51 Amikor pedig közeledett felemeltetésének ideje, elhatározta, hogy felmegy Jeruzsálembe, 52 és követeket küldött maga előtt. Azok útnak indultak, és betértek a samaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. 53 De nem fogadták be, mivel Jeruzsálembe szándékozott menni. 54 Látva ezt tanítványai, Jakab és János, így szóltak: Uram, akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből, és eméssze meg őket!? 55 De Jézus feléjük fordult, megdorgálta őket, és ezt mondta: Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek, 56 mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse. Azután elmentek egy másik faluba (Lukács 9,51-56).
Felejthetetlen élményem, amikor egyszer játszótéri missziót csináltunk. Reggel kimentünk egy poros játszótérre, ott kifeszítettünk egy molinót, és az odagyűlő gyerekeknek énekeket énekeltünk, bibliai történeteket meséltünk, aranymondást magoltattunk velük. A gyerekeknek meg lehetőségük volt kérdezni. Az egyik játszótéren odajött egy 7-8 éves intézetis gyerek. Nagy érdeklődéssel figyelt. Néha bele-belekérdezett. Látszott rajta, hogy nagyon kezdi érdekelni a dolog. De amikor idősebb társai megérkeztek, és provokatívan megálltak gitározni a játszótér szélén, akkor ez a srác bebújt a bokorba, és óvatosan, lapulva visszakúszott hozzájuk. Másnap újra jött reggel, és megint beszélgetni akart velünk. Egyszer azt a kérdést tette fel: „És Jézus olyan erős, hogy embert is tudna ölni?”
Farkas József arról beszélt, amikor erről az Igéről prédikált, hogy Jézus lelkülete nem olyan, hogy embert tudna ölni. Farkas József szelíd ember lehetett, és én biztos vagyok benne, hogy ő nem tudott volna embert ölni, bármi is történt volna vele. Egyszerűen hiányzott belőle az a képesség. Vannak ilyen emberek, akikből teljesen hiányzik az erőszak minden formája. Szelídek, tűrnek, elviselnek. Egyszerűen képtelenség feldühíteni őket. Legfeljebb sírni fognak, bánatosak lesznek. Ezek a szelíd emberek soha nem fognak fegyvert, vagy ha igen, akkor sem képesek lőni vele. Inkább meghalnak, mint hogy megvédjék önmagukat.
Az Ádám almáiban is ilyen Iván, a lelkész. Lehet ütni-verni, odatartja a másik arcát is, újra meg újra. De még a fegyelmezés, a számonkérés sem fér bele az értékrendjébe. Durvaság volna. Igyekszik „krisztusi” lenni. De ez az egész viselkedése csakis abból adódik, hogy gyermekkorában bántalmazta az apja, és már korán megtanulta, hogy hiábavaló minden önvédelem, a legjobb, ha egyszerűen passzívan kiszolgáltatja magát az agresszornak. És az ember azt hiszi a végén, jó a kérdése ennek a cigánygyereknek, hogy Jézus olyan gyenge, hogy még önmagát sem képes megvédeni. Hol van Iván ahhoz az egészséges, életerős, ütőképes közösséghez képest, amit a cigánygyerek a saját társai közt megtapasztal?
Jogos a kérdés: vajon tudott volna Jézus tüzet kérni, tüzet küldeni erre a samáriai falura? Vagy a lelkülete erre teljesen képtelenné tette?
Az én válaszom az, hogy Jézust semmi sem korlátozta abban, hogy tüzet küldjön azokra, akik nem bántak vele kellő tisztelettel. Nem blokkolta őt a saját „krisztusi lelkülete”, mint ahogy sok hívő embert akadályoz a kényszeres szelídsége. Jézus ugyanaz az Isten, aki Illés szavára tüzet küldött az égből, és megégette az 50 katonát, aztán újra tüzet küldött, és újabb 50 katonát égetett meg, akik azért jöttek, hogy Isten szolgáját fogságba vigyék, és Isten dicsőségét próbálják tovább tiporni. Jézus ugyanaz az Isten, aki Sodomára kénköves tüzes esőt bocsátott.
Vajon tudunk-e mi is tüzet kérni az égből? Én azt mondom, tudunk. Ha olyan helyzetbe kerülünk, hogy ilyen kérést kell hittel mondanunk, akkor az Úr meghallgatja, és tüzet fog bocsátani oda, ahová jónak látja. „Illés ugyanolyan ember volt, mint mi, és amikor buzgón imádkozott azért, hogy ne legyen eső, nem is volt eső a földön három évig és hat hónapig. Aztán ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld meghozta termését” (Jakab 5,17-18).
Fontos ezt látni, hogy megvan ez a lehetőségünk. A hívő embernek nem csak arra van ereje, hogy áldja embertársait, hanem arra is, hogy átkozza, hogy ítéletet kérjen neki. Az áldás is, és az átok is egyformán az Úrtól van. Csak azután tudunk az Ige valódi kérdésével foglalkozni, hogy felszabadultunk görcsös, neurotikus szelídségünkből.
Nem azt kérdezi Jakab és János, hogy „Tudunk-e tüzet kérni erre a renitens samáriai falura?” Ez számára egyértelmű. Persze, hogy tudnak! Illés is tudott, Elizeus is tudott átkot kérni, Mózes könyveiben, a templomi szertartásásokban is számtalan helyen találunk olyat, hogy Isten nevében megátkoznak, kiátkoznak valakit. Jézus tanítványai ilyen értelemben szabadok, megváltott emberek. Azt kérdezi Jakab és János, hogy „Akarod-e?”
Még csak nem is azt kérdezi János, hogy „jogunk van-e tüzet kérni rájuk?” Egyértelmű, hogy Isten előtt is jogos lépés lett volna. Jézus Jeruzsálem felé fordította arcát. Így fogalmazza meg Lukács, egy héberből átvett szófordulattal. Így mondja, hogy Jézus elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy. Erősen Jeruzsálem felé fordította arcát. És a tanítványok az ő „arca előtt” készítették az utat ebben a faluban. Közeledett Jézus felemeltetésének az ideje, Jézus a menny felé indult el. És ennek a felemeltetésnek Jeruzsálemben kellett megtörténnie. Jézus arca Istenre tekintett, Isten világosságát tükrözte. De Istennek Jeruzsálem-színe volt az ő arcán. Mert mindenkinek, aki a menny Istenében hisz, van valamilyen földi, vallásos színezete. Mentek a tanítványok, keresték éjszakára a szállást, betértek egy faluba, bekopogtattak az ajtón, és ahogy köszöntek, ahogy bemutatkoztak, Jézus „arcának” készítették a szállást. És szinte átragyogott rajtuk Jézus Istenre tekintő, Jeruzsálem felé forduló világossága.
A samáriaiak pedig azt mondták, nem fogadják be azt az Istent, akinek Jeruzsálem-színe van! Magát Istent utasították el, amikor a Jeruzsálembe igyekvő legszentebb Zarándokot nem fogadták be.
Hát aztán? Hát kötelességük volt nekik minden jött-ment idegent befogadni? Tartoztak nekik valamivel, kötöttek valami szerződést, amit számon lehetett volna kérni? Az igazság az, hogy kötelességük lett volna. Akkoriban a közösség egymást támogató, megtartó szabályai sokkal erősebbek voltak, mint ma, közöttünk. Ha azt látták, hogy éjszakára szállás nélkül maradt valaki, akkor legalább valami fedett helyre, valami bekerített udvarra be kellett engedni. Legalább egy falat kenyeret kellett adni azoknak, akik több napos, több hetes útra vállalkoztak. Ma nekem, holnap neked. A vendégszeretet kötelező volt. A vendégnek nagyobb tisztelet járt, mint az otthoniaknak. Ábrahám sem véletlenül borul le a három idegen előtt. Azonnal bárányt vágat, kenyeret süttet a vendégeknek. Pedig ő maga valószínűleg hónapokig nem is evett húst. Nem azért mutat ekkora tiszteletet, mert angyalok voltak a vendégei, hanem mert minden vendégnek ez a gondoskodás járt.
Ami minden vendégnek kijár, Jézus azt nem kapja meg, mert Istennek Jeruzsálem-színe van, amikor arcán átragyog.
Valódi gyűlölet volt ez a samáriaiak részéről. Olyan gyűlölet, ami Isten tiszteleténél is erősebb. Jogos lett volna a bosszú Isten nevében.
A tanítványok tudtak volna tüzet kérni az égből. Joguk is lett volna tüzet kérni az égből. És csodálatos az Ige, hogy elénk teszi a kérdést: ha képesek is vagyunk valamire, és jogunk is van rá, akkor állunk a legfontosabb kérdés előtt: Jézus akarja-e, hogy megtegyük?
Vannak ilyen karkötők, ilyen felirattal: WWJD. What would Jesus do? Mit tenne Jézus ebben a helyzetben? Ha kiszabadultunk kényszeres szelídségünkből, ha jogunk volna Isten nevében bosszút állni, behajtani a tartozásunkat, büntetést, kárpótlást kérni a sérelmeinkért, akkor kell ezt a kérdést feltennünk: Mit tenne Jézus most?
Tudjuk-e milyen lélek van bennünk?
Olyan lélek van-e bennünk, amelyik indigóval, pontról pontra lemásolja Jézus élettörténetét, és reprodukálja minden mozdulatát? Amelyik csak akkor elégszik meg, ha sikerül mártírrá válnia? Olyan lélek van-e bennünk, amelyik valahogy „ráérez” a „krisztusi lelkületre”, és mindent ezen a szemüvegen keresztül értelmez, szemlél, és így cselekszik, egyfajta állandósult érzelmi állapotban? Ami pedig a Szentírásból kilóg ebből, arra egyszerűen azt mondja, hogy „ez nem az én Jézusom”?
Nem tudjuk, milyen lélek van bennünk…
Még mindig nem tudjuk, milyen lélek van bennünk. Sokszor épp a döntő pillanatban nem tudjuk, milyen lélek van bennünk. Ezért előkapunk a Bibliából olyan részeket, amit meg is tudunk csinálni, és amihez jogunk is van, és telibe találjuk vele a világot. Az ember életébe nem csak a halál érkezett meg a bűneset miatt, hanem a gyilkosság is. Nem egyszerűen meghalunk, elpusztulunk, elsorvadunk saját bűneink miatt, hanem halálosztóvá is válunk! Annyira átjár minket a halálosztás lelke, hogy még a Szentírásértelmezésünkbe is belekeveredik: itt vagyunk a renitens falu határában, minden passzol a Bibliából: lőhetek? Mikor kapok fegyvert? Mikor kapok hatalmat, hogy mások életét a halál keretei közé szorítsam?
Itt szólal meg Jézus: hatalmat kaptatok. Lélek van bennetek. Már nem az a kérdés, hogy „mikor kapok hatalmat?” Kaptál hatalmat. Minden a tiéd. Kaptál fegyvert. Életről-halálról döntő fegyvereket kaptál. De ezek másféle fegyverek, mint amit a világ használ. „Mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse.” Életmentő fegyvereket kaptatok.
„Erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében. Öltsétek magatokra Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben. Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak. Éppen ezért vegyétek fel Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok. Álljatok meg tehát, felövezve derekatokat igazságszeretettel, és magatokra öltve a megigazulás páncélját, sarut húzva lábatokra, készen a békesség evangéliuma hirdetésére. Vegyétek fel mindezekhez a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát. Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, amely Isten beszéde” (Ef 6,10-17).
A békesség evangéliumát kell minden mozdulatunkkal hirdetnünk. Akkor is, ha Isten ereje képessé tenne minket a bosszúra, és jogos is volna a bosszú. Éppen ez az evangélium, hogy Isten képes is elpusztítani, és jogos is volna, hogy elpusztítsa azokat, akik ellene lázadnak, de még békességet hirdet nekik, bűnbocsánatot hirdet nekik, ha megtérnek. Még nem pusztítja el őket.
Akkor értjük jól Jézus akaratát, akkor figyelünk jól arra a Szentlélekre, akit kaptunk, ha az adott helyzetre életmentő üzenetet kapunk a Szentírásból.
Persze, ez nem jelenti azt, hogy ne volna ítélet. Az ítélet éppen az, hogy lesznek, akiket angyalok sem tudnak kivonszolni Sodomából, annyira ragaszkodnak hozzá. Az ítélet az, amikor megszólal egy szentlelkes igehirdetés, elmondja komoly figyelmeztetését: kérd a Szentlélek tüzét, hogy másfajta tűzvész meg ne emésszen téged, de a hallgatóság úgy megy el az ámen után, mintha mi se történt volna. És a tűzvész jön. Nem az igehirdető kéri, ő csak a küldött volt, Isten angyala, aki minden erejét megfeszítve próbálta menteni azokat, akik hallani akarják Jézus akaratát, és cselekedni akarják.
Nem mi kérjük Isten ítéletét, a tüzet, hanem a Szentlélek tüzével igyekszünk járni a világban, Isten Igéjének fegyvereivel, hogy emberek életét mentsük meg. Nem ragadunk bele kicsinyes bosszúkba, hanem tekintetünket a mennyei Szentély felé fordítjuk, ahová Jézus felemeltetett, hogy valamicske fény a mi arcunkon is tükröződjön. Hogy aki befogad minket egy-egy pillanatra, az megtalálhassa az utat az Isten országa felé.