49 Ekkor megszólalt János: Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben űzött ki ördögöket, és igyekeztünk megakadályozni ebben, mert nem követ téged velünk együtt. 50 Jézus azonban ezt mondta neki: Ne akadályozzátok őt, mert aki nincs ellenetek, az mellettetek van (Lukács 9,49-50).
Nem követ téged… Mondja János.
Abban az időben, amikor Lukács az evangéliumát írta, már régóta voltak iskolák. A „követés” ezt jelentette. Na, nem olyan iskolák, mint manapság, hogy szép sorban bezsúfolnak egy terembe padokat, és ott kell ülnie a gyereknek napestig. Az iskolák akkoriban élni tanítottak. Volt egy mester, valaki, aki már jól értett az élethez, és ahhoz lehetett jelentkezni követőnek. Mint Pál apostolt is, fiatal korában a szülei elküldték Jeruzsálembe, a legjobb zsidó iskolába, hogy Gamáliél „lábainál” megtanulja, hogyan kell tökéletesen a zsidó bölcsesség szerint élni.
33 Amikor ezt meghallották [a Nagytanács az apostolok bizonyságtételét], dühükben a fogukat csikorgatták, és arról tanácskoztak, hogy végeznek velük. 34 De felállt a nagytanácsban egy farizeus, név szerint Gamáliél, az egész nép előtt tiszteletben álló törvénytudó, és megparancsolta, hogy egy kis időre vezessék ki ezeket az embereket. 35 Azután így szólt a nagytanácshoz: Izráelita férfiak! Jól gondoljátok meg, hogy mit akartok tenni ezekkel az emberekkel! 36 Mert nem is olyan régen felkelt Teudás, és azt állította magáról, hogy ő valaki, csatlakozott is hozzá mintegy négyszáz ember, de végeztek vele; akik pedig bíztak benne, azok mind elszéledtek, és ügyük semmivé lett. 37 Azután felkelt a galileai Júdás az összeírás idején. Sokakat állított a maga pártjára, de ő is elpusztult; akik pedig bíztak benne, azok is mind szétszóródtak. 38 A mostani esetre is azt mondom: hagyjátok békén ezeket az embereket, és bocsássátok el őket. Mert ha emberektől való ez a szándék vagy ez a mozgalom, akkor megsemmisül; 39 ha pedig Istentől való, akkor úgysem tudjátok megsemmisíteni őket, és még úgy tűnhetne, hogy Isten ellen harcoltok. Azok hallgattak rá… (ApCsel 5,33-39).
Bölcsesség ez. Belátni, hogy nem tudjuk. Ügyelni arra, nehogy Isten útjait akaratlanul keresztezzük. Mindig tudni, hogy a szent, mindenható Isten jelenlétében élünk. Szépen, ügyesen tárgyalni az emberekkel. Békességet teremteni. Ebből a példából azt mondhatjuk, Pált a szülei a békességteremtés iskolájába íratták be. „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek” (Mt 5,9). Gamáliél ilyen értelemben Isten fia volt. És iskolája istenfiú-képző intézet.
De a görögöknek is megvoltak a maguk iskolái. A filozófia annak idején nem az üres szócséplés szinonimája volt. A filozófia nem valami életidegen dolog volt. Ha jól csináljuk, ma sem az. Hanem az élni tanulás és élni tanítás tudománya. Jól élni, szépen élni, boldogan élni, szenvedésmentesen élni, biztonságban élni, győztesen élni. Kinek mi volt a legfontosabb. És ha valaki ebben sikereket ért el, akkor követői lettek, iskolát alapított.
Ezek a követők általában konkrétan életközösségben is voltak a tanítóikkal. Ugyanabban a házban éltek, együtt teremtették meg maguknak a megélhetést. Ezért beszél Jézus először a gyermekek befogadásáról. Aki befogad egy gyermeket, hogy tanítvánnyá tegye, az sokat tett az Isten Országa jövőjéért. A gyermek pedig önkéntelenül is alkalmazkodik a neki felkínált rendhez, tanításhoz. Azonosul vele, identitásává válik.
De a felnőttekkel már nem ez a helyzet. A felnőtteknek nincs már igényük általában arra, hogy beolvadjanak egy közösségbe. Szeretik megőrizni önállóságukat. Itt, a mai Igénkben is egy ilyen emberről van szó, aki úgy hirdeti Isten Igéjét, és teszi a csodákat Jézus Krisztus nevében, hogy nem kötelezte el magát egyetlen iskola mellett sem. Mondhatni, „szabadúszó”.
János az, aki ezt észreveszi. Sőt, azonnal cselekszik is. Még azelőtt, hogy Jézussal tanácskozhatna, megtiltja ennek az embernek, hogy Igét hirdessen, hogy éljen Jézus Krisztus nevének hatalmával. Jánost is meg tudom érteni. Ő a legkisebb tanítvány. Annyira ragaszkodik Jézushoz, hogy az utolsó vacsoránál ott ült mellette, ráhajolt Jézus keblére, és bizalmas dolgokat tudhatott meg Jézustól. Az evangéliumban így hivatkozik önmagára: „az a tanítvány, akit Jézus szeretett”. Jánosnak szüksége volt erre az emberi kötődésre. Ezért is foglalkozik külön Jánossal Jézus a kereszten. Mivel Neki mennie kell, nem hagyhatja Jánost magára. János bele is halt volna Mestere elvesztésébe, és semmiféle lelki, igei módszertannal nem tudta volna leküzdeni hiányát. Jézus saját édesanyját bízza Jánosra, hogy legyen egy élő ember mellette Jézus családjából.
János ilyen komolyan gondolta Jézus követését, hogy családtagnak tekintette magát. De ezzel együtt járt az, hogy másoktól is ezt várta volna el: ha nem vagy Jézus családtagja, nem tehetsz csodát a nevében! Így gondolja. És azt várja, hogy ezt a gondolatát Jézus meg fogja erősíteni.
Jézus viszont egyértelművé teszi: Isten országa nem emberi kötődések mentén épül.
Márk evangéliumában még egyértelműbben olvasunk erről az eseményről: „Ne akadályozzátok őt! Mert senki sem fog csodát tenni az én nevemben, hogy azután gyalázhasson engem, mert aki nincs ellenünk, az mellettünk van” (Mk 9,39-40).
„Senki sem fog csodát tenni az én nevemben, hogy azután gyalázhasson engem.” Nem onnan ismerjük fel a szövetségeseinket Isten Országa építésében, hogy egy családba tartozunk, egy asztal körül ülünk, hogy szót fogadnak egy közösen tisztelt vezetőnek. Onnan ismerjük meg őket, hogy Jézus Krisztus nevét hirdetik ebben a világban, és igehirdetésük őszinteségét, komolyságát maga az Úr igazolja csodákkal, jelekkel. Aki hazug módon csak úgy tesz, mintha Jézus Krisztus nevében mondana igehirdetést, azt az Úr nem fogja megáldani.
Magasabb szinten dől el, hogy ki az, aki „velünk van”, vagy „mellettünk van”. Nem iskolák, irányzatok, mozgalmak mentén.
Az iskolák, irányzatok, mozgalmak jók, mert valahová tartozni kell az embernek. Ez az ismeretlen ördögűző is valószínűleg tartozott valamilyen közösséghez, valahol kezdett kiformálódni egy keresztyén gyülekezet, ahová hívni, menteni lehetett az embereket. Ez az igehirdetés és ördögűzés ennek a jele. Mert nincs csoda akkor, ha egyúttal nincs egy hely is, ahová a megtérő, megtisztuló embert be ne lehetne fogadni. Nincs gyülekezet nélküli igehirdetés. De nem mindenki ellenségünk, aki nem a mi gyülekezetünkbe gyűjti az embereket.
Aki Jézus Krisztus egyházát építi, az velünk van.
De, abban igaza van Jánosnak, hogy nem minden mozgalom építi Krisztus egyházát. Nem mindenki van velünk. Ezért olvassuk Márknál így tovább: „Aki inni ad nektek egy pohár vizet azért, mert Krisztuséi vagytok, bizony mondom nektek, hogy el nem marad a jutalma” (9,41).
Aki inni ad nektek, mert Krisztuséi vagytok… Ez hasonlít arra a kérdésre, amiről nemsokára Lukácsnál is olvasni fogunk, az irgalmas samaritánus példázatára. Ki az én felebarátom? Honnan tudom, hogy testvérem-e valaki a Krisztusban, ha nem abból, hogy az én kegyességi köreimhez tartozik?
Az az én felebarátom, aki tehetetlen, elesett állapotomban önzetlenül segített rajtam, és nem élt vissza a helyzettel. Aki inni adott egy pohár vizet azért, mert Krisztuséi vagyunk. Ők azok, akikkel együtt építhetjük Isten Országát, akit nem szabad akadályozni, hanem imádkozni kell értük, hogy még hatékonyabban tudják hirdetni az Igét. Nem vagyunk velük egy család, de Jézus Krisztus országában összetartozunk.
És annak, hogy nem vagyunk velük egy család, következményei vannak.
Azt jelenti, hogy nem vagyunk velük asztalközösségben. Amikor elosztjuk magunk között a kenyeret és a bort, és előtte megvalljuk egymásnak bűneinket, ők nincsenek közöttünk. A szűkebb értelemben vett tanítványi közösségnek ilyen értelemben is hordoznia kell egymást. A napi gondjainkat, a szívügyeinket, a bűneinket meg kell osztanunk egymással. Imádkoznunk kell egymásért. De aki velünk van, de nem velünk együtt követi Jézust, azzal távolabbi a kapcsolatunk. Ott nem kell „megnyílni”.
Mert nem pszichológiai értelemben vett „kapcsolódás” az Isten országa. Nem megnyílás. Nem határtalan befogadás. Nem minden titkunk kibeszélése. Az emberileg kialakult határokat Isten Országa tiszteletben tartja.
A Szentlélek által vagyunk egyek ezekkel az ismeretlen igehirdetőkkel, ördögűzőkkel. Nem akadályozzuk őket, hanem örülünk a szolgálatuknak, de nem is súgjuk a fülükbe a titkainkat, nem bízzuk rájuk az életünket.
Láttunk valakit, aki a te nevedben űzött ki ördögöket.
Majdnem elsiklottunk a legfontosabb dolog fölött!
A sok pártoskodás elvonja a figyelmet a legfontosabbról. Vajon nem azért mutatta-e meg az Úr ezt az idegen ördögűzőt, hogy minket féltékennyé tegyen? Neki sikerült! Mi itt álltunk a megdicsőülés hegye lábánál. Hozzánk is hoztak egy megszállott fiút, de nekünk nem sikerült kiűzni az ördögöt belőle. De bezzeg azt, akinek sikerült, azt irigyeljük! Ahelyett, hogy magunkba néznénk. Mi elsőkézből kaptuk az Igét. „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről” (1Jn 1,1). Ő csak távolról hallott róla. Ki tudja, hányan, milyen rossztelefon módjára adták tovább neki az üzenetet. De a lényeget a Szentlélek megértette vele: Jézus Krisztus a menny és föld Ura, Isten Fia, akinek megváltó ereje most kiárad az egész világba. Jézus Krisztus nevében elközelített Isten Országa. És azonnal hirdetni, cselekedni kezdte az evangéliumot. És ördögöket űzött. Nekünk pedig nem sikerült, mert hitetlenek voltunk hozzá. Mert nekünk túl jó dolgunk volt, kézzelfoghatóan járt velünk a mi Urunk, és amikor kissé eltávolodott, minden erőnket, hűségünket elveszítettük.
És most az irigység dolgozik bennünk? Ez az idegen nem lehet nagyobb nálunk! Ezért megtiltjuk neki a csodát…
A megtérés ott kezdődik, hogy hálával fogadjuk azt a pohár vihet az idegentől, aki Jézus Krisztus nevében, az Ő nevéért nyújtja nekünk. A megtérés ott kezdődik, amikor felfedezem testvéremben Isten működő erejét. Ha meglátom, hogy neki sikerült, és bűnbánattal fordulok az én Uramhoz, hogy én gyenge voltam ehhez és hitetlen.
Add, Urunk, hogy talpra tudjunk állni hitetlen, elveszett, beteg, megszállott állapotunkból. Tisztíts meg minket, töltsd el Szentlelked ajándékával. Segíts, hogy ne az irigység ébredjen fel bennünk, amikor azt látjuk, hogy valakinek sikerül valamit a Te nevedben véghez vinnie, amiben mi kudarcot vallottunk. Add, hogy el tudjuk fogadni a pohár vizet, a nekünk nyújtott életet, az idegentől is, ha a Te nevedben nyújtja. És add, hogy mi is élő víz soha ki nem apadó forrásává tudjunk válni a Te nevedben.