éjszaka van, éjfél, és éjfél után, amikor csak saját lámpásainkra hagyatkozhatunk, minden döntésünkben. Nincsenek égből megszólaló kijelentések, nincsenek egyértelmű helyzetek, és, sajnos, a lelkiismeretünkre sem hagyatkozhatunk olyan egyszerűen.
Egyetlen esélyünk van, hogy használjuk kegyelmi ajándékainkat, ki-ki azt, amit a Szentlélek megéleszt benne. Elsősorban is az igehirdetés ajándékát. Lukács evangéliuma erre az erőre, az igehirdetés hatalmára tanít elsősorban. „Legyen … lámpásotok meggyújtva” – ez azt jelenti, hogy ne hagyd abba a Szentírás felolvasását, magyarázását, az élet folyamatos belehelyezését az Igébe abban a közösségben, ahol döntéseket kell hoznotok. Nincs más esélyünk abban az átmeneti időszakban, míg várjuk Jézus Krisztus visszajövetelét.
És ha a világtörténelem egy kitüntetett, utolsó napjára nézve olvassuk a Szentírást, egészen más értelmet fog nyerni, mint ha egyszerűen csak általános érvényű elveket vezetnénk le belőle. Elsősorban nem erényeket fogunk kiművelni magunkban, nem valamiféle mindenki által teljesíthető kötelességre, kategorikus imperativuszra fogunk törekedni, hanem arra a pillanatra készülünk, amikor váratlanul betoppan a mi Urunk, és nekünk azonnal ajtót kell nyitnunk Neki.
Azonnal! Nem úgy, mint a Ne nézz fel! c. filmben, ahol az elnök a fenyegető üstökös hírének hallatára először azt mondja, hogy „figyeljünk és várjunk”. A filmben tulajdonképpen ez az „azonnal”, amin az emberiség elbukik. Azonnal! Érezzük át, milyen lehetetlen elvárás ez… Már itt várunk rá lassan 2000 éve. És Ő bármelyik pillanatban érkezhet, és kopogtathat az ajtón. És akkor nekünk azonnal ajtót kell nyitnunk. Nagy örömmel és vendégszeretettel. Mert nem fog előzetesen bejelentkezni hozzánk, egy évvel, egy hónappal korábban, hogy elkezdhessünk felkészülni a pillanatra. Ha kopogtat, nem mondhatjuk Neki azt, hogy bocsánat, most nem alkalmas. Azonnal! Azért állunk őrségben, 2000 éve, hogy azonnal ajtót nyithassunk Neki. Képesek vagyunk vajon ennyire éberek lenni?
Egyszer láttam egy videót. Az autópályán árokba borult egy kocsi. Videózták, hogy mit csinálnak azok, akik elhaladnak mellette. Volt, aki észre sem vette. Volt, aki félrefordította a fejét, és le sem lassított. A sokadik volt képes azonnal félrehúzódni, megállni és segítséget nyújtani. Egy a harmincból. Így vagyunk a mi Urunk visszajövetelével is. 29-en fogják figyelmen kívül hagyni a kopogtatását, vagy olyan lassan fogják magukat összeszedni, hogy késő lesz.
Csak az képes azonnal ajtót nyitni Jézus Krisztusnak, aki úgy éli le az életét, hogy egyfolytában Őt várja. Aki nem is tesz egyebet egész életében, minthogy hűségesen várja Őt haza. Az Ő visszatérésére tekintve ébred reggel, Őrá gondol, amikor végzi a napi feladatait, hogy ha most jönne, akkor vajon hogy fogadnám? És este Őhozzá fohászkodva alszik el: Uram, ha álmomban térnél vissza, akkor ébressz fel, mert erre a pillanatra készítem egész életemet.
Ne engedjünk a kísértésnek, ne valamiféle elv vagy módszer köré építsük fel az életünket, az egyházunkat, hanem Jézus Krisztus visszajövetele köré, és a Szentlélek jelenléte köré. Ne hagyjuk elhalványodni magunk előtt ezt a pillanatot, az Ő jelenlétét.
„Legyen derekunk felövezve és lámpásunk meggyújtva.”