1 Történt egyszer, hogy valahol imádkozott, és mikor befejezte, így szólt hozzá egyik tanítványa: Uram, taníts minket imádkozni, ahogy János is tanította a tanítványait! 2 Ő pedig ezt mondta nekik: Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk, szenteltessék meg a te neved! Jöjjön el a te országod! 3 Mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként. 4 És bocsásd meg bűneinket, mert mi is megbocsátunk minden ellenünk vétkezőnek. És ne vígy minket kísértésbe!
5 Azután így szólt hozzájuk: Ki az közületek, akinek van egy barátja, és az elmegy hozzá éjfélkor, és ezt mondja neki: Barátom, adj nekem kölcsön három kenyeret, 6 mert útról érkezett egy barátom, és nincs mit elébe tegyek 7 – és az így válaszolna belülről: Hagyjál békén! Az ajtó már be van zárva, és velem együtt gyermekeim is ágyban vannak, nem kelhetek fel, hogy adjak neked. 8 Mondom nektek, ha nem is kelne fel, és nem is adna neki azért, mert a barátja, tolakodása miatt fel fog kelni, és megadja neki, amire szüksége van. 9 Én is azt mondom nektek: kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. 10 Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak megnyittatik. 11 Melyik apa az közületek, aki fiának kígyót ad, amikor az halat kér tőle, 12 vagy amikor tojást kér, skorpiót ad neki? 13 Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle (Lukács 11,1-13).
„Atyánk, szenteltessék meg a te neved!
Jöjjön el a te országod!
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként.
És bocsásd meg bűneinket, mert mi is megbocsátunk minden ellenünk vétkezőnek.
És ne vígy minket kísértésbe!”
Miatyánk, másképp. Vajon Lukács nem emlékezett jól, hogy kifelejtett sorokat az eredeti szövegből? Vagy Máté toldott bele Jézus szavaiba még valamit? Ki téved, hogy nem egyforma a két szöveg?
Én azt mondom, nem téved egyikük sem. Hanem úgy imádkozzák az Úr imádságát, ahogy tanulták Tőle. Mindig olyan értelemben, ahogy szükség van rá. „Történt egyszer, hogy valahol imádkozott” Jézus. És amilyen változó volt az, hogy hol szólalt meg, épp olyan állandó volt a kérése: Atyám, szenteltessék meg a te neved! Jöjjön el a te országod! Mindennapi kenyerünket add meg nekünk most. És bocsásd meg azok vétkeit, akik velem vannak, mert mi is megbocsátunk minden vétkezőnek. És őrizz meg minket a kísértéstől!”
Így imádkozhatott, mielőtt valamelyik zsinagógában, Kapernaumban vagy Názáretben elkezdte felolvasni az aznapra kijelölt igeszakaszt. Így imádkozhatott, amikor az ötezer embert megvendégelte. Így imádkozhatott, amikor Keresztelő Jánost gyászolta magányosan a hegyen. Így imádkozott a kereszten. És akkor is, amikor feltámadott, és Péternek megbocsátott. Ezzel az alapérzéssel, mint alapigével. Mindig aktualizálva az éppen adott helyzetre.
Máténál éppen ezért egy magányosan imádkozó kegyes zsidó embert tanít imádkozni. Aki a belső, zárt udvarában, a fügefa alatt, vagy a szegényes kis kunyhójában az ablaktalan belső kamrában imádkozik. Senki nincs körülötte, csak a menny fölötte, a pokol mélységei alatta, a földi küzdelmei, szívében testvérei és ellenségei. És az éhség, a szükség, az átok és betegség. Ha kilép a házából, szent nép közé lép. Szent nép, aki tudatában van annak, hogy három világ felé nyitott az élete. Akihez angyalok jöttek, kijelenteni Istenük akaratát, és akik ezért folyton ki vannak téve a Sátán kísértésének is. Mert a Sátán mégiscsak ott támad, ott próbálja lerántani az embert az alvilágba, ahol Isten jelenléte különösen is tapasztalható. A kegyes ember napi küzdelme a belső szobájában, hogy imádkozzon a mennyei erőkért, és védelmet kérjen a Gonosz kísértése ellen.
Máté azzal kezdi az Úr imádságát, hogy bevezeti az embert az utcák-terek nyilvánosságából a belső szobába. Szokás volt akkoriban az utcákon imádkozni. Át volt itatva vallásossággal az egész élet. A nyilvánosan imádkozó embert tisztelték, megbecsülést lehetett szerezni ilyen viselkedéssel. Igaz is, a Római Birodalom egyik tartományaként fontos is volt, hogy kifejezzék identitásukat, ezzel is erősítették egymást, segítettek a megmaradásban. Jézus mégis azt mondja, ne az emberek előtt, hanem titokban. „A te Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd téged.”
Lukács másképp képzeli el ezt az elrejtettséget. Ha figyelmesen végigkövetjük Lukács evangéliumát, azt vesszük észre, hogy elindul a Jeruzsálemi Templom szentélyéből, ahol Zakariás illatáldozatot mutatott be. Zakariás egyedül van. Annyira egyedül, hogy némasága miatt beszélni sem tud az élményéről. De nem marad meg a történet a magányos kegyességnél, hanem Zakariás mellett rögtön megjelenik Mária alakja, aki szintén találkozik Gábriel arkangyallal. Mária pedig amint tudomást szerez Erzsébetről, máris fut hozzá, hogy ketten együtt gyülekezetté váljanak. Hogy megosszák egymással legbelső élményeiket, és most már ketten legyenek együtt ebben a titokban.
A gyülekezet folyton gyarapodik, és közben mégsem nyílik ki az egész világ felé, hanem mindig megőrzi rejtettségét. Nem jöhet akárki, nem léphet be akárki. Aki nem tudja egészen odaszánni az életét, hanem továbbra is családjához, munkájához, mindenféle erkölcsi kötelességeihez van kötve, az nem léphet be. Aki valamiféle idegen csoporthoz tartozik, az kezdje el felépíteni a maga gyülekezetét, és hitvallásos egységben, de külön-külön rejtettségben fog a két gyülekezet egymás mellett növekedni. Mire a 11. fejezetig eljutunk, valóban csak azokról a tanítványokról van szó, akik lemondtak mindenről, és egészen odaszentelték életüket Jézusnak, konkrétan annak a közösségnek, ahová csatlakoztak.
És előáll itt egy olyan helyzet, hogy a tanítványok együtt vannak, a gyülekezet védett terében, „belső szobájában” vannak együtt. Nincs tévéközvetítés, webkamera. Ebben hangzik fel, egy ilyen közös alkalmon, talán a mindennapi kenyér megtörésekor, házanként, vagy a vasárnapi istentiszteleten, az Úrtól tanult imádság.
Amikor Máténál olvastuk, ott az ember önmagára vonatkoztatta. Azért küzdött az ember, hogy meg tudja tartani Isten törvényét. Hogy Isten mennyei hatalma legyen úrrá rajta, ne a Gonosz erői.
Itt, mintha nem is volna szó mennyről. Kimarad. „Atyánk!” A mennyekben van-e az Atya, ez most nem fontos. Nem arra kell itt gondolnunk. Arra kell gondolnunk, hogy velünk van, hogy lát minket itt, ahol most vagyunk. „Szenteltessék meg a te neved!” Van-e értelme ilyet kérni önmagára egy olyan embernek, aki már döntött Jézus Krisztus mellett, aki egész életét, életét-halálát odaszánta az Úr követésére? Nincs értelme, én azt mondom. Másképp van ez Máténál, ahol az ember a maga megszentelődéséért is könyörög. De itt elsősorban nem ezt jelenti. Aki mondja ezt az imádságot, annak szívében már teljes az istenfélelem. Ilyenkor nem önmagára gondol, hanem azokra, akik még nem tagjai az egyháznak. Szenteltessék meg a te neved azok között, akik nincsenek itt!
Ezt erősíti a következő kérés is: „Jöjjön el a te országod!” Isten országa már közöttünk van. Isten országa ott van, ahol ez a gyülekezet imádkozik. Jöjjön el a te országod azokhoz is, akik még nincsenek közöttünk! „Legyen meg a te akaratod!” – ez nincs itt meg. Mert nem arra tanítjuk magunkat, hogy Istennek a mennyből érvényesített szuverén akaratát el tudjuk fogadni, még ha mi magunk mást is akarnánk. Máténál van ennek értelme, mert Máténál törvényről van szó. A szent Törvényről, amin keresztül magával a Mindenható Istennel lehet találkozni, aki üdvözíti népét. Itt nem úgy van. Lukács, ki is mondja a végén, hogy Szentlélekért imádkozik. Aki pedig kapta a Szentlélek ajándékát, annak már nem kell így kínlódnia ezzel a kettős akarattal. Ott igaz lesz, hogy Isten országa közöttünk van, ott ahol eljött Isten országa, ott az Ő akaratát is elkezdjük cselekedni, mert a szívünkbe van írva. Nem is úgy, hogy „amint a mennyben, úgy a földön is”. Mert nem a mennyei világ Lukács imádságában a referencia, hanem maga az imádkozó gyülekezet. Ez az imádkozó gyülekezet ugyanaz, aki annak idején Pünkösdkor kapta a Szentlélek ajándékát, és amelyik azóta is őrzi ezt a lángot. Úgy is mondhatjuk, hogy a múltból imádkozza bele Lukács a jövőbe Isten jelenlétét, a Szentlélek jelenlétét.
Ezért is nyúlik meg a kérés ideje. Máté azt mondja: a napi kenyéradagunkat add meg nekünk ma. Most vagyok éhes, most van szükségem rá. Elég minden napnak a maga baja, a holnapiért majd imádkozom holnap, külön. Átérzem a pillanat jelentőségét, és Isten jelenlétét a pillanatban ragadom meg. Miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akikkel ebben a pillanatban konfliktusunk van. Hogy békesség legyen.
Nem így mondja Lukács. Urunk, nekünk, a Te egyházadnak, a szentek közösségének élethosszig, sőt, nemzedékeken átívelő küldetésünk van. Te nem pillanatról pillanatra, esetlegesen jelenlévő Isten vagy, hanem folyton velünk vagy, ránk kitöltött, nekünk ajándékozott Szentlelked által. Mi ezért nem is tehetünk mást, mint hogy beleéljük a Te országodat a világba. Adj nekünk ehhez erőt, add meg nekünk minden napon, amíg ezt a feladatot végezzük, a napi kenyéradagunkat. Urunk, nekünk az a küldetésünk, hogy mindenkinek megbocsássunk, elengedjük mindenkinek mindent, aki nekünk tartozik. Így tudjuk gyarapítani a gyülekezetünket, ha ellenségeinknek kegyelmet hirdetünk, és ők erre az érintésre megtérnek. Ha ezt tesszük egész életünkben, hűségesen, akkor számíthatunk bűneink bocsánatára.
Szükségünk is van erre, mert ha büntetést, átkot, kiközösítést kell elszenvednünk a bűneinkért – amik pedig mindig lesznek, mert emberek vagyunk, tökéletlen emberek, akik hibáznak – akkor nem tudunk befogadni senkit sem. Csak az tud befogadni másokat, csak az tud élni a kulcsok hatalmával, aki maga is azon az ajtón belül van, amit mások előtt megnyit. Égető szükségünk van a bűnbocsánatra, hogy végezni tudjuk szolgálatunkat. Egyen-egyenként is, és az egyháznak, mint közösségnek. Főleg az egyháznak, mint közösségnek van szüksége bűnbocsánatra.
„És ne vigy minket kísértésbe.” Persze, vigyáznia kell itt is az egyéni embernek, nehogy valami bűnös dolog beszippantsa és tönkretegye. De ez inkább Máté gondolkodásmódja, aki valóban kísértésen azt érti, nehogy a szent, minket védő törvényeket valamiért átlépjük, mert nem tudunk uralkodni magunkon. Itt sokkal inkább arról a kísértésről van szó, ami missziós helyzetekben ér minket. Minden egyes esetben. A misszió maga a kísértés. Két erő áll egymással szemben, és Isten erejének, a Szentlélek erejének kell győznie. Ha nem, akkor visz a kísértés. Viszi az egyes embert, aki a vesztes csatára vállalkozott, és viszi vele együtt az egész közösséget.
Ha pedig így nézzük ezt az imádságot, akkor mindjárt látszik, hogy itt valóban a Szentlélek mindenható erejéért könyörög az egész gyülekezet. Mégpedig minden nap, minden istentiszteleten. Soha nem unja meg. Évszázadokig, évezredekig. Akár éjfélkor, vagy a munkanap kellős közepén. A mi Atyánkat nem lehet alkalmatlan pillanatban keresni, ha arról van szó, hogy szolgálatunkhoz erőt, Szentlelket kell kérnünk. És Ő soha nem fog nekünk mást adni, mint amire a leginkább szükségünk van ebben a harcban. Működő fegyverekkel fog minket ellátni. Tápláló eledellel. Tiszta ruhába öltöztet. Kegyelmi ajándékokkal lát el, amik éppen arra a feladatra alkalmasak, amibe egyen-egyenként, és amibe közösségként beállított minket. Hogy végül Isten legyen minden mindenekben.
Mondjuk el együtt az Úrtól tanult imádságot…