57 Amikor mentek az úton, valaki ezt mondta neki: Követlek, akárhova mégy. 58 Jézus azonban így felelt: A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania. 59 Egy másikhoz pedig így szólt: Kövess engem! De ő ezt kérte: Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat! 60 Jézus így válaszolt neki: Hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj el, és hirdesd az Isten országát! 61 Egy másik is ezt mondta: Követlek, Uram, de előbb engedd meg, hogy búcsút vegyek házam népétől! 62 Jézus pedig így felelt: Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára (Lukács 9,57-62).
Jézus tanítja az apostolokat tanítványokat gyűjteni.
Logikusan ez következik az eddigiek után. Ő elmegy, de újabb tanítványoknak kell belépni a gyülekezetbe. Ez az élet rendje, hogy az előttünk járók kilépnek az örökkévalóságba, és utánunk jönnek, akik minket követnek a szolgálatban.
Először a kisgyermekről volt szó. „Aki befogadja ezt a kisgyermeket az én nevemért, az engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mert aki a legkisebb mindnyájatok között, az az igazán nagy” (48). Aki közöttünk nőtt fel, aki belenőtt a hitbe, az jó eséllyel tovább tudja vinni azt a munkát, amit elkezdtünk. Aki a legkisebb korától fogva részt vesz Jézus Krisztus követésében, az tud igazán naggyá lenni Őbenne. Annak kevés hozott rossz szokástól kell megszabadulnia. Ez a gyülekezet gyarapodásának a legtermészetesebb útja, hogy a köztünk született gyermekeket automatikusan közénk számítjuk, befogadjuk, gondoskodunk róluk, neveljük őket, átélik Jézus soha el nem múló szeretetét, és ezt tudják majd továbbadni.
Aztán következik az ismeretlen ördögűző története. „Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben űzött ki ördögöket, és igyekeztünk megakadályozni ebben, mert nem követ téged velünk együtt” (49). Valaki, Jézus Krisztus nevében már tevékenykedik. Urunk arra tanít minket, hogy az ilyen emberekért hálát kell adni, örülni kell nekik. De ezek az emberek nem a mi gyülekezetünk tagjai. Sem rátenni a kezünket nem kell, sem eltiltani nem szabad.
Aztán az ellenséges fogadtatásról van szó. „Uram, akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből, és eméssze meg őket!?” (54). Urunk arra tanít minket, hogy nem kényszerítünk senkit, hogy a mi közösségünket szolgálja. Nem hajtunk senkit uralmunk alá akarata ellenére, Jézus nevében nem igázunk le senkit. Nincsenek büntetőhadjáratok, nincs alávetettség Isten országában. Nincs rabszolgatartás. Sem katonai erő, sem mennyei csapások, sem gazdasági kényszer, sem pszichológiai ráhatás. Aki ellenséges velünk, az elől ki kell térni, ha lehet. Ha nem lehet, akkor el kell tűrni imádsággal.
De ki az, aki végül közénk fog tartozni? Kit fogadhatunk be a gyülekezetbe munkatársnak?
Három negatív példa áll most itt előttünk. És ez a három negatív példa mind a világ szemével nézve nagyon is pozitív hozzáállás!
„Amikor mentek az úton, valaki ezt mondta neki: Követlek, akárhova mégy” (57).
Na, ez már igazán olyan ember, aki a gyülekezet aktív tagja lesz! Nem? Bejön egy ember a templomba, hallja az igehirdetést, megérti, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, a világ Ura, Megváltó, megoldás minden problémára. És lelkesen odaszánja magát: Követem Jézust, akárhová is megy! Joó Sándor egyszer konfirmáció alkalmával prédikált arról, hogy a konfirmáció pontosan ezt jelenti: követni Jézust. Ezt a két szót. Jézust követni, aki a testté lett Ige, a földre jött Isten, aki szenvedett, meghalt, eltemették, harmadnapon feltámadt a halottak közül, fölment a mennybe, és ott ül a mindenható Atya Isten jobbján. Ezt a Jézus követni, aki annyi tanítványát szólította meg: kövess engem! És követni Őt. Nem maradozni le mögötte, hanem ott járni a nyomában. Teljes életünket odaszánva.
Bonhoeffernek van egy könyve, az a címe, hogy „Követés”. És valójában az egész könyv erről beszél, hogy az embernek abban a pillanatban, hogy megkapta Krisztusban a kegyelmet, hit által, azonnal ki kell lépnie a régi életéből, a megszokott gondolkodásmódjából, életvezetéséből, és radikálisan Krisztus követésének kell szentelnie életét. „Testestől-lelkestől – akár élek, akár halok – nem az önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.” Ha pedig tulajdona vagyok, akkor joga van ahhoz, hogy parancsoljon nekem. Sőt, akkor azok a pillanatok, amikor épp nem az Ő parancsait teljesítem, azok is azért vannak, mert Ő parancsolta meg nekem, hogy pihenjek. Nem 8:00-tól 16:30-ig vagyok Jézus Krisztus alkalmazásában, hogy aztán hazamenjek, és kipihenjem magam tőle. Hanem a heti 7 nap 24 órájában. Követem Őt. Vele járok mindenütt, egész életemben.
Erre szánta el magát itt ez az ember is, amikor felkiáltott: Követlek, akárhova mégy!
Mi a baj ezzel? Az is lehet, hogy rendben van ez a felkiáltás, és Jézus egyszerűen örömmel veszi az új tanítványt. Nem lehet általános szabályt csinálni abból, ahogy Jézus ezt az embert itt keményen rendreutasítja.
De ezzel az emberrel valami baj volt. És Jézus belelátott ebbe az emberbe, amikor így válaszol neki: A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.
És ez azt jelenti, hogy te ragaszkodsz hozzám, és ez jó. De te valójában nem adni akarsz, nem csak adni akarsz, hanem vársz is valamit cserébe! Bármilyen önzetlennek is tűnik a te felajánlkozásod, kemény elvárás van mögötte. „Én Neked adom magam, de Te fogadj be engem, és adj nekem otthont!”
Én bárhová utánad megyek, bármit megteszek érted, csak otthont adj nekem, és biztonságot, megélhetést. Én elkötelezem magam irántad, de te is kötelezd el magad irántam, és gondoskodj az előmenetelemről. Én hűséges leszek hozzád, ha te is hűséges leszel hozzám, és megadod, amire szükségem van. Én lemondok önmagamról, ha Te mindent megadsz nekem, amire vágyom.
Az érzéseink olyan sokszor becsapnak. Amit mi önzetlen felajánlásnak érzünk, lemondásnak, áldozatnak, az valójában a legnagyobb elvárás, már-már zsarolás.
És itt derül ki, hogy valóban így van, amikor Jézus szavára ez az ember felhagy Jézus követésével. „A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” Úgy is követsz, ha semmit nem kapsz érte? Úgy is jössz utánam, ha nem találsz nálam biztonságot? Ha olyan lesz az életed, mintha én nem is léteznék? Semmit nem nyersz az én követésemmel, akkor is követsz engem? Nézd, a samáriai faluban sem fogadtak be, és nem volt jogom behajtani rajtuk a tartozásukat. Nézd, gabonamezőkön kalászokat kell tépkednünk, és ahelyett, hogy meghívna valaki ebédre, csak elítélnek az éhségünkért. Nézd, ennek az útnak a vége kereszt. Átkozott halál. Nem érdemes követni engem. Akkor is követsz, akárhova megyek?
Egy-két nap, egy-két hét után le fogsz lombozódni, mert csak kudarcok fognak érni. Nem lesz semmiféle eredménye, sikere a munkádnak. Akkor is követsz, akárhova megyek? Eltűnik a lelkesedésed, és csak a józan érvek maradnak, amik mind az én követésem ellen fognak szólni: itt semmit nem kaphatsz, megvetésen kívül.
Ez az első hozzáállás, a fellelkesedett ember, aki később rájön, hogy nem éri meg neki. Hogy rossz üzlet Jézus tanítványának lenni.
Azt üzeni nekünk Urunk Igéje, hogy őt nem érdemes befogadni a gyülekezetbe, és felelősségteljes munkát bízni rá, mert amikor megunja, elfárad, elmegy a kedve, odébb fog állni.
„Egy másikhoz pedig így szólt: Kövess engem! De ő ezt kérte: Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat!”
Ha az előbb a lelkes emberrel volt dolgunk, akkor most a kötelességtudó következik. Eltemetni az édesapját. Szomorú kötelesség. Valószínűleg voltak neki testvérei, akik szintén intézhették volna a temetést. De egy ilyen fontos, felelősségteljes dolgot nem illik másokra hárítani. Ez az ember az, aki mindig is hordozta az egész család terhét a vállán. Mindig elsőként ajánlkozott, hogy elvégezzen valami munkát. Soha semmi kötelességet másnapra nem hagyott. Nem követhetlek, Uram, míg rendben le nem zárom az eddigi feladataimat.
És ez is akadály! Aki a saját lelkiismeretét nagyobbra tartja, mint Jézus Krisztus közvetlenül megszólító szavát! Az a süllyedő Titanicon rendezgeti a székeket. „Jézus így válaszolt neki: Hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj el, és hirdesd az Isten országát!”
Mert az igazság az, hogy Jézus ebből a halálraítélt világból hívja ki az embereket. Mintha a Titanicon külön mentőcsónakot kínálna valakinek. És aki kapja, az hozhat magával még embereket, ahányat el tud érni. „Te pedig menj el, és hirdesd az Isten országát!”
És ez jelentheti azt is, hogy elmegy az apja temetésére. Nem „előbb eltemeti”, és aztán követi Jézust, hanem követi Jézust, részesül az örök életben, az örök élet beszédében, és ezzel az örök élettel a szívében, elmegy a temetésre, ahol halottak temetik a halottakat. Olyan halottak, akiket egytől egyig életre kell kelteni! A feltámadás Igéit kell hirdetni a gyászolóknak Jézus Krisztus nevében. Nem pedig kísérni őket a gyászban, hogy minél hamarabb sikerüljön nekik az elengedés, a felejtés, hogy napirendre térjenek a dolgok fölött valamiféle vallásos rítusokkal. Te pedig menj el, és hirdesd az Isten országát, a halottak feltámadását, az örök életet. Mentsd az embereket, hogy bele ne törődjenek a halálba, mert nem a halálé a végső szó.
Egy másik is ezt mondta: Követlek, Uram, de előbb engedd meg, hogy búcsút vegyek házam népétől!
Az első jelentkező gyermeki ragaszkodással akarta Jézust követni. A második a „szülői énállapot” mintaképe, a két lábon járó felelősség, amelyik rítusokat, rögzült szokásokat, merev szabályrendszert követ. Ő az, aki évezredeken át is bele tudja nevelni a többiekbe a tradíciót. Nem véletlen, hogy pont egy liturgikus esemény tartja vissza őt Jézus követésétől.
És itt jön a kiegyensúlyozott, felnőtt ember. Ilyennek kell lenni: nem hagyni, hogy a játék, a rajongás, az érzéseink, a gyermek átvegye fölöttünk az uralmat, és felelőtlenül belemásszunk olyan vállalásokba, amiket később nem tudunk megtartani. És a merev törvénytől is meg kell szabadulni, látni kell az összefüggéseket, és ha szombatnapon kalászt kell tépni, akkor felnőtt, szabad, független emberként, a saját küldetésünkben járva, azt is megtehetjük.
Ezt a harmadikat tényleg meg kéne Jézusnak dicsérnie. Hát persze, menj csak! Beszéld meg a feleségeddel, a szüleiddel, a gyermekeiddel, mondd el a munkahelyen, hogy mostantól lesz egy új vállalásod, vallásos iskolába fogsz járni. Erre majd néha ki kell venned egy-egy szabadnapot. Vasárnap délelőtt majd nem szívesen fogsz ügyeletet vállalni, mert olyankor az Ő tanítását hallgatod. Persze, ha nagyon muszáj, majd egy-egy alkalomról tudsz hiányozni. Majd mérlegelsz mindig, hogy csak annyit ígérj meg, amennyit teljesíteni is tudsz.
Ügyes ez a harmadik, mert megpróbálja összeegyeztetni a hivatását a családi életével. Nem is taníthatnák ezt jobban egy életvezetési kurzuson sem!
És Jézus mégsem dicséri meg őt. Azt mondja, nem alkalmas. Ilyen egyszerűen.
Jézus pedig így felelt: Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.
„Az eke szarvára teszi a kezét”… Az állat húzza az ekét, az ember pedig irányítja az állatot, merre menjen. Erre való az eke szarva, hogy az irányt kijelölje. A mező végén az ember kiszemel egy fix pontot, azt megcélozza, és végig arra a pontra kell néznie, hogy egyenes legyen a barázda. Ha folyton hátrafordul, tekergeti a nyakát, akkor az ökör irányt fog változtatni, és nem lesz jól felszántva az a föld. Mint az az ember, aki indulás után kezdi becsatolni a biztonsági övet, vagy aki SMS-eket írogat az autópályán. Előbb-utóbb irányt változtat, és belehajt az árokba, vagy frontálisan ütközik. Aki leveszi a szemét a célról, Jézus Krisztusról, az görbe utakon fog járni, és a vesztébe rohan. Az nem alkalmas az Isten országára.
Ilyen ember az, aki nem csak azt nézi, hogy Jézusnak mi az akarata, hanem megpróbálja Jézus akaratát összeegyeztetni mindenféle másféle emberek elvárásával is. Aki zsonglőrködik az életben, és próbál a rá ható különféle erőknek eleget tenni, kiszolgálni. Aki békességben akar maradni Jézussal is, de azokkal is, akik Jézust gyűlölik. Elbúcsúzni a háza népétől? Akik rá fognak pirítani: képes vagy minket itt hagyni valami ismeretlen miatt? És akkor az ember meghátrál. Ha az ember azt a feltételt szabja magának, hogy mindenkivel meg kell egyezni, akkor Jézust már csak annyiban fogja követni, amennyi nem zavarja a környezetét. A környezete pedig követelőző lesz, agresszív, féltékeny. Jézus pedig szelíden és türelmesen hátrahúzódik. Ő nem lesz erőszakos senkivel. Végül az ember a zsaroló, féltékeny, agresszív emberek fogságába kerül, Jézus hívásától egyre távolabb. Hogy volna alkalmas az ilyen ember Isten országára?
Ki alkalmas? Aki nem rajongásból indul el, hanem Jézus Krisztus hívására. Aki Jézus szavát a saját lelkiismereténél, a családi tradíciónál és a szent rítusoknál is többre tartja. Aki úgy egyeztet az emberekkel, hogy Jézus szavából, hívásából egy mákszemnyit sem enged.
Ezt az elköteleződést viszont csakis Jézus Krisztus maga adhatja meg, Szentlelke erejével. Mert mi erre magunktól képtelenek vagyunk. Újra meg újra szabadításra van szükségünk, hogy úgy érezzük, Őérte magáért érdemes. Hogy Ő maga legyen az a tradíció, a törvény, a szabály és a rend, aki megtart minket minden helyzetben. Hogy úgy szeressük embertársainkat, ahogy Ő parancsolta nekünk, az Ő gyógyító, örök életet ajándékozó szeretetével.
Add, Urunk, hogy tudjunk Téged követni egész életünkben!