43b Amikor mindnyájan csodálkoztak azon, amit tett, ezt mondta tanítványainak: 44 Jegyezzétek meg jól ezeket a szavakat: az Emberfia emberek kezébe adatik! 45 De ők nem értették ezt a kijelentést, mivel el volt rejtve előlük, hogy ne tudják megérteni. És féltek őt megkérdezni a kijelentés értelméről (Lukács 9,43b-45).
Jézus másodszor szól haláláról és feltámadásáról, mondja a szakasz címe. De itt csak haláláról van szó! Miért? Mert a feltámadást csak úgy lehet megérteni, ha a halált komolyan vesszük!
A halál nem „pontosvessző”, nem „átlépés a szivárványhídon”, nem „Isten egyik tenyeréből a másikba tesz”, nem „megszabadulás a test börtönéből”. A halál rossz. Isten soha nem mondta a teremtésben a halálra, hogy az jó volna. Isten életre keltette az első embert, és megengedte neki, hogy egyen az örök élet fájáról az Édenkertben, hogy soha ne haljon meg. És erre az Édenkertre mondta azt Isten, hogy ez jó. Jó az embernek örökké élni, jó az embernek örökké élni együtt a társával.
A halál akkor lépett be az ember életébe, amikor kiűzetett a Paradicsomból, hogy többé ne ehessen az élet fájáról. A halál a bűnért kapott büntetés. Az ember evett a tiltott fa gyümölcséből, és ezt Isten, ígérete szerint, halállal büntette. Így lépett be az ember életébe a halál, és ezt a halált nem csak életünk végén tapasztaljuk meg, hanem átjárja az egész teremtett világot. Ahogy a Biblia is mondja, hogy a mező tövist és bogáncsot terem, a munka elkeserítő és nehéz, és belepusztul az ember előbb-utóbb, a boszorkány az erdőbe mérges bogyókat aggatott, és mérges gombákat ültetett, írja Wass Albert, a házaséletbe belépett az alá-fölérendeltség, a kiszolgáltatottság, a gyerekszülés fizikai fájdalommal jár, és az utódok egyébként is áldozatok és gyilkosok lesznek. Bármibe fog az ember, mindent körbeleng a halál szaga.
A halál durva, kegyetlen, fájdalmas. A halál nem szépül meg soha. Rudolf Bohren ír erről, amikor a haldoklás és halál hívő, teológiai értelmezését kutatja. Azt mondja, a haldoklás lehet szép, olyan értelemben, hogy hittel megyünk át rajta, ha értelmet kap, mert Isten megtartó kegyelmét éljük át benne, ha előretekintünk az üdvösségre, az üdvözítő Istenre, Jézus Krisztusra, aki legyőzte a halált. A haldoklás, ilyen értelemben lehet szép annak, aki végigmegy rajta, mert Istenre tekint, és lehet szép azoknak, akik elkísérik a haldoklót, mert őket is beavatja Isten jelenlétébe a közös imádság, bizonyságtétel. De magában a halálban semmi szépség nincsen. A feltámadás szép, nem a halál.
Az emberiség pedig megtanult együtt élni a halállal. Különféle technikákkal teszi elfogadhatóvá, ártalmatlanná, hogy ne zavarjon a mindennapokban. Legalábbis addig ne, míg nem állunk vele szemtől szembe. A covidnak napi statisztikái vannak, a megbetegedett embereket bevett protokoll szerint kezelik, és akkor a többiek úgy érzik, minden rendben van. Mehetnek tovább a hétköznapok, nem pánikolunk, van erőnk felkelni, dolgozni. És ez jó. Nem szabad pánikolni, és dolgozni kell, ez fontos, és ezt valahogy meg kell oldanunk ebben a bűnrontotta világban.
Különösen azt a halált tapossuk bele a tudatalattinkba, amelyik egzisztenciálisan érint minket, ami a mi életünket is keresztül-kasul meghatározza. Azok haláláról nem beszélünk soha, akik létfontosságúak nekünk, akiket nagyon szeretünk, akik életünk részei. A tanítványok bárkinek a halálát el tudták volna képzelni, de Jézusét nem. A tanítványok szent tisztelettel tekintettek a Templomra, a főpapokra, népük vezetőire. Bármi mást el tudtak volna képzelni, csak azt nem, hogy a szent emberek „kezébe adatik” az Isten Szentje. Sokszorosan el volt ez a gondolat zárva a tanítványok elől.
De, teljes joggal, mert az életünket védi a gondolkodásnak ez a határa. Ha nem maga Jézus hozza szóba a témát, nem is lett volna szabad még gondolni sem rá. Nem normális dolog az, ha folyton földrengésként rángatjuk az életünk alapjait. Igenis hinni kell, bízni kell abban, amire életünk, családunk, nemzetünk épül. Szent dolgok ezek, érinthetetlenek, és örök életűek Isten kezében.
Jézus tehát szóba hozza, a szűk tanítványi körben. Ez most nem a népnek szóló tanítás, hanem az örökösöknek szóló tanítás. Azoknak, akik majd vállukra kell vegyék Jézus ügyét, Isten Országának építését. Megrendül a világ, megrendül az ország, és minden egyes hívő ember, aki addig a Jeruzsálemi Templomban talált menedéket. De megrendül az is, aki földi, nemzeti keretek közt képzelte el Isten királyságát, Jézussal, mint földi királlyal az élen. Jézus pedig készíti tanítványait, hogy legyen erejük, Lélek-jelenlétük újjáépíteni majd mindent, ha majd lehull a lepel a szemük elől. Amikor eljön az ideje.
De Jézus nem akar lehetetlent. Tiszteletben tartja a pszichológia törvényszerűségeit. Nem akarja, hogy a tanítványok azonnal józanul, nyitottan álljanak hozzá ehhez a gondolathoz. Hiába is várná el tőlük. Bármilyen művelt is egy ember, bármilyen hívő is, nem tudja magát kivonni a pszichológia törvényszerűségei alól. A lelkész is gyászol, ha elveszít valakit, aki közel állt hozzá, akkor is, ha betéve tudja az egész dogmatikát, ha ismeri is kívülről az összes Igét a feltámadásról, és tudja, mivel kell ilyenkor vigasztalni az embereket. Ő is végigmegy a gyászfolyamaton, őt is megtámadják ilyenkor a kusza érzések: fájdalom, szomorúság, magány, tehetetlenség, düh, bűntudat, megsemmisültség, kiüresedettség, félelem, szorongás, kilátástalanság, céltalanság… Az érzések feldolgozása nagy türelmet igényel. És Jézus türelmes hozzánk. Ezért beszél olyan sokszor és sokféleképp az Ő haláláról, hogy mindig egy-egy lépéssel közelebb kerüljünk a vigasztaláshoz.
Jézus először szól haláláról és feltámadásáról: mert intellektuálisan, gondolati szinten tudatni akarja tanítványaival. Olvassák el az Igét, lássák meg benne azokat az igehelyeket, amik a Messiás haláláról és feltámadásáról szólnak, ismerjék a logikai összefüggéseket. Intellektuálisan.
Jézus másodszor szól haláláról – és itt feltámadásáról nem is szól, mert ez a második megszólalása az érzelmi feldolgozásról szól. Tegyétek a fületekbe ezeket az Igéket. Jegyezzétek meg, és legyen veletek ez a mondat, ami most még olyan idegen. Mint infúziós tasak, lógjon ott a fejetek fölött, és ahogy majd benne lesztek az élet vérkeringésében, egy-egy cseppje táplálni fog benneteket. Eljön az idő, amikor az egész vérré válik bennetek, és éltetni fog. De most csak a puszta szavakat jegyezzétek meg.
Aztán Jézus majd harmadszor is szól a haláláról és feltámadásáról, amikor már a cselekvés szakaszába érnek, és mennek fel Jeruzsálembe.
Nem megy az az embernek, hogy az ilyen nehéz, súlyos eseményeket egyik pillanatról a másikra átérezze, felfogja. Ehhez idő kell.
Milyen jellemző szavakkal írja le az evangélium ezt a folyamatot. A tanítványok nem értették. És itt a nem értésre egyetlen görög szó van. Ez nem az értés tagadása, hanem a tanítványok aktívan csinálták ezt, hogy nem értették, nem akartak tudni róla. Szándékosan mondták ki, hogy „Nem hallom, nem értem, nem is akarok tudni róla, ez számomra tabu!” A fülemet is befogom, mert nem szabad nekem ilyesmit hallani! Magasztos dolgok ezek, ember ezt nem értheti! Beszéljen erről a pap, ő a szakember, én egyszerű laikus vagyok! Ki vagyok én, hogy a halálról gondolkodjam? Szándékos nemtudás ez. Szándékos, tudatos elhatárolódás a témától. Mi nem szoktunk a halálról beszélni, nálunk ez nem szokás, te se tégy ilyet! És akkor a menthetetlen beteget ahelyett, hogy felkészítenék utolsó, legfontosabb útjára, egy kórházban osztályról osztályra hurcibálnak, vizsgálatról vizsgálatra, hogy úgy tűnjön, még küzdenek érte. Hogy ne kelljen a halálról szólni, mert azt nem illik.
Bogarat ültetek a fületekbe – mondja Jézus –, dolgozzon bennetek az az Ige, hogy az Emberfia emberek kezébe adatik nemsokára. És ahogy az Ige elkezd dolgozni a tanítványok gondolatai közt, elkezd minden átrendeződni. Mire Jézus feltámad, már készen áll a hitvallásuk.
Idáig, az evangéliumnak eddig a szakaszáig dolgozhatott Jézus a klasszikus tanítási módszerrel. Valóságos élményalapú pedagógiát alkalmazott. Bemutatta a beteg ember gyógyítását, aztán elmagyarázta a tanítványoknak, hogy ennek mi a feltétele, és mi a következménye. Aztán megint volt valami tapasztalatuk a tanítványoknak, és Jézus megint engedte, hogy ezt elméletileg is átgondolják, rendszerbe szervezzék. Így haladtak pontról pontra, egészen mostanáig. És itt jön el az a pont, amikor Jézus már nem lehet ott a tanítványokkal a kereszt tövében is, hogy elmagyarázza az Emberfia, mennyei Isten-ember szenvedésének az értelmét, utólag. Nem állhat ott János mellett, édesanyja mellett, és Magdalai Mária mellett, nem hívhatja közel Pétert és Jakabot, hogy gyertek, elmagyarázom nektek, mi történik ott fenn a kereszten, az Írásoknak ez és ez az igehelye beszél erről az eseményről, ami a legfontosabb esemény a ti életetekben, és az egész világ történetében. Nem állhat itt mellettünk sem, hogy hitet adjon nekünk. Ezt előre kellett elmondania, amikor még a földön járt.
Nem lehet mindent utólag, tapasztalatból, élmény alapján tanítani. A halált nem lehet élményalapú pedagógiával megközelíteni. Kell a nyers magolás: tedd a füledbe, magold be, csengjenek vissza benned azok a szavak, amiket teljesen értelem nélkül bebifláztál. Mert majd csak éles helyzetben fog ez megnyílni előtted. De akkor életmentő lesz.
A tanítványok elől, mintha lepellel volna eltakarva, el volt fedve az értelme ezeknek a szavaknak. Így kell ezt a leplet érteni, hogy a jövő eseményeitől elválasztó lepel. A félelem leple, amelyik nem engedi, hogy elképzeljük annak a pusztulását, halálát, ami, aki életünk alapját jelenti. De nem baj ez, ha a tanítványoknak ilyen lepel van a szemük előtt, ettől még ugyanúgy kötelessége Jézusnak továbbadni ezt a fontos Igét. Ez fogja éltetni a tanítványokat majd az Ő feltámadása után, és ez éltet minket is, mind a mai napig. Hogy Jézus Krisztus halála nem véletlen, esetleges dolog volt, hanem Ő így hordozta el az egész világot átjáró halált. Hogy egyszer s mindenkorra megszabadítson minket tőle. Hogy újra minden olyan szép és tökéletes legyen, ahogy az Édenkertben volt, mikor még öröm volt a munka, amikor még szeretetben és bizalommal éltek együtt az emberek, amikor még ehettünk az örök élet fájáról.
A tanítványok féltek megkérdezni Jézust. És így van ez mind a mai napig. Az igazán félelmetes dolgokról nem merjük egymást megkérdezni. Ezért keresni kell a pillanatot, az alkalmat, amikor a kérdést megelőzve beszélhetünk. Amikor szóba hozhatjuk azokat a tabu témákat, amiből egyedül a feltámadás ereje által van szabadulás. Állj középre, mutasd a sorvadt kezedet, igen, az egész közösség előtt, aki most megvetéssel fog rád nézni. De az ő megvetésük csak egy pillanat. A feltámadás ereje örök, ami most meggyógyítja a kezedet. Így van ez, ezekkel a tabu témákkal. Jézus Krisztus megváltó erejével szóba hozhatók ezek a dolgok, és akkor el tudjuk hordozni a gondolatot, nem esünk pánikba.
Súlyos műtétek ezek, és ha erőtlenek vagyunk, ha nincs velünk Jézus gyógyító ereje, akkor valóban jobb, ha nem is gondolunk rá. De vannak szent pillanatok, szent közösségek, ahol Urunk a szívünkre helyezi ezt a témát, mert miközben mi halálról beszélünk, Ő életet akar adni helyette.
Belső szobánkban, egy zsoltár fölött imádkozva? Egy családi asztal körül, az Ige mellett? Vagy világméretekben beszélünk a halálról, miközben az eljövendő Krisztusról álmodunk… Babits Mihály világméretekben fogalmazta meg.
Babits Mihály: Szentjánosfő
Ki tud tréfásan és könnyedén beszélni?
Kedves társaim, kik küzködtök és vergődtök
a könnyű szóért! sziklákat cepelünk
keblünkben, és táncolni kell! Óh milyen Salomé
bírna táncolni itt?
A véres Föld, mint egy szentjánosfő,
táncol a légi Sors ölében, noha még
élet, élet van benne! Meg-megrándul,
kínlódik, s néha szédületén
pillanatnyi villanás
fut át: a véres fő Salomé vad ölében
az eljövendő Krisztusról álmodik.
A „pillanatnyi villanás” Jézus fülünkbe ültetett szava. Nem akárki, hanem az Emberfia, az Isten örökkévaló Szentje adta életét ezért a sziklákkal terhelt világért, hogy igazat álmodjunk az Ő eljöveteléről. És miközben álmodunk az eljövendő Krisztusról, miközben imádkozunk érte, mi, halálraítéltek, Ő jön. Ő cselekszik. Ő valóban áthelyez minket egyik tenyérből a másikba. Eddig talán halandó emberek tenyerében, ölelésében találtunk biztonságot. Vagy tárgyakban, pénzben, vagyonban találtunk nyugalmat. Vagy valamiféle munkába temetkeztünk. Milyen különös: beletemetkezünk, hogy éljünk… Tudat alatt pedig reszkettünk, hogy mi lesz, ha ezeket elveszítjük. Mostantól Jézus Krisztus halhatatlan keze tart meg minket, és az egész világot, az örök élet asztalához ültet minket. Mert Ő meghalt, hogy Vele együtt minden mulandó halálát komolyan vegyük, merjük átérezni, és megtanuljunk Vele feltámadni, csakis Jézus Krisztusba kapaszkodni, aki feltámadott testében ment fel a mennybe, és ott ül ma is mennyei Atyja jobbján, hogy ránk gondoljon, értünk könyörögjön. Hogy megtartson örökké.
Nem baj, ha félünk belegondolni. Nem baj, ha most félünk megkérdezni. A fontos, hogy megjegyezzük Jézus szavait, hogy visszacsengjenek a fülünkben. Hogy ha majd valami fájdalmassal szembe kell néznünk, akkor megszólaljon az Ő szava, az Ő élő szava ezeken a megtanult Igéken keresztül, és valódi megoldást, vigasztalást adjon. Ha Őbenne bízunk, akkor az örök életünk már most elkezdődött.