1 Ezek után az Úr szolgálatba állított másokat is, hetvenkét tanítványt, és elküldte őket maga előtt kettesével minden városba és helységbe, ahova menni készült. 2 Így szólt hozzájuk: Az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába. 3 Menjetek el! Íme, elküldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. 4 Ne vigyetek magatokkal erszényt, se tarisznyát, se sarut! Útközben ne köszöntsetek senkit! 5 Ha azonban egy házba beléptek, először ezt mondjátok: Békesség ennek a háznak! 6 Ha ott a békesség fia lakozik, megnyugszik rajta a békességetek, ha pedig nem, rátok száll vissza. 7 Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek, igyátok, amit adnak, mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra! 8 Ha bementek egy városba, és befogadnak titeket, azt egyétek, amit elétek tesznek! 9 Gyógyítsátok az ott lévő betegeket, és mondjátok nekik: Elközelített hozzátok az Isten országa. 10 Ha pedig bementek egy városba, és nem fogadnak be titeket, menjetek ki annak az utcáira, és mondjátok ezt: 11 Leverjük még a port is, amely városotokból lábunkra tapadt, de tudjátok meg, hogy elközelített az Isten országa. 12 Mondom nektek: könnyebb lesz Sodomának azon a napon, mint annak a városnak. 13 Jaj neked, Korazin! Jaj neked, Bétsaida! Mert ha Tíruszban és Szidónban történtek volna azok a csodák, amelyek nálatok történtek, rég megtértek volna zsákruhában és hamuban ülve. 14 De Tírusznak és Szidónnak könnyebb lesz az ítéletkor, mint nektek. 15 Te is, Kapernaum, talán az égig emelkedsz? A pokolig fogsz alászállni! 16 Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki engem elutasít, az azt utasítja el, aki elküldött engem. 17 Mikor a hetvenkét tanítvány visszatért, örömmel mondta: Uram, a te nevedre még az ördögök is engedelmeskednek nekünk! 18 Ő pedig ezt mondta nekik: Láttam a Sátánt villámként leesni az égből. 19 Íme, hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon, skorpiókon tapodjatok, és az ellenség minden erején; és semmi nem árthat nektek. 20 De ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben (Lukács 10,1-20).
- „Szolgálatba állított”.
Jézus körül rengeteg ember verődött össze. Jézus hirdette, hogy „elközelített az Isten országa”, demonstrálta erővel, hatalommal, gyógyításokkal, ördögűzésekkel, és jöttek az emberek. Először név szerint megszólított közülük 12-t. Ezeket a neveket meg is őrizte a Szentírás. Az apostolok annyiban különböztek a többi Jézust követő embertől, hogy Jézus igehirdetésének aktív részeseivé váltak. A többiek pedig egyszerűen elfogadták, élvezték a kegyelmet. Élték tovább az életüket. Szentül, Isten jelenlétében, de mégiscsak a régi életüket, régi hivatásukat végezték.
Tizenkét apostolt viszont Jézus a többiek elé állított, és név szerint, formálisan is beiktatta őket munkatársi tisztségükbe. Ilyen értelemben már akkoriban sem volt „egyetemes papság”, nem volt semmiféle egyenlőség Jézus gyülekezetében. Jól körülhatárolt feladatok voltak, tisztségek. Még pénztáros is volt, rendesen, Júdás személyében.
És ott volt a többi, a „népegyház” körülöttük. Ezekre Jézusnak mindenkire külön gondja volt. Figyelt rájuk, számontartotta őket. De először még várt. A gyülekezet fejlődésében még nem jött el az a pillanat, hogy közülük még másokat is aktív szolgálatra ki lehetett volna választani. Először a tizenkettőnek kellett eljutnia egy szintre.
És itt az a pillanat, amikor már Jézus készül elmenni, hogy ne csak munkatársakká, hanem vezetőkké tegye Jézus az apostolokat. Tehát szolgálatba állít pontosan 72 embert. Név szerint, a nép elé állítva, rájuk mutatva, konkrét feladattal: ők lesznek azok, akik Jézusnak helyet készítenek azokban a városokban, ahová menni készül. Nem mindenkit küld el Jézus, hogy otthon, az életben, a hétköznapokban hirdesse az Igét, bármit is jelentsen ez. Hanem pontosan hetvenkettőt, pontosan azokba a városokba, ahová menni készült. Jézus saját igehirdető szolgálatát készítették ezek az emberek. Konkrétan, formálisan is felhatalmazva, név szerint felszólítva.
- „72” = 6x6 pár.
Miért pont 72? Több találgatás is van ezzel kapcsolatban. Van, aki Mózes történetét idézi fel, amikor Isten elvett a Mózesben lévő Lelkéből, és hetvenkét másik vénnek is osztott belőle, hogy együtt hordozzák a nép terhét. Mások a Bibliában felsorolt népek számára gondolnak, ott hetvenkét népről van szó. Vagy lehet még a Szanhedrin létszámára gondolni, ott is ennyien voltak, Mózes történetéhez igazodva. Ezek tradicionális magyarázatok, szimbolikusak.
Most egy gyakorlati magyarázatot mutatok. Kettesével küldte el Jézus a tanítványokat, tehát párokkal kell itt számolni. 36 pár tanítványt küld itt szét. Ha a 12 apostolt is ugyanígy képzelem el, hogy ők is párokban járták a vidéket, akkor 6 pár volt az apostolok között. Ha Jézus két apostolra bízott ugyanúgy 6 pár tanítványt, ahogy ő maga is 6 pár tanítvánnyal tartotta közvetlenül a kapcsolatot, akkor jön ki pontosan a 72. Az új tanítványoknak már, mind a 72-nek nem kellett közvetlenül Jézushoz mennie, ha a részleteket meg akarták beszélni, Jézusnak nem lett volna erre ideje, hanem csak a maguk vezetőihez, ahhoz a kettőhöz, akihez tartoztak. A kettő pedig 12 kiküldött tanítványt még éppen számon tudott tartani, minden egyes konkrét problémájával és kérdésével.
Azért ilyen hasonló ez a történet a tizenkét apostol kiküldéséhez, mert Lukács itt olyasmit ír le, amit ma rekurziónak nevezünk. Ezzel a hasonlósággal akarja jelezni, hogy itt „ugyanaz” kezdődik, ami ott elkezdődött.
Erre utal maga az imádság is, amit maguk a kiküldött tanítványok mondanak el, valójában ebben az imádságban van a rekurzió magja: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.” Én már benne vagyok, van kivel megbeszélnem, van hová hazatérnem, van, aki küld és számon tart. De én is kérem az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásba, akik majd tőlem indulnak ki, velem beszélik meg a részleteket, hozzám térnek vissza örömmel. És akkor senki sincs magára utalva, senki nem fog partizánakciókat, huszárcsínyeket végezni. Mi is ketten vagyunk, a magunk pozíciójában, hogy egymást is megtartsuk a jó úton, és azok, akiket elküldünk, szintén kettesével fognak járni, hogy el ne tévedjenek. De, pontosan ugyanazt a feladatot kapják, amit mi is végzünk: Jézus Krisztus nevében járunk, az Ő érkezésének készítjük a helyet, az Ő nevében gyógyítunk és űzünk démonokat.
- „Kidobta őket, mint bárányokat a farkasok közé.”
Ez a teljes kiszolgáltatottságot jelenti. Nincs pénz, vagy más érték, ami a tarisznyában elférne. Még tartalék ruha sincs. A „kapcsolati tőkét” sem szabad bevetni: ezért nem szabad köszönteni senkit az úton. Csak az Úr parancsa adatik: „Menjetek el!” Azt egyétek, amit elétek tesznek: nem kapaszkodhatsz az étkezési előírásaidba, hogy tiszta maradj. Légy mindenevő! Anyagi értelemben merülj el az ő életükben. Engedd magad befogadni. Miközben hitben, lélekben nem szabad feladnod önmagadat.
Bárányok és farkasok. A társadalom kétféle szerkezetére utal. A bárány áldozat, a farkas agresszor. Az egyik gyenge, szelíd, tűr és szenved, a másik támad, győz, megfélemlít, és ápolja a falkaszellemet. Mint bárányokat a farkasok közé. Még csak nem is „farkasok fognak jönni közétek, mint bárányok közé”. Mert akkor volna esélye a sok báránynak az egyetlen farkast valahogy kitoloncolni. Egyetlen bárány, egy falka farkas gyűrűjében. „Hatalmas bikák vettek körül, bekerítettek a básáni bivalyok. Föltátották rám szájukat, mint a marcangoló, ordító oroszlán” (Zsolt 22,13-14). A kereszt szituációja ez. Amiből egyetlen kiút van, emberileg szólva az imádság, Isten felől nézve az Ő irgalma, a halálból is kimentő ereje és szeretete. Az üzenet miatt fontos ez a „pusztakezes” szolgálat. Nehogy valami földi erő vagy hatalom elhomályosítsa Isten erejét, amivel járniuk kell a kiküldött tanítványoknak.
- Az üzenet, amit visznek: „Békesség”.
Istennel való megbékéltetés üzenete. Nem véletlen, hogy Pál apostol levelei mind így kezdődnek: „Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.”
Isten békességét hirdetjük nektek. Ami gyógyulással is jár. Ördögűzéssel. „A te nevedre.” Jézus Krisztus nevének hallatára tisztulnak az életek, a közösségek, eltűnnek az istenellenes erők. Ez a tanítványok küldetése. Oda mentek, ahová Jézus menni készült. Az Ő „arca előtt” jártak. Az üzenet: Isten békével szeretne belépni. Mit válaszolsz erre? Befogadod? Vagy elutasítod? Isten országa ante portas. Kaput nyitsz neki, és örömmel, virágözönnel fogadod, mint felszabadító sereget? Vagy felhúzod a felvonóhidat, leereszted a rácsot, és íjászokat állítasz ellene a várfalra?
Ahogy Nábál történetében volt. Dávid egy éven át közösséget vállalt Nábál pásztoraival. Dávidnak fegyveres serege volt, ezzel megvédte a pásztorokat a rablóktól, a vadállatoktól. A pásztorok cserébe élelemmel látták el Dávid seregét. Jó szövetség volt. Aztán eljött a nyírás, a vágás ideje, behajtották a pásztorok a juhokat, és Dávidnak járt volna ebből is valamennyi, az egész éves szolgálatért. Dávid tehát embereket küld Nábálhoz: „Ezt mondta Dávid a legényeknek: Menjetek el Karmelba, és ha megérkeztek Nábálhoz, köszöntsétek a nevemben békességgel. Ezt mondjátok neki: Békesség neked, békesség házad népének, békesség mindenednek! Most hallom, hogy juhaidat nyírják. Tudod, hogy amikor velünk voltak a pásztoraid, mi nem bántottuk őket. Semmijük sem tűnt el az alatt az idő alatt, amíg Karmelban voltak. Kérdezd meg a szolgáidat, ők is megmondják neked. Nézz jóindulattal ezekre a legényekre, hiszen örömnapra érkeztünk. Adj azért ajándékot tehetséged szerint szolgáidnak és fiadnak, Dávidnak! Amikor megérkeztek Dávid legényei, elmondták mindezeket Nábálnak Dávid nevében, azután várakoztak. Nábál azonban így válaszolt Dávid szolgáinak: Ki az a Dávid, ki az az Isai fia? Olyan sok szolga van manapság, aki elszökött urától. Talán fogjam a kenyeremet, vizemet, levágott marháimat, amelyeket a nyíróknak vágtam le, és adjam olyan embereknek, akikről azt sem tudom, hová valók? Erre megfordultak Dávid legényei, és visszatértek. Amikor megérkeztek, elmondták neki mindezeket.”
Erre Dávid felfegyverezte embereit, és elindult, hogy megbosszulja Nábálon a sértést. Hála Istennek, közben Nábál felesége, Abígajil meghallotta, hogy mi történt, és kiengesztelte Dávidot, még mielőtt odaért volna.
„Amikor Abígajil visszaérkezett Nábálhoz, olyan lakoma volt a házában, akár egy király lakomája. Nábál jó hangulatban volt, de annyira részeg, hogy az asszony egyáltalán nem mondott el neki semmit egészen reggelig. Reggel azután, amikor Nábál kijózanodott, a felesége elmondta neki ezeket a dolgokat. Erre elhalt a szíve, és szinte kővé dermedt. Mintegy tíz nap múlva aztán megverte az Úr Nábált, és meghalt” (1Sám 25).
„Köszöntsétek a nevemben békességgel” – mondja Dávid. És a durva elutasításért és sértésért maga az Úr áll bosszút. Dávid ugyan már el is indult bosszút állni, ahogy Jakab és János is szívesen kért volna tüzet az ellenséges samáriai falura. De erre nincs szükség. Már Dávidnak is az volt az Istentől kapott parancsa, hogy csakis békességgel köszöntheti ezt az embert. Akkor is, ha ilyen ellenségesen válaszol. Akkor mennyivel inkább nekünk, akik már hallottuk Jézus szavait, példáját!
Kegyelem nektek és békesség, Istentől, a mi Atyánktól, és az Ő Fiától, az Úr Jézus Krisztustól! – És ha elfogadod az Úr kegyelmét, békességet találsz Istennel. Ha viszont elutasítod, Isten békessége ránk fog visszaszállni.
Nem tartja titokban Jézus azt sem, hogy bizony ítélet vár azokra, akik elutasítják Őt. Az evangéliumhirdetés ítélethirdetés is azoknak, akik nem fogadják el Isten kegyelmét és szeretetét. Isten országa közel jött, és aki ellene áll, az átok alatt elpusztul. Nem mi tesszük ezt, hanem ez az evangéliumhirdetés rendje, Isten országának a rendje. Az evangéliumhirdetés az a „kulcsok hatalma”, amiről olyan sokat beszélnek.
- Politikai közösségeknek
Amikor a tanítványok megérkeznek egy városba, nem emberek életéről, megtéréséről van szó, hanem városokról. Fontos ezt kiemelni. Városok, emberek közössége. A közösség egy testként reagál Jézus közeledésére. A tanítványok olyan házba térnek be, ahol a városért felelős embert találnak. Pál nem véletlenül megy be először mindig a zsinagógákba, és ha onnan ki kell jönnie, akkor is tiszteletreméltó embereket keres, akikhez sokan járnak, hivatalból. Ott maradnak ezek a tanítványok, és ezeknek beszélnek Isten országáról, Jézusról, akik sokakra hatással lesznek majd. És ez azt jelenti, hogy végül az egész város be fogja fogadni Jézust. Társadalmilag elismert dolog lesz Jézusban hinni, elkerülhetetlenül politikai tényező lesz Isten országa. Ettől nem félni kell, hanem fel kell nőni hozzá.
„Láttam a Sátánt villámként leesni az égből” – mondja Jézus a visszatérő tanítványoknak. Ezt a mondását is ezért lehet politikai szemszögből értelmezni. És ilyen értelemben terjed ki egészen a politika kozmikus méretéig, a Sátánra, mint „e világ urára”. Már Kapernaumnál is kitűnik ez, „talán az égig emelkedsz? – a pokolig fogsz alászálni!” – Ézsaiás könyvére történik itt utalás (14. fejezet). Ott Babilonról van szó. Arról a társadalomszervező elvről, amelyik a katonai erőben, az erőszakban, az elnyomásban bízik, és így próbál mennyei magasságokba emelkedni, dicsőséget szerezni magának. A piramisépítő lelkületről van szó. Ez a város hull alá az égből, üstökösként, villámként. Mert Isten nem tűrheti, hogy erőből építsen az emberiség égig érő tornyokat. Ugyanez a lelkület megismétlődik a Római Birodalomban, amit rendszerint Babilonnak mond a Szentírás.
Általánosan és végérvényesen igaz: Jézus Krisztus látta, hogy maga az az erő, ami felépíti ezeket a birodalmakat, villámként esik le az égből. Ez elvégzett ügy. Ha pedig a Sátán legyőzetett, akkor hogyne volnának legyőzve azok az erők, amik még erőlködnek a Sátán szolgálatában? Persze, hogy engedelmeskednek a démonok. Ez nem újdonság. „A Te nevedre.” A kiküldött tanítványoknak ezen nem kellett volna csodálkozniuk. Isten nagyobb, mint a Sátán? Hogyne! Nem ez a harc lényege.
- Fel van írva a mennyben.
A harc lényege, hogy ki tudsz-e tartani amellett hitben, hogy a te neved viszont nem hull alá? Hogy a te neved örökre fel van írva a mennyekben. „Vedd fel az üdvösség sisakját.”
Ne az engedelmeskedő démonokra figyelj. Ne az inspiráljon téged, hogy hány sötét lelket voltál képes uralmad alá vonni. Mert abban a pillanatban beszippantott téged a sötétség birodalma. Akkor te is az elnyomás erőivel kezdtél dicsőséget szerezni magadnak, és elvesztél velük együtt. Attól, hogy legyőztél valami sötét erőt, még a magad jóságáról és szentségéről semmit sem tudhatsz.
Az 1001 nap meséiben van egy történet, hogy valahol az Indiai óceánon hajózva felvesznek egy fuldokló embert a tengerből. Mikor kivonszolják a fedélzetre, kiderül, hogy egy óriás. És ez az óriás azonnal felordít: „Már három órája nem ettem!” És elkezdi felzabálni a hajó éléskamráját. Már-már ott tartanak, hogy a legénységet is elkezdi megenni, amikor hirtelen besötétedik az ég, és megjelenik egy rukmadár. Hogy-hogynem nem a hajót ragadja el egészben, hanem az óriásra csap le, és nagy birkózás kezdődik az égben. Míg végül mindketten aláhullanak, és belefulladnak a vízbe.
A gonosz is legyőzheti a gonoszt. Legyőzted a démonokat, ez jó és helyes. De ezek a legyőzöttek le ne rántsanak téged is a mélybe, ha a győzelemtől fejedbe száll a dicsőség. Csodálatos dolog úgy hirdetni Jézus Krisztus evangéliumát, hogy csodák történnek körülöttünk! És mekkora kísértés ez nekünk!
A neved fel van írva a mennyben. Az Úré vagy. Ez a fontos. Nézz fel, nézz Uradra, amikor sikert, örömöt ad szolgálat közben. Az Ő országának örülj, ahová te is tartozol. Kezdj el hálát adni, Őt magasztalni, kezdj el élni az egyre jobban kibontakozó üdvösségedben. Mert Ő itt áll a kapuk előtt, hogy végérvényesen legyőzzön mindent, ami nem akarja az Ő tisztaságát, jóságát, szeretetét, békességét befogadni.