25 Ekkor felállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? 26 Ő pedig ezt mondta neki: Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod? 27 Ő pedig így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” 28 Jézus ezt mondta neki: Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz. 29 Ő viszont igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: De ki a felebarátom? 30 Válaszul Jézus ezt mondta neki: Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. 31 Történetesen egy pap ment azon az úton lefelé, de amikor meglátta, elkerülte. 32 Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, de amikor meglátta, ő is elkerülte. 33 Egy arra utazó samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta, 34 odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Azután feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és gondját viselte. 35 Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. 36 Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek? 37 Ő így felelt: Az, aki irgalmas volt hozzá. Jézus erre ezt mondta neki: Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj! (Lukács 10,25-37)
„Az irgalmas samaritánus.” Ez a szakasz címe. Évszázadok óta így nevezzük ezt a történetet, és ezért két fő üzenet nőtt ki ebből: Légy irgalmas. Értékeld az idegeneket. De most tegyük azt, amit eddig is tettünk Lukács evangéliumával, illesszük bele Lukács gondolatmenetébe ezt, amit itt látunk.
Az előző szakasz így szólt: „Abban az órában így ujjongott Jézus a Szentlélek által: Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted az egyszerű embereknek. Igen, Atyám, mert így láttad jónak.” Arról volt szó, hogy minden emberi tudomány, különösen azok, amik szavakhoz, gondolatrendszerekhez, ideológiákhoz vezetnek, elszigetelik az embert Istentől. Ezért „újonnan kell születnetek”, bizonyos értelemben meg kell tanulni úgy nézni a világra, mint a borjú az újkapura, mint aki most jött le a falvédőről. Belátni, hogy amit tudok, valójában azt sem tudom.
„Ekkor felállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt”. „Megkísértse”. Angolul úgy van itt, hogy „letesztelje”. Kipróbálja, leellenőrizze. Az első, amit az újonc szemével felfedezünk ebben a történetben, hogy ez a törvénytudó nem úgy kísértette meg Jézust, mint később az ellenfelei, hogy fogást találjanak rajta, és elítéljék. Egyszerűen követte a tanulás rendes módszerét. „Ekkor felállt”. Tehát ott ült, Jézus lábainál, figyelmesen hallgatta Jézus tanítását. Jézus tanítványi közösségébe tartozott. És szakmáját, hivatását tekintve a törvény, a Tóra magyarázója volt, akinek ezért megvoltak a saját, hivatásából fakadó egzisztenciális kérdései. Ez a törvénytudó komolyan el akarta fogadni Jézus tanítását, és elkezdte beépíteni a maga gondolatrendszerébe. És úgy járt, mint a gyermek, aki most tanul öltözködni, elkezdi felvenni a pulóvert, és különösnek találja, hogy lesz egy pillanat, amikor nem vehet levegőt, amikor át kell bújnia a nyakán. Első gondolata az, hogy talán mégsem lehet fölvenni ezt a ruhadarabot, és megfogalmazza ellenvetését.
„Vizsgáljuk meg, amit mondtál, Mester, az én szemszögemből is!” – mondja. Aki gondolkodik, akinek mások fölött is felelőssége van, annak az „Igen, Atyám!” kimondása után bele kell mennie ezekbe a részletekbe. Igen, Atyám, de pontosan hogyan lesz ez? Te kijelentetted, de én szeretném jól érteni a Te szavadat! Mi az én dolgom ebben? Az én hivatásom központi kérdése, hogy „mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Ha Te azt mondod, hogy elég a mennyei Atyát magasztalni, és a törvényt még nem ismerő gyermekeké az üdvösség, akkor sutba dobhatom az egész munkámat, akkor az, ami eddig éltetett, semmit nem ér, akkor valójában az én üdvösségemet kérdőjelezted meg. Hagyjam ott a hivatásomat, ami a bölcsesség legmagasabb szintű művelése a nép békessége érdekében, és legyek bolond? Hogy kell ezt érteni, amit mondtál? Mit jelent ez számomra, törvénytudó számára konkrétan? Próbáljuk ki! Menjünk végig rajta, vezess végig engem a gondolatmeneted útján, hogy elkezdhessem cselekedni!
Jézus pedig azonnal belehelyezkedik a törvénytudó helyzetébe, és megmutatja, hogy onnan, ahol ő áll, merre kell elindulni az üdvösség felé. „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” A törvénytudó igent mond Jézus hívására, és Jézus is igent mond a törvényre a törvénytudó szívében. Az lesz a jó, ahogy csinálod, mutasd!
És a törvénytudó felolvassa a törvény szívét, azt a pontot, ahol a törvény Istenhez kapcsolódik, ahonnét szerteágaznak a kisebb, és az egészen jelentéktelen részletek. A törvény szíve Isten kapcsolata az emberrel. Isten adta az embernek a törvényt, hogy az ember a törvény olvasásán keresztül gyönyörködjön Istenben, a törvénynek engedelmeskedve szeresse Istent, a törvény korlátai közt maradva megmaradjon Isten közösségében.
Ő pedig így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.”
A „gyermeki” lélek soha nem felejti el, hogy ez a törvény célja. Ezért mondhatja Jézus ennek az embernek, hogy „Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz.”
Igen ám, de most jön a „romboló szakmai környezet”, amit ennek a törvénytudónak Isten színe elé kell vinnie, le kell tennie Jézus lábaihoz. Így fogalmazhatna ez az ember: „Gyermekkoromtól fogva tanulom a tudós tanítóimtól a törvény gyakorlati alkalmazását. Megtanultam, hogy ha a Tóra azt írja, hogy »ne ölj«, akkor ez nem azt jelenti, hogy soha nem szabad embert ölni, mert természetesen az éjszakai tolvajt megölhetem a saját házamban. Természetesen az országba betörő filiszteusokat meg kell ölni, hogy megvédjem a saját népemet. Természetesen a halálos bűnt elkövetőket is meg kell ölni. A törvény minden állításának vannak olyan esetei, amikor érvényes a törvény, és van olyan, amikor már nem érvényes. Itt, az első leckénél is, mert valóban ez az első és legfontosabb, hogy »Szeresd Istenedet és szeresd felebarátodat«, itt mindjárt foglalkozunk a »felebarát” definíciójával, elhatárolásaival. Mert azért, az emberi erő véges, és az emberi bűn is határtalan. Ha nem védekezünk, nem szabunk határokat, akkor elfolyik az életünk, és az, amit szeretetnek szántunk, végül mindnyájunk pusztulását fogja okozni. Például nem fogadhatjuk be házunkba a leprást. Ő nem felebarát. Ezsdrás-Nehémiás idejében is jelentkeztek mindenféle keverék-népek, samaritánusok, hogy segítenek a Templom újjáépítésében, és nem engedték őket, mert ők nem felebarátok. Amikor Te most így leegyszerűsíted a szándékainkat, a gyermeki tudatlanság szintjére, akkor nem engeded-e szabadon a felelőtlenséget?”
Valahogy így szólhatott ennek az embernek az ellenvetése Jézus tanításával beszélgetve. Jézus pedig elmondja ezt a példázatot, ami semmi másra nem akar válaszolni, mint arra, hogy mit cselekedjen a törvénytudó, hogy örökölje az örök életet. Ezen belül is, újradefiniálja számára a felebarát fogalmát. Felebarát az, akit Istened, az Úr a Tőle rendelt pillanatban közel hoz hozzád.
Jézus fő mondanivalója itt is az, amit az előző szakaszban elkezdett: nem lehet előre felkészülni minden eshetőségre, és valahol egy íróasztal mellett legyártani a forgatókönyveket az élet minden pillanatára. Istentől elkészített pillanatok és lehetőségek vannak.
Istentől indulunk. Ez a történet első pillére. „Egy ember ment le Jeruzsálemből.” Jeruzsálem itt azt jelenti, hogy Isten színe előtt járt ez az ember. Teljes szívéből, teljes lelkéből, teljes erejéből és teljes elméjéből szerette ott Istenét. Így indult hazafelé, és útközben érte a támadás. Lám, a hívő embert is érheti baj! Ne ítéld el azt, aki bajba került!
Kiemelten Isten színe elől indul el az első két „megmentő”, a pap és a lévita. Szent emberek ezek. Sőt, éppen most jártak a megszentelődés kiemelt helyén. Egészen Istennel van eltelve a lelkük. Még érezni körülöttük a tisztaság, a szentség, a mennyei világ kisugárzását. Istentől jövő emberekről van itt szó.
A történet második pillére az elkészített idő. „Történetesen egy pap ment azon az úton lefelé.” „Történetesen”, véletlenül. De a görög szó alakja is „συγκυρίαν” (szünkürian) emlékeztet arra, hogy a véletlen Isten inkognitóban. Istentől rendelt időben esett ez az ember a rablók kezébe, és Istentől rendelt időben érkezett oda a pap. És a lévita is. A Jeruzsálemben töltött idő fel kellett volna készítse ezt a két szent embert, hogy amikor kilépnek a szent városból, és elindulnak „lefelé”, bele a sűrű életbe, akkor a Lélek jelenlétében felismerjék az Istentől elkészített időket. Nem a „hogyan maradjak tiszta?” kérdése kellett volna meghatározza őket – hiszen még csak nem is a városba igyekeztek, valami nagy ünnepre, hogy ez számított volna, hanem onnan jöttek, már szabadon, kiküldve, hogy áldássá legyenek a világ számára. Itt már a „mit cselekedjek?” a fő kérdés. Ők pedig úgy döntöttek, hogy ez nem az ő ügyük, és továbbmentek. Rosszul döntöttek.
A samaritánus feltehetőleg nem Jeruzsálemből jött, hanem valahonnét távolabbról. Róla nem tudjuk, hogy imádkozott-e, vagy egyáltalán hívő volt-e. Azt tudjuk csak, hogy felismerte az Istentől rendelt időt, alkalmat. És olyasmit tett, amit nem lett volna szabad megtennie, ha józanul gondolkodik. A Jeruzsálemből Jerikóba vezető út hemzsegett a rablóktól. A környékbeli barlangokban tanyáztak, és kapóra jött nekik, hogy Jeruzsálem körül a kultusz miatt is sok pénzzel jártak az emberek. Legtöbbször nem is egyedül jártak arra az utazók, hanem csoportokban, hogy ilyen támadások ellen jobban védve legyenek. A samaritánus egyedül volt. A rablók még nem lehettek messze. Állata volt, valószínűleg kereskedő volt, és a kereskedőknél a szokottnál is több holmi, pénz szokott lenni. Sokat kockáztatott, amikor megállt. Ráadásul, ki volt neki ez a zsidó? Egy másik helyen arról olvasunk, hogy Jézusnak még szállást sem adtak egy samáriai faluban, mert Jeruzsálembe igyekezett. Hát kötelessége volt neki odamenni ehhez az emberhez? Nem inkább örülnie kellett volna, hogy egy ellenséggel kevesebb? Lássák el a saját cimborái, ott a pap, a lévita. Ha nekik szabad elmenniük mellette, akik a nép példaképei, nekem ne volna szabad?
És ebben a helyzetben megjelenik a samaritánusban egy idegen gondolat: odamenni, segíteni, azonnal! Mert én azt hiszem, az irgalmasság ennek a samaritánusnak is ugyanolyan idegen gondolat volt, mint a papnak, a lévitának, vagy magának a kérdező törvénytudónak. Odament, kimosta, bekötözte a sebeit, feltette a saját állatára, és bevitte a legközelebbi fogadóba. De nem is ő, hanem a benne munkálkodó Szentlélek. Csak ezért úszhatta meg komolyabb bajok nélkül. A történet harmadik pillére tehát az irgalmasság cselekedete, a Szentlélek munkája. Az irgalmasságból lehet tudni, hogy a samaritánus mégiscsak Isten színe elől érkezett. Valahol meg kellett szentelődnie, ha ilyen áldozatra képes, a jócselekedetre elkészített pillanatban.
Az irgalmasság azt jelenti, hogy a magáéból ad. Az olaj, a bor nagy kincs volt annak idején. És éppen a legnagyobb kincseire volt szükség a sebek bekötözéséhez. A saját állatára tette fel a sebesültet, tehát neki gyalogolnia kellett. Kényelmetlenséggel, lemondással, áldozattal járt ez, amit tett. És nem számíthatott arra, hogy ez valaha is meg fog térülni.
Itt meg kell még jegyezni, hogy hová viszi ezt az embert a samaritánus. Nem viszi be a Templomba. Ez fontos. Nem is viszi haza, a maga házába. Isten nem követel tőlünk ilyesmit, hogy mindenféle ismeretlen, tökéletlen, ki tudja, miféle embereket befogadjunk a megszentelt tereinkbe. A fogadóba viszi. Itt megint beszédes a görög szó: πανδοχεῖον (pandocheion). Olyan helyet jelent, ahol mindenkit fogadnak. A samaritánus nem bontja le a határokat: oda viszi az „akárkit”, ahol mindenkit fogadnak. Majd, ha meggyógyul, felépül, akkor majd hazamegy, oda, ahová tartozik, az övéihez. De nem akar belőle sem hithű samáriait faragni, sem azon nem kezd dolgozni, hogy Jeruzsálembe hogyan tudna ez az ember visszajutni. Ez nem az ő feladata. Ő csak odáig viszi el, ahol mindenkit fogadnak, ahol gondoskodnak róla. Aztán eltűnik, és nem fontoskodik tovább.
Azt is elmondja a történet, hogy amikor önzetlen segítségre szánja el magát, akkor ő maga vállalja ennek teljes felelősségét, költségeit. Nem hárítja át másokra. Előleget ad a fogadósnak, és ha több volna a költség, visszafele jövet megtéríti. Nem mások kontójára jótékonykodik. Valami rendkívülit tett ez a samáriai, „lebontotta a kulturális-politikai falakat”, és mégsem szabadította rá a bajt az övéire. Aprópénzre váltva ez azt jelenti, hogy ha valaki megtér, és Isten Lelke arra indítja, hogy segítsen valaki rászorulón, ezt nem teheti úgy, hogy közben a gyerekeire is, a házastársára is olyan terheket rak, amit ők nem akarnak hordozni. Ő maga irgalmas, személyesen. És csak azok, akik maguk is önként, Istennek odaszánt lélekkel veszik ki ebből a részüket.
Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj!
Amikor kilépsz a templomból, felállsz az imádság után, akkor tudd, hogy a Szentlélek veled marad, életed minden pillanatában. Hogy ne absztrakt, égig érő elméleteket építs, hanem felismerd az irgalmasság elkészített idejét, és el ne kerüld azokat, akiket Istened a te üdvösségedért készített oda utadba.